Új élet betonalapon

„Nagyon könnyű kikerülni az utcára, segítség nélkül viszont lehetetlen újra fedél alá jutni” – mondja József, mikor leülünk beszélgetni a napfényben csak úgy szikrázó, fehér vakolatú, kőbányai lakásuk előtti kis kertben álló asztalkához. „Minden erőnkkel azon vagyunk, hogy fenntartsuk ezt a lakást – nem tervezünk mást, mi már csak úgy élünk!” – teszi hozzá a párja, Marika.

S hogy miért is tartják Isten ajándékának ezt a 30 négyezetméteres, szoba-konyha-fürdőszobás lakrészt, mely egy közös udvari bejárójú, földszintes lakássor végén áll, nem kérdés azok után, hogy közös életük első felét egy erdőben töltötték.


Se vagyon, se lakás

„Ott várt a Keletiben, amikor megérkeztem a vonattal – meséli Csiszár Lászlóné, Marika. – Végigmértem alaposan, s mivel jó emberismerőnek tartom magam, egyből tudtam, ő az én emberem, aki mellett elköteleződhetek, s nem is bántam meg a mai napig.”

A személyes találkozás 2012-ben történt, azt követően, hogy egy társkereső hirdetés alapján megismerkedett az akkor 53 éves miskolci asszony és az Isaszegről Pestre került férfi, Lipkovich József.

Marika, miután egy agyi infarktus elvitte párját, az anyósánál húzta meg magát, de egyre nehezebb volt a közös életük. Bár női szabó az eredeti szakmája, képtelen volt elhelyezkedni – „manapság az emberek egy cipzár bevarrására sem áldoznak, pedig 200-300 forint mindössze” –, így egy hűtőházban dolgozott.

„Vidéken még a hajléktalanok sem tudnak megélni, munkalehetőség megvégképp nincs, szemben a fővárossal” – sóhajt József, indokolva, miért is nem ő utazott Miskolcra, attól függetlenül, hogy az anyós lakásába nem tudtak volna beköltözni.

A közös életük alapját – a kölcsönös szimpátián és szereteten kívül – a kőműves és burkoló József munkahelye és a munkaadója által biztosított téliesített faház adta, amiből aztán nem sokkal később kipenderítették őket. „Soha nem volt vagyonom, és saját lakásom sem, a szüleimmel is albérletben laktunk még Kistarcsán, abból éltünk, amit kerestünk. Az élettársam aztán 18 évi kapcsolat után kiadta az utamat, mondván, hadd éljem az életem” – meséli József, aki pedigmár-már nyugalmasnak hitte 2009-ben a családi életét. Akkormár hat éve letette a poharat, felhagyott korábbi játékgépek és a haverok bűvkörében töltött életmódjával, éjjel-nappal húzta az igát, a maszekolás mellett még biztonsági szolgálatot is vállalt, építette a közös fészket maguk és a fia számára. Miután kiadták az útját, rokoni szálakon keresztül kapott munkát Pesten. De aztán összekaptak a főnökkel, s innen is mennie kellett – akkor már Marikával együtt.

„Először a Jászberényi úti hajléktalanszállónál érdeklődtünk, s bár ott van lehetőség a pároknak együtt lakni, úgy láttuk, a rengeteg holmink és az állandó be- és kijövetel miatt nem ment volna a szállón lakás” – mondja Marika. Itt viszont megismerkedtek egy párral, akik – mivel maguk már évtizede ott laktak – bevitték őket az erdőbe.


Fák alatt

A X. és a XVII. kerület határán lévő, vasúti sín által is keresztezett erdős részen aztán 2 és fél évet töltöttek. Először kaptak kölcsönbe egy sátrat, majd József nagy szakértelemmel felhúzott egy fabódét, később, részben, mert kirabolták őket, részben a többi erdőlakó zaklatásai miatt, kicsit távolabb újat épített, ezúttal a régi 9 négyzetméteres alapterületűnél már egy nagyobbat: 12 négyzetméterest.

„Egy lomistól vettünk kályhát, fa volt elég az erdőben, később beszereztünk egy gáztűzhelyet is palackkal. Persze se áramunk, se vizünk nem volt, és az sem volt kellemes, hogy miközben Józsi nem volt otthon, mert a csepeli Szabadkikötőbe járt el vagonokat hálózni, én egyedül voltam ott kint” – vázolja a lakhatási körülményeiket Marika, aki azonban akkor sem vesztette el a lélekjelenlétét, amikor a párja stroke-ot kapott. A mentő pedig nem megy be az erdőbe… „A sok munka, de a sorozatos plazmaadás is teljesen legyengített – emlékszik vissza József, aki hetente kétszer adott plazmát, hogy a kétszer 2000 forinttal is segítse a büdzséjüket.

– Hetvenötször vettek tőlem plazmát, majdnem elértem a százat, az 15 ezer plusz forintot  jelentett volna.” Túlélte ezt is, és nemsokára a fák közé is kijáró utcai szociális gondozóktól hallottak az önkormányzati szociálislakás- pályázatról, amivel az Utcáról Lakásba Egyesület segíti a hajléktalanokat biztos fedél alá jutni.


Civilek a pályán

Az Utcáról Lakásba Egyesület (ULE) célja, hogy minél több hajléktalanságban élő embert juttassanak tartós lakásbérlethez.

Önkormányzatokkal és más civil szervezetekkel együttműködve próbálják meg azokat a – jórészt az egyéb ellátó intézmények deficitje miatt utcára került (állami gondozottak, idősek, pszichiátriai kezelést igénylők stb.) – hajléktalan párokat önálló otthonhoz juttatni, akik jelentkeznek náluk.

„A TESZ Alapítvány – Lakhatás Most Lakásügynökség magánadományozói, valamint a kőbányai és a kispesti önkormányzatok által felajánlott szociális bérlakások révén eddig összesen 35 embert tudtunk otthonhoz segíteni – mondja Sipos Zoltán szociális munkás. – Az utcán élők, Józsefhez és Máriához hasonlóan, a helyi utcai gondozó szolgálaton keresztül értesülhetnek a lehetőségről, Kőbányáról évente 10-12 pályázat érkezik be így hozzánk. Az önkormányzati szociális bérlakásra pályázó párokközül egy személyes beszélgetést követően választjuk ki a beköltözőket, akik aztán mindenki máshoz hasonlóan lakbért fizetnek a lakhatásért. A kőbányai önkormányzat évente két lakást biztosít számukra. Ezek a lakások jellemzően kicsik, 18–30 négyzetméteresek, az önkormányzat számára nehezen hasznosíthatók, és felújításra várnak.
A beköltőzök az egyesülethez csatlakozó önkéntesekkel együtt újítják föl az adományokból befolyt összegek segítségével.”

Így történt, hogy József és Mária 2015. október végén beköltözhetett az új lakásukba. Ám előtte 7 hónapig folyt a felújítás: egészen a téglákig kellett visszabontani a falat, helyrehozni a tetőt, újra vakolni a házat, felépíteni a cserépkályhát, csempézni, járólapokat lerakni, festeni…

Józsefék pedig igencsak kivették a részüket a munkából, de a Habitat for Humanity, lakhatást támogató szervezet hazai és kanadai önkéntesei is odatették magukat. Igen takaros lett a végeredmény, nyugodtan kiakaszthatnák rá a Tiszta udvar, rendes ház táblát.


Munkát is adnak

Az ULE munkatársai azonban a lakáshoz segítés után sem engedik el pártfogoltjaik kezét: személyre szóló, innovatív programokat dolgoznak ki a lakásbérlőik számára, hogy fenn is tudják tartani otthonaikat, egzisztenciálisan is megvethessék a lábukat. Ezen programok egyike Adj munkát! elnevezéssel fut, a lényege pedig az, hogy próbálja összekapcsolni a lakáshoz jutott egykori hajléktalan embereket (munkavállalóként) olyan munkaadókkal, akik az ő, máshol nehezen kamatoztatható szakértelmüket tudják hasznosítani.

Az 59 éves Józsefet – aki bár szinte lázban ég a munkakedvtől, de a harminc, építőiparban eltöltött év alatt túlhajtotta magát, nem bírja már a nagyobb megterhelést – így foglalkoztatja az egyesület évi 90 nap: a szakértelmével most ő siet mások segítségére, sorstársai eljövendő lakásainak felújítását vezeti.

„Még véletlenül sem maradunk el soha a számlák befizetésével, szépen beosztjuk, amink van az aktív korúak ellátásából és az egyszerűsített foglalkoztatás után járó fizetésből, és nézze csak, a kertben már zöldségeket is tudunk termelni” – mondja és mutatja Marika. „Sok helyen nem voltunk még, de nem tervezünk nyaralást… – csatlakozik párjához ironikus jövőképpel József. – Van munka itt is még elég. Csinosítgatjuk a házat, az udvart, az egykori kinti illemhelysort átalakítva készül a műhelyem” – néz körbe elégedetten, bérlőként is tulajdonosi szemlélettel a férfi.
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!