Oldalba kapta a hétmilliós Szerbiát a migránsáradat: a falvak és kisvárosok közterületei megannyi menekülttáborrá alakultak, a Vajdaság békésen viseli az újkori népvándorlást. Ám a béke repedezik, sokan attól tartanak, mi lesz, ha a magyar kerítés visszanyomja a menekülteket a szerb-magyar tanyavilágba, és azok „életkényszerből” kifosztják, letapossák azt. Most vállalkozó kedvű magánzók és az állam vállvetve préseli át a migránsokat hozzánk. A Vasárnapi Hírek riporterei Szerbiában jártak.

 
 
 
 
 
 

SZÖVEG: NAGY B. GYÖRGY

„Eljött a cigányok ideje, az összes füstös abból él, hogy ezeket a szerencsétleneket elvezeti a határig, Magyarba” – masszírozza kötözött könyökét egy horgosi szerb gazda. Ő nem bánja, hadd vastagodjanak csak a cigányok. Egyre több a menekült, korábban csak a falu központjában lézengtek, de most már mindenütt ott vannak. Az utca végén, ahol nekilódul a szántóföld, kiszakadt ajtajú-ablakú ház oldalában hűsölnek. Miközben egy tizenéves szír fiú a fotósból próbálja kiszedni, hogy tényleg megölik-e őket Magyarországon a rendőrök, kopognak a tudósító hátán. Balkáni sasorr árnyékolja a pöttöm cigányasszony arcát: Sefe! (értsd: Főnök!) – mondja, és nemzetközi jelnyelven (hüvelyk- és mutatóujj összedörzsölése) kérdi, akad-e pénz. Telefonjába pötyögi az összeget, úgy mutatja, 100 eurót kér, cserébe a határig kalauzolja a menekülteket. Fejenként? – kérdez vissza a „menekültfőnöknek” nézett újságíró. Kaszáló-karoló mozdulattal jelzi: az összeset.

Visszajöttek a stricik

Ár-érték arányos a tarifa, fapados a szolgáltatás. Ha egy menekült kocsival gördülne át a határon, már 250-300 eurót kóstál a fuvar. „Szabadka és Szeged összes bűnözője itt nyüzsög, még a stricik is hazajöttek Dániából, Hollandiából meg Németből, nincs nagyobb üzlet a migrizisnél (értsd: migránsok szállítása)”, emeli az ujját egy magyar gazdálkodó, akinek a határ mindkét oldalán vannak földjei. Bazi nagy Audikkal és Merdzsókkal csapatják a migriző „lányfuttatók”, azt használják ki, hogy mindenki „jugoszláv vendégmunkásoknak” nézi őket, így senki nem ellenőrzi járgányaikat. Megesik, hogy egy nap ötször is fordulnak, napi másfél millió forint – mintegy 5 ezer euró – leesik. (Érdekes intermezzo: a szabadkai Thália Színház előtt fekete Merci fékez, három arab ugrik ki belőle, majd bemasíroznak a teátrum alagsorában működő biliárdklubba. Lapunk munkatársai meg utánuk, de a zárva táblánál elakadnak.)

„Nem lehet megállítani a menekülteket, ez a szögesdrót sem fogja, majd az lesz, hogy egyszerre ötszáz helyen vágják át a rohadt kerítést, és hirtelen kiderül, hogy mindenhova őrtorony kell”, fitymálja a magyar állam csodafegyverét egy röszkei gazda. Egy szál boxerben várja a szerb oldalon Ásotthalomnál, hogy hazaengedjék, amikor megvilágosodik az izzó aszfalton: „Elő kell venni a Kalasnyikovokat, le kell lövöldözni vagy százat, aztán nem jönnek” – ad kéretlen tanácsot. Hogy miért kéne a menekültek vérét venni, arra nincs érve, sőt. Állítja, egy barackot nem vesznek le a fáiról, amikor átmennek a gyümölcsösén – még az ágakat is óvón félrehajtják. „Ha egy jó szót szólsz hozzájuk, videóra veszik telóval, és a GPS-koordinátákkal együtt hátraküldik a társaiknak, hogy ennek az embernek a földjén keljenek át.”

Fegyverek és lager

„Könnyen beszélnek a magyar magyarok”, sóhajt egy asszony a magyarkanizsai pénzváltónál, „ha megépül a kerítés, akkor itt ragadnak ezek a népek, és bármilyen békések, enniük csak kell. Ha éhesek, nyilván elveszik, amit akarnak”. Az asszony bátyja tanyán él, oda lassan ér ki a rendőr, ha kármenteni akar, magának kell megvédenie a földjét, így két új kutya került a portára, meg a szomszédtól (érdemdús veteránja a balkáni háborúnak) kért egy géppisztolyt. „Dehogy használná, csak úgy megmutatásra, elrettentésre van neki”, magyarázza testvérét a nő.

A szerb hatóságok is érzik, hogy szorong a vidék, ahol lehet, ideiglenes sátortábort építenek. Magyarkanizsán például a vásártérre húztak fel egyet – drótkerítéssel elrekkentett placc, füvén üresen tátonganak a katonai sátrak. „Mindjárt áthozzuk őket”, mondja a katonás szerb táborvezető, de a helyiek szerint már vagy két hete áll a „lager”, mégsem történik semmi. Csak erőszakkal lehetne bevonszolni őket, hiszen a település szélén el lennének vágva a buszközlekedéstől, az ételtől, no meg az áramtól, így gyorsan merülő okostelefonjaik „elsötétedése” után sem az otthon maradottakkal, sem a többi csoporttal nem tudnák tartani a kapcsolatot.

Állami segédlettel

Ezért a Fő tér alakul át „menekülttáborrá” – a segítőszolgálatok szétosztottak pár sátrat, az egyik ideiglenes hajlékot két ember próbálja felállítani, de nem áll a kezükhöz, úgyhogy csak leterítik a sátorponyvát és ráheverednek. A lakosok többsége közömbös, nem vesz róluk tudomást (így van ez a többi településen is), mindössze egy asszony méltatlankodik edukáló jelleggel: „hát itt veti le a nadrágját a koma, egy iskola előtt”. A pénzváltó, a burekes, a hamburgeres viszont kimondottan lelkes – utóbbi két új alkalmazottat vett fel, mióta kalligrafikus arab betűk hirdetik ablakában: nem disznóhúsból készülnek szendvicsei. „A város direkt nem ad nekik semmit, se vizet, se vécét, azt akarja, hogy beköltözzenek az ideiglenes táborukba”, szidja a vezetést a burekes, és kimondottan a polgármester rovására írja, hogy szarszag terjeng meg szemét kupacosodik mindenfelé. Vagy kétszáz ember mozog állandóan a téren, de a helyiek szerint egy órakor megsokasodnak, mert befut több-busznyi menekült. Aztán vissza is apad a tömeg. Egy részüket jelzés nélküli buszokra ültetik a banja (fürdő) mellett, és elviszik, nem tudom, hova, meséli egy néni. A helyiek, ahogy a szabadkaiak is, úgy tudják, hogy Királyhalom után szállítják le a menekülteket, innen már csak pár kilométer a határ. Ha úgy tetszik, a szerb állam nem csak szemet huny a menekültszállítás fölött (például a taxik menetrendszerűen viszik Szabadkáról és Kanizsáról az embereket), de tevőlegesen próbálja „elnyomni” a migránsokat a magyar határig. Ez nem túl nehéz, Királyhalom utolsó utcái a határba „torkollnak”.

A kerítés ritmusára

A határőrizeti munkát sem viszik túlzásba a szerbek, a zöld határtól diszkréten távol tartják magukat, és a csöppet sem titkos útvonalakat sem bolygatják. Például a menekültek a sztrádakerítést erősen megszaggatták, de a kutya sem állítja helyre. Először a barna arc emelkedik ki a Tisza töltése mögül, aztán követi a test: harminc év körüli szír férfi vezeti a csapatot, karon ülő gyerekek és gyér bajszú öregasszonyok szakadnak ki az ártéri dzsumbujból, hogy rátérjenek az útra. Némelyiküknél csak egy-egy kis zacskó, mások egyetlen divatos retikülbe szuszakolták előző életüket. A majd húsz emberre négy kenyér jut – több napra. Nem sétálnak, szinte galoppban menetelnek, belső kényszerütemre.

A migránsok vándorlási ritmusa egyelőre a kerítésépítés ritmusához igazodik, ahogy egyre messzebb kígyózik Ásotthalomtól a szögesdrót akadály, úgy tolódnak egyre nyugatabbra a határsértési pontok. Persze sokan nem kerülnek. Drótvágó sem kell, simán széthajtják a pengékkel megvadított drótot és magyar földre lépnek – kézvédő eszköznek bármi megteszi: atlétatrikó vagy pelenka egyaránt segít leküzdeni az akadályt. Egyelőre. Ugyanis a szögesdrót mögött épül az újabb kerítés, amihez már muszáj lesz drótvágót használni. A honvédségi cölöpverő félarasznyi vasrudakat nyom a földbe, amit klasszikus „telekre való” dróthálóval burkolnak. Az új kerítés mintegy nyolcvan centiméterre magasodik majd a jelenlegi mögött, úgyhogy aki átjut az első vonalon, az gyakorlatilag beszorul. Persze, egy jó erővágó mindent megold.

KOMMENTÁR

„Részese vagy valaminek, ami sokkal nagyobb nálad, fel sem tudod fogni, mennyivel. Sírni tudtam volna, pedig nem vagyok sírós” – mesélte egy barátom. Ő három felnőttet, egy kamaszt és hat gyereket vitt haza egy este, mert nem tűrte tovább a lelkiismerete, hogy kisgyerekeket lásson a földön aludni. A barátom szállást, takarót és fürdőszobát biztosított nekik. Nem tudja, mi lett velük azóta.
Tanulnunk kell az emberséget. Néhány ruha, pár palack víz, szőlőcukor, némi cigaretta – igenis büszke vagyok arra, hogy hozzájárultam ahhoz, hogy a menekültek némelyikének jobb legyen. Most mégis megszégyenülve érzem magam. Nem azért, mert ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász, a CÖF szóvivője közölte: „aki a migránsokat védelembe veszi, az jogsértést vesz védelembe”. Hanem azért, mert gonoszság, amit Lomnici mond, sokan meg csak hallgatják. Hogy Magyarország ne csak a kitaszítottság és a gyűlölet állomása legyen a menekülteknek kontinenseken átívelő útjuk során, arról tett például Sólyom László volt köztársasági elnök is a minap. Háztartási keksszel kínálta a parkban üldögélő menekülteket. Ő ugyanis kisgyerekeket látott ott, ahol Lomnici jogsértést.
–dhn

Címkék: Riport, menekült-migráció-bevándorló, Fókusz

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!