Egy eset a több tucatból: pincéből költözött lakásba János családja és Szotyi

János ezermester. Hosszú éveken át asztalosként dolgozott, segédkezett vízvezeték-szerelő mellett, ért a villanyszereléshez is. Amióta az eszét tudja, mindig dolgozott. Ha szerényen is, de megéltek belőle, 2012 decemberében azonban az önkormányzat a sokszorosára emelte a bérlakás díját. A család nem tudta fizetni a nagyobb összeget, az önkormányzat pedig kilakoltatással fenyegetett. Hónapokon át ment a huzavona, és csak a bírósági végzés mentette meg őket attól, hogy az utcára kerüljenek: egy év haladékot kaptak arra, hogy új otthont találjanak. „Májusban járt volna le a határidő – meséli János. – Hónapok óta albérletet keresek. A spórolt pénzem ráment az utazásokra, a telefonálgatásokra.”

A kutya volt a kisebb gond, a legnagyobb „hátrány” a gyerek miatt érte. Jánosnak és feleségének ugyanis három is van. A tizenegy éves Szandra és a két nagy, 17 éves ikerpár. Nem is érti, hogyan hozhatta őket ilyen helyzetbe az önkormányzat, gyerekekkel akarta őket az utcára tenni. János megy egy családról mesél, akik több poronttyal váltak hajléktalanná. A férfi össze sem tudja számolni, hány lakásban járt. „Voltak köztük borzasztó állapotban lévők is, de ez nem érdekelt. Felajánlottam, hogy vállalom a teljes felújítást, ha az anyagköltséget állják. Nem kellettünk.” A család végül nehéz döntésre szánta el magát: az ikreket kollégiumba adták, remélve, az egy szem kislánnyal könnyebben találnak albérletet. Nem így lett.

„Kétségbeesésemben fordultam az egyik barátomhoz, aki megengedte, hogy lakhatunk a pincéjében. Kimeszeltem, kifestettem azt is, ráment jó húszezer forintom. Ekkor már mindegy volt, csak legyen valami.”

Ebben az időszakban talált rá János a Nyugodt Szív Alapítványra. Amolyan utolsó mentőövként kért segítséget – és kapott is, rövid időn belül. Az alapítványt Kukorelly Endre költő, író, volt parlamenti képviselő hozta létre idén januárban, mert mindig is foglalkoztatta a hajléktalanság és a lakhatási szegénység kérdése. Évekkel ezelőtt még levelet is írt az éppen miniszterelnökségét töltő Gyurcsány Ferencnek, hogy ha mint kormányfő nem is, de tehetős emberként tegyen már valamit a tarthatatlan helyzet ellen. Válasz nem érkezett. Éveken át aztán Kukorelly sem foglalkozott ezzel, mígnem idén, egy hideg januári éjszakán újból meglátta a hajléktalanokat az utcán, az aluljárókban. „Dühös lettem. Az utcán alszanak, miközben üresen állnak lakások város- és országszerte.” Tenni akart valamit, hogy nyugodt szívvel alhasson. Innen lett aztán az alapítvány neve is, ami hamar népszerű lett. Jöttek az egyszeri és a folyamatos adományok, kisebb- nagyobb összegek. Volt, aki üresen álló lakását kínálta fel, jelképes lakbérért cserébe. „Nem hírességek és nem politikusok utaltak pénzt, hanem jólelkű magyar emberek – mondja Kukorelly. – Büszke vagyok rájuk. Elegem van a dumából, miszerint a magyarok önzőek és csak magukkal foglalkoznak, mindenki másra magasról tesznek. Most bebizonyosodott, hogy nem így van. Szeretném, ha a döntéshozók, akik valóban tehetnének valamit, kicsit elszégyellnék magukat.”

Idővel nem csak pénzből lett több, de önkéntesből is. A mentorok azokat a párokat és családokat segítik, amelyek az alapítványhoz fordulnak segítségért. Hoffmann Andrea például több család mentora – Jánoséknak is. Akik egy Angliában élő hölgy felajánlott lakásába költözhettek be. Másfél évig állt üresen – az előző lakók borzasztó állapotban hagyták itt. Andrea tapasztalata szerint van, akinek pénzre van szüksége. Másnak életviteli segítséget kell nyújtani: megmutatni, hogyan kell megírni egy önéletrajzot, el kell kísérni a családsegítőbe: „a lényeg, hogy segítségükre legyünk, bármiben, és csak szépen, lassan engedjük el a kezüket. A kapcsolat, persze, ezek után sem szakad meg. Időnként meglátogatjuk őket, megnézzük, hogyan élnek, van-e szükségük valamire.”

Már több mint hetven emberen segítettek, a teendő azonban egyre több: újabb és újabb rászorulók érkeznek. De sokan jönnek mások ügyében. Egy fiatal nő például nehéz sorsú anyákat karolna fel, egy másik hajléktalan idős férfin segítene. A munkába szakmai szervezetek, krízisotthonok, anyaotthonok is bekapcsolódtak már.

A kérés tehát sok, a pénz ugyanakkor véges. „Vitánk is támad olykor, mire adjunk pénzt – meséli Németh Boglárka programkoordinátor.

– Minden mentor a saját mentoráltját helyezi előtérbe, ez természetes. Az eredeti alapítói szándék az volt, hogy az utcán élő hajléktalan emberek lakáshoz jutását segítsük. De ez nagyon nehéz, összetett feladat. Egyelőre főként olyanoknak segítünk, akiket csak egy hajszál választ el attól, hogy az utcára kerüljenek.” Mert sokszor csak néhány havi kaució hiánya miatt válnak családok hajléktalanná. Onnantól pedig lefelé ível a spirál. „Ha egy családot megmentünk attól, hogy utcára kerüljön, már közelebb jutottunk a probléma megoldásához. Igazán hatékonyan akkor tudnánk segíteni, ha minél több lakástulajdonos ajánlana fel a Nyugodt Szívnek alsó piaci áron bérelhető lakást. Eddig öt ilyen felajánlás érkezett, ahová már beköltöztek mentorált családok” – magyarázza Andrea.

János ma már optimista: a kéthavi kaució és az első havi lakbér kifizetésével hatalmas segítséget kaptak, és ha minden a tervek szerint megy, a későbbiekben már önerőből is boldogulnak. Van munkája, nem is kevés, s talán a felesége is álláshoz jut hamarosan. Addig is felújítják a lakást. „Ha készen leszünk, és látja a főbérlő, hogyan élünk, talán beleegyezik, hogy a két nagyobb gyerek is ide költözzön – mondja János. – És akkor megint együtt lehet a család.”

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!