„Ha nem lenne a lányom, felakasztanám magam, hogy amikor jön a végrehajtó és belép, ez a látvány fogadja.” Zsuzsa néni arcán könny csorog, a kulcsát babrálja, miközben felvázolja, miféle bosszú lenne szerinte méltányos. Semmije sem maradt, rokonokhoz költözik, szoba-konyhába. A 14 éves lányával. Romokban van az élete – és ő csak egy a józsefvárosi kilakoltatási hullám áldozatai közül.

Kívülről mutatós, sárga ház ázik a Magdolna utcában. Falán fényesen kérkedő tábla: a Magdolna Projekt keretében újították fel, némi uniós forrás bevonásával. Szép ház, bár a lépcsőfordulóban azért megcsapja az ember orrát az áporodott szag, cigicsikkek hevernek a gangon, a kuka mellett sitt szomorkodik.

A Magdolna utca 12. díszpéldánya a józsefvárosi önkormányzat lakhatási problémakezelő képességének. Csakúgy, mint a mellette álló, közel sem szép, inkább lepusztult és omladozó Magdolna utca 10. – mindkét épület körül végrehajtók keringenek.

Csak beleőrülni lehet

Dzsentrifikáció: így nevezik a városfejlesztésnek azt a módját, amikor egy-egy környék felújítása után az ott élő szegény lakókat kipaterolják az önkormányzati lakásokból, hogy a helyüket a középosztály töltse fel. Megújul így a városkép, az omladozó házakat vagy lebontják, vagy kitatarozzák, értékük nő, emelve a terület presztízsét is. Kiköltöznek a szegények, beköltöznek a jobb módúak, az önkormányzat kipipálja a városrehabilitációs rubrikát – az üzleten mindenki nyer. Kivéve a szegényeket.

Csak a miheztartás égett: a Józsefvárosban csaknem 5000 önkormányzati lakás van, amelyeknek alig 9 százalékát adják ki szociális alapon. 300 lakás pedig üres. 2014. január 1. és 2015. július 1. között összesen 454 végrehajtási és 305 lakáskiürítési eljárást indítottak a kerületben, ami több száz családot sodort a hajléktalanság peremére.

Merthogy erről van szó: aki már a szociális bérlakást sem tudja fizetni, azt a hajléktalanszálló várja. És aki egyszer bekerül a szociális rendszer zsákutcáiba, az nagy eséllyel sosem kerül ki belőle. Hiszen hogyan is bérelne bárki annyiért albérletet, amennyiből egy szociális bérlakásban sem tudott megmaradni? A Magdolna utca 10. és 12. számú házban élőknél ezt senki sem tudja jobban.

Zsuzsa néni például rokonokhoz költözik, 14 éves lányával – két kutyájának sorsa még bizonytalan. Azért bontottak vele szerződést, mert elmaradt a lakbérrel. Akkor, amikor munkanélküli volt. Most van munkája, csakhogy mostanra ez nem érdekli az önkormányzatot – mennie kell, nem fontos, hová. A lakását kiürítette, a bútorait pénzzé tette, az idegei tönkrementek.

Mondhatnánk, hogy rá legalább nem az utca vár. Mert vannak olyanok is. Például Anna néni, aki fiával kettesben él a szociális bérlakásban. Rokkantnyugdíjas, súlyos beteg, asztma kínozza és a szívével is baj van. Fia diagnosztizált skizofrén beteg. Évek során halmozták fel 800 ezer forintos tartozásukat, törleszteni esélyük sincs, bár a család támogatná őket. Velük is szerződést bontott az önkormányzat, vagyis immár jogszerűtlenül tartózkodnak az ingatlanban – de méltányossági alapon kaptak egy kis időt. Azért, mert a hajléktalanszállón, ahol be tudják őket fogadni, csak novemberben lesz üresedés. Azt kivárhatják ebben a lakásban. De hogy a súlyos asztmás, idős asszony és skizofrén felnőtt fia hogyan tudnak majd beilleszkedni egy hajléktalanszálló napirendjébe – ezt ők maguk sem tudják.

És szerda este még Andrea sem tudja, hova megy másnap, ha a végrehajtók lezárják a lakását. 31 évig élt itt, két gyermeket nevel, az apa hol feltűnik, hol eltűnik. Andrea rákos. 2001 és 2009 között az életéért küzdött, dolgozni nem tudott, ekkor halmozta fel a tartozását is. Most végleg mennie kell, hiába talált lehetőséget arra, hogy 750 ezer forintnyi elmaradását pótolja. A Hálózat Alapítvány ugyanis átvállalná a tartozás 90 százalékát (ehhez nagyon szigorú feltételeknek kellett megfelelnie), míg ő a maradékot részletekben tudná törleszteni. De nem lehet – ismét csak azért, mert az önkormányzat már felbontotta a szerződést. Ördögi kör, aminek csak tragédia lehet a vége.

„Ebbe csak beleőrülni lehet. A kisebbik fiamat ma este viszem az átmeneti otthonba, hogy ne a gyámügyisek vigyék el. Megígérte, hogy rendesen fog járni az iskolába, de én sajnos nem tudok most mellette lenni, mert kiújult a betegségem és muszáj befeküdnöm az onkológiára, mert az orvos azt mondta, ha most nem megyek, abba belehalok. A nagyobbik fiam és az apja gondoskodtak magukról” – meséli. Három évtized összes holmiját kellene összepakolnia, de nincs rá ereje. 39 kilóra fogyott, de leginkább az életereje veszett el a lassan hat éve tartó küzdelemben. Kisebbik fia mellette ül az ágyon, hamarosan össze kell csomagolniuk azt a kevés holmit, amit elvihet magával az átmeneti otthonba.

Nem mehet vele Molly, a tengerimalac – a gyerekek kedvencét az utcán szedték fel, mert valaki kidobta. Kiderült, hogy daganatos beteg, de megműttették, amennyire lehet, jól van. Rajta kívül két másik tengerimalac él még a lakásban, kutyát nem tarthatnak itt a gyerekek, de szeretik az állatokat. Hogy mi lesz velük? – Andrea erre sem tud gondolni. „Már ott tartok, hogy inkább hozok egy benzineskannát, és felgyújtom az egészet. Ha az enyém nem lehet, miért legyen másé a lakás? Hogyan engedhetik meg, hogy egy család szétszakadjon és az utcára kerüljön?” – a kérdések jogosak.

Két szék közt

A probléma egyszerű, de embertelen. Magyarország Alaptörvényében nem szerepel a lakhatáshoz való jog mint alapjog. Az önkormányzatok maguk döntik el, hogy milyen alapon osztják a bérlakásokat, és mikor veszik azokat el. Két eset lehetséges: ha valakinek túl nagy a tartozása, vagy ha összeférhetetlen a többi lakóval, akkor szerződést lehet vele bontani. Előbbi eset tulajdonképpen tiszta sor – aki nem tud fizetni, annak költöznie kell. De aki tud, azt még mindig vegzálhatják a hatóságok azért, mert lakótársai panaszkodnak rá. A nem megfelelő magatartás (bármit is takarjon a kifejezés) a másik indok, ami miatt semmis lehet a szerződés. Izabella például, miután kifizette a tartozását, most épp emiatt járja az önkormányzat hivatalait. A szomszédja panaszkodott rá, a lakók többsége viszont aláírta a papírját, amiben igazolja, hogy mégsem összeférhetetlen. A tárgyalás zajlik, ezért Izabella, aki 16 éves, súlyos szívbeteg fiát ápolja otthon, míg szobafestő-mázoló férje dolgozik, még abban reménykedhet, hogy a kilakoltatási moratórium beálltáig elhúzzák az ügyet.

„Tavasszal majd biztos mennünk kell” – legyint lemondóan, miközben az ölében ülő unokája majdnem lerántja az asztalterítőt. Rajta kazalnyi papír, igazolások, végzések, idézések kusza tömege. Kiigazodni is nehéz rajtuk, nemhogy megfelelni nekik. Izabella viszont kézben tartja az ügyet – és nem csak a sajátját. Két emelettel lejjebb is kilakoltatnak egy családot, a tinédzser gyereket ő szeretné magukhoz venni, hogy ne a gyámügy vigye intézetbe. „Segíteni kell egymást is, különben nekünk sem segít majd senki. Ez a természetes” – mondja.

Mert az nem természetes, hogy a józsefvárosi önkormányzat Kocsis Máté polgármesterrel az élen nem tolerálja a szegénységet. Városrehabilitáció több szakaszban folyt a kerületben, ennek keretei közt egyes kerületrészeken a szegénységben élő lakókat korábban is költöztették egyik házból a másikba – így tulajdonképpen koncentrálódott a probléma. Nemrég (2015 júniusában) az önkormányzat rendeletet módosított, ezért nem lehet szerződést kötni olyan emberekkel, akiknek tartozása van az önkormányzat felé, és azokkal sem, akik jogcím nélkül laknak egy lakásban, vagyis egyszer már felbontották velük a szerződést. Ez teremt lehetőséget a hivatalnak arra, hogy végleg kipaterolja a mélyszegénységben élőket az önkormányzati lakásokból.

„De miért pont most és miért pont minket? Csak ebben a házban van három másik önkormányzati lakás, ami üresen áll! Kinek kell olyan nagyon épp a miénk?” – teszi fel a kérdést Andrea. Sajnos erre is van magyarázat, bár ehhez tudni kell a sorok között olvasni: a józsefvárosi képviselő-testület szeptember közepén döntött arról, hogy a kerület 150 önkormányzati bérlakást piaci áron fog kiadni, méghozzá közalkalmazottaknak.

És itt lép életbe a dzsentrifikáció: a szegényeknek menniük kell, jöhetnek a középosztálybeliek. A Magdolna utca 12. például kívülről egész szépen fest már, a vakolat új, már csak a lakásokat kell kipofozni. Azok ugyanis sok kívánnivalót hagynak maguk után. Igaz, az uniós forrásokból a nyílászárók cseréjére vagy a vizes-penészes falak átmeszelésére nem jutott pénz. És mindeközben – nem lehet elégszer elmondani – a kerületben 300 önkormányzati bérlakás üres.

Ebben a légkörben várja öt család szerda este, hogy kilakoltassák őket. Andrea például azt sem tudja megmondani, hol fog aludni másnap, Zsuzsa néni könnyeit törölgetve csak annyit mond: „Látni sem akarom őket.” Fásult emberek, megtört tekintettel néznek végig eddigi életük színterén. Egészségüket az omladozó lakások, méltóságukat az évekig tartó procedúra őrölte fel. Egyikük sem hisz már a csodákban, nem merik remélni, hogy másnapra egy másik világban találják magukat, ahol nem fenyegeti őket a kilakoltatás réme.

Végjáték

Alig fél nappal később még mindig szemerkél az eső. A Magdolna utca 10. előtt A Város Mindenkié (AVM) aktivistái áznak, fent Andrea lakása előtt néhány bőrönd, meg még néhány aktivista, és a magyar sajtó színe-java fagyoskodik. Látványosság lett a kilakoltatásból, egy élet tönkretételéből. Andrea a lakásban kóvályog, mondanivalója már nincs, a könnyei is elfogytak.

A végrehajtók rendőri kísérettel érkeznek. Nagy erőkkel berobognak a kapun, és az első ajtó mellett lecövekelnek. „Innen kell kilakoltatni?” – kopognak be. „Jesszus, dehogy! A harmadik emeletről” – alél el majdnem a földszinti lakó. A rendőrtömeg felrobog, és szembenéz az aktivistákkal, akik leülnek a földre, és nem mozdulnak.

Némi tanácskozás következik rendőri részről, majd polgári engedetlenség címén oszlatni kezdik a földön ülőket. Egyenként rángatják fel az aktivistákat, miután elkérik a személyi igazolványukat – ketten visznek le egy-egy rendbontót, a harmadik emeletről, nem könnyű feladat, az ötödik körben már nagyokat sóhajtanak a hatósági közegek. „Minek ez a cirkusz? Úgyis menni kell” – csóválja a fejét az egyik rendőr, miközben nógatják az embereket. Hat aktivistát bilincsbe vernek, négy társuk saját lábán megy le a lépcsőn. Van némi dulakodás, néhány összekapaszkodó ujjat lefejtenek egymásról, egy fiút a földön kell húzni.

Andrea mindeközben meredten néz maga elé, néha megrémül a dulakodás hangjaitól, majd inkább bemegy a szobába, nem bírja nézni, ami történik. Időközben kiderül, hogy az AVM-nek sikerült találni neki egy átmeneti szálláshelyet, és még a tengerimalacoknak is szereztek helyet – ilyen lenne egy boldog befejezés?

Elfogynak az aktivisták, jöhetnek a végrehajtók. Lefotózzák a lakást, a mérőórákat, majd sokáig jönnek- mennek, végül, amikor már a sajtó képviselői is szinte mind elszállingóztak, jönnek a lakatosok és lezárják a lakást. A végrehajtók átmennek a másik házba, hogy folytassák a kilakoltatást, de az újságírókat ott már nem látják szívesen. Úgy hírlik, egy család az utolsó utáni pillanatban kapott még két hét haladékot. Csak hogy legyen végre valami csoda is ebben a történetben, a többieknek ugyanis már az sem jutott.

Andrea még egyszer megáll nagyobbik fiával és annak édesapjával a lezárt lakás előtti korlátnál. Arról beszélnek, ki hová megy innen. A holmijuk még maradhat a lakásban, így alig néhány bőrönd van náluk. Aztán nekiindulnak.

„Mindjárt megfagyok” – mondja Andrea, miközben lassan levonul a lépcsőn.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!