Hogy miként kell szépen ölni, és miért – Csobánka Zsuzsa Emese legújabb regényéből megtudható. De hogy miért fontos gyerekkori emlékeket gyűjteni, családfát állítani, arra már rákérdeztünk. A nagyon is aktív, a diákjaihoz különleges módszertani szemlélettel közelítő tanárral és a saját identitását újjáépítő szerzővel hegyekről, testekről és Portugáliáról is beszélgettünk.
– Párhuzamosan két szövegén is dolgozott az elmúlt években. A regénye mellett doktori disszertációt is készített, A kortárs szemléletű irodalomtanítás lehetőségei címmel. Melyek a legneuralgikusabb pontok a jelen irodalomoktatásában?
– Az egész irodalomtanítás rendszere megérett a változásra. Ugyanakkor a szemlélet egyben nyitottságot is jelent, irányvonalakat, nem konkrét szabályokat. Egyfelől a kortárs irodalommal mindenféleképpen kell foglalkozni a tanórákon, másfelől a kronológia mentén való oktatás sem elvetendő, a kortársakat a klasszikus művekkel, szerzőkkel ötvözve érdemes átvenni. Mindezt személyiségközpontúan, hiszen számomra a gyerekek személyiségfejlesztése a lényeg – mindig az adott osztály, diák és tanár képességeinek és állapotának megfelelően, a tanmeneti témához kapcsolódóan akár dráma- és élménypedagógiai módszerek használatával. Hogy valóban létrejöjjön a kapcsolat a tanár, a diák és az elemzett szöveg között. Hogy az órára magunkkal hozott, aktuális hangulatunk építő, kreatív módon érvényesüljön akár egy olyan mű értelmezésekor is, amit elsőre nehéznek, olvashatatlannak gondolunk.
– Ez a szemlélet/módszer viszonylag függetlennek tűnik a mindenkori oktatási rendszertől.
– A társadalmi változásoktól viszont egyáltalán nem. Hiszen azokkal együtt a tanárok megítélése is sokat változik, a jelen esetben degradálódott. Az otthoni beszédtémák, mint például a tanárok szerepe vagy fizetése, begyűrűzik az iskolába is. Ahogy csökkent az emberek egymás iránti általános tisztelete, a tanár sem leli a helyét a rendszerben. Újra ki kell találnia magát, a kapcsolatát a diákokkal. Ez persze az idősebb tanároknak nagyon nehéz: miként változzon a klasszikus tanárból egyfajta mentorrá, trénerré? Milyen értéket közvetítsen? Hogyan maradhat hiteles egy tanítási szituációban?
– A tankönyvek mennyiben segítik a személyiség-központú oktatást?
– Szerencsém van, a csepeli Jedlik Ányos Gimnázium, ahol tanítok, egy nagyon befogadó-elfogadó intézmény. Mi Pethőné Nagy Csilla könyveiből taníthatunk, ez még választható.
– Jelentős figyelem követte, amikor újító módon bevetette az oktatásba az internetet, a modern közösségi kommunikációs eszközöket. Még mindig működik a módszer?
– Egyre ritkábban használom, mert erre az egykori csodára is ráuntak a tanulók: túlságosan jól és gyorsan vették a feladatot, hogy például Az ember tragédiája kapcsán Ádámnak Facebook-csoportot hoztunk létre. A személyes kapcsolatot ugyanakkor nagyon és folyamatosan hiányolják.
– Mi fekszik tapasztalata szerint leginkább a diákoknak, milyen irodalmi műnemek, műfajok érdeklik őket elsősorban?
– A drámát kevésbé, a novellákat – főleg Móriczot, Mikszáthot – viszont nagyon szeretik. A hosszabb műveket, a regényeket gyorsan lerakják, elunják. Kivétel ez alól a könnyen olvasható szórakoztató irodalom, a filmen is látható alkotások, ilyen esetekben a könyvet is elolvassák. A verseket sem utasítják el, de nehéz eltalálni, mi jön be nekik igazán. Megoldás lehet az is, ha ők ajánlanak műveket.
– Például az ön versei befutók?
– A tanítást és az írást mindig is igyekeztem szétválasztani. A végzősök hozták már dedikáltatni a könyvemet, előfordult, hogy kérték, elemezzük a költeményeimet, ezt elutasítottam. Eleve nehéznek titulálták őket.
– Kíváncsi vagyok, a Szépen ölni című regényt hogyan fogadnák. Miként vezetné fel egy tanórán az elemzését?
– Kiindulásként arra kérném őket, gyűjtsenek gyerekkorukból emlékeket, és ezekből és világérzékelésükből építsék föl a saját emlékvárukat. Legyen egy „térkép”, amiből rálátnak a saját családi hátterük működésére. Készítsenek családfát, amin megfigyelhetők az ismétlődő helyzetek, minták. A hagyományosabb tér és idő elemzés ebben az esetben nem működne, mert minden egyszerre zajlik a regényben.
– Azért egy helyre konkrétan rákérdeznék: a generációk sorsa, élettörténetei változatos helyszíneken zajlanak, Budapesten, Lisszabonban, Kairóban, Jeruzsálemben. A júniusi könyvheti megjelenés idején ön éppen Lisszabonban olvasott föl a regényéből – milyen kapcsolat fűzi a portugál fővároshoz?
– Portugália az egész életemet végigkísérte: irodalmi, színházi, családi, párkapcsolati vonatkozásban egyaránt. Tizennégy évesen láttam Miskolcon Egressy Zoltán Portugálját, már akkor megragadott a saudade (számomra keserédes elvágyódásként, értelmetlen szenvedésként, fájdalmas melankóliaként körülírható) életérzés. A húgom pedig már négy éve kint él Lisszabonban, ahol jelentős magyar közösség is működik, tőlük jött a meghívás a felolvasóestre, ami egyben könyvbemutató is volt.
– És a hegyekkel milyen a viszonya? A regény munkacíme még Belső hegy volt, és jelentős szerepet játszanak benne a valós és a lelki értelemben vett magaslatok megmászásai.
– A párkapcsolati válságom – a válásom – után úgy éreztem, át kell gondolnom mindazt, ami vagyok – ennek a gondolatiságnak lett a metaforája a hegy, annak megmászása. Első körben azt hittem, a valóságban is fel kell jutnom 8000 méter fölé, meg kell másznom a Himaláját is, de aztán rájöttem: a mélységeket, magasságokat, zuhanásokat megélem anélkül is.
– Sikeres volt a csúcstámadás?
– A könyv megírása nagyban segített megérteni, ki nem vagyok. Rájöttem, ugyanazokat a köröket futom, mint a családom bizonyos tagjai hasonló élethelyzetekben, mindig kifelé figyeltem, külső elvárásoknak akartam megfelelni. A párkapcsolat tekintetében is azt hittem, a másikat, akivel eggyé tudok lenni, önmagamon kívül kell keresnem. Pedig a másik ember csak önmagunkon, a saját szűrőnkön keresztül ismerhető meg. S mi magunk is így válunk mások számára elérhetővé. Most azt gondolom, ha én egyben megvagyok, afféle gömb-androgünként, ahhoz lehet másnak kapcsolódni. A hiányérzetből nem kapcsolódás lesz, hanem élősködés, egyféle szimbiózis. A regényben végig ezek a szimbiotikus kapcsolatok jelennek meg.
– Ahogy a korábbi három regényben, a test a Szépen ölniben is különösen fontos. A testábrázolás – akár az öregedés, akár a szexualitás kapcsán – beszédmódjának kiválasztása milyen írói kihívás elé állította?
– A lényeg pontosan az volt: megtalálni a saját nyelvemet, amin a testről szólhatok. A saját testem elfogadása is ennek következtében jön létre. Az anyagiasságot, amibe kódolva vagyunk, ennek tökéletlenségét, korlátait, esendőségét nehezen éljük meg. Tanárként is azt tapasztalom, mennyire felszabadulnak a diákok, ha a testről, a test-lélek kettősségéről kezdünk el beszélgetni – tele vannak kérdésekkel.
– A „testbeszéddel” együtt a regény nyelvezete valóban roppant különleges. Félrevezető lenne, ha líraiként jellemezném, de rendívül sűrű „képződmény”, az volt az érzésem, igazából külön életet él.
– Pedig nem volt tudatos döntés: na, most egy új nyelvet hozok létre. A folyamatos teremtés közben született meg ilyenné, az önismeret folyamatai mentén kristályosodott ki: ahogy megtanultam magamról, magamhoz beszélni, ahogy újrateremtettem az identitásom. A kérdés most viszont már az, mi van ezután? Mert az új identitáshoz ismét egy új nyelv megalkotása szükséges.
Csobánka Zsuzsa Emese költő, író, tanár – a Szépen ölni című regény a 7. könyve. Három verseskötete (Bog, Hideg bűnök, Minden kikötő) és három, trilógiaként is olvasható regénye (Belém az ujját, Majdnem Auschwitz, A hiányzó test) jelent meg korábban. Az ELTE-n irodalomtanári, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen drámapedagógusi diplomát szerzett. Tizenegy éve tanít magyar irodalmat és nyelvtant egy középiskolában. Ősztől egy időre Írországban, Corkban folytatja a tanítást.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!