Úr vagy úriember?

Úr vagy úriember?  - Mintha a világ összes nagy, vagy legalábbis híres emberével találkozott volna, akár véletlenül, akár munkája vagy kiterjedt baráti köre és rokonsága révén. Ő mégis nagybátyját, Hunyady Sándort becsüli a legtöbbre, akitől megtanulta, hogy az igazi úr mindenkivel és mindenhol egyformán viselkedik. Alexander Brodynak számtalan lehetősége volt öröksége megélésére: Einsteintől Audrey Hepburnig sok beszélgetőtársa akadt, de a Bartók Béla úti kávézó pincérnőjére pont ugyanannyira kíváncsi ma, mint egykor rájuk.


– Beszélhet egy úriember a bugyiról?

– John Lukacs azt mondja, hogy nem. Láng Júlia is azt mondja, hogy nem. Mások mellett ugyanis őket is megkértem arra, hogy tegyék meg az általam szerkesztett Alibi című folyóirat mostani számában. Hogy írjanak bugyiról vagy bugyikról. Tény, hogy nem egy szép szó, de ez nem jelenti azt, hogy mindarról, ami hozzá tartozik, ne lehetne beszélni. Különben is: beszélek én mindenről, ha tudom a választ, mert nincsenek titkaim. De sokszor nem tudom a választ.

– Miről nem beszél egy úriember?

– Egy úriember nem mond rosszat másokról. De én nem vagyok úriember.

– Önt rajzolják a képes enciklopédiában az úriember címszóhoz… Kifogástalan a nyakkendője, a szobája berendezése, udvarias és szórakoztató. Ha ön nem úriember, akkor vajon ki az? Ki volt a legnagyobb úriember, akivel valaha találkozott?

– Az én édesapám az volt, és az én fiam is az. Ők úriemberek. És urak. Én azt hiszem, hogy „csak” úr vagyok. Az úr az, aki azt csinálja, amit helyesnek tart, és nem azt, amit mások elvárnak tőle. Mesélek viszont egy sztorit az úriemberségről: a fiam, Sandy Hawaii-on elemibe járt, mondta a tanítónő, hogy vegyük ki, mert nem elég jó ahhoz az iskolához. Aznap este megkérdeztem, hogy mit gondol a tanítónéniről. Az egy remek hölgy, áradozott róla, miközben kitették onnan. Ekkor beírattuk egy Waldorf iskolába, ahonnan első nap azzal jött haza, hogy lett egy új barátja. Úgy hívják, hogy Eric. Hülye módon megkérdeztem, hogy az Eric hapa vagy hauli. A hapa a félvér, a hauli a fehér ember. Azt mondta, nem tudja. Másnap megyek érte az iskolába, mondja, hogy bemutat az Ericnek. Eric olyan fekete volt, mint a koksz, de Sandy azt mondta, és úgy is gondolta, hogy nem tudja a származását. Mert nem fontos. Egy úriember nem azt nézi.

– És kitől tanulta az „úrságot”, ki az ön hőse?

– Hunyady Sándor, a nagybátyám, egy nagyon nagy író és a legfontosabb ember az életemben, bár még gyerek voltam, amikor meghalt. Például ő tanított meg szivarozni, 12 éves voltam akkor. És arra is ő tanított meg, hogy minden embert ugyanolyan értékűnek tekintsek. Ő ezt tette. Erdélyiként kedvesen, elismeréssel beszélt a románokról is. Sándorka másról írta, én pedig róla: „a puszta közelségétől lovagiasabbnak érezte magát az ember”. Ez a lovagiasság azt jelenti, hogy mindenkivel és mindenhol ugyanúgy viselkedett, és én is így teszem. Mindenhol minden körülmények között: Budapesten, New Yorkban és Hawaii-on.

– Mit gondoz az, aki Hunyady Sándor hagyatékát gondozza?

– Megtud olyan dolgokat az általa legjobban tisztelt emberről, amit korábban senki, például, hogy volt egy gyereke. Sokat kerestem azt a gyereket, de nem találtam meg. Amit lehetett, már megírtam Hunyady Sándorról és az édesanyjáról, de magamban mindig tovább fogok foglalkozni vele.

– Mi fontos még?

– Ha körülnéz, rájön: a lovak és a gyerekek. Itt van 31 kép Sándor Móricról, az Ördöglovasról. Ezek a képek utánam majd „hazamennek”, a Sándor-palotába. Fontos, hogy ezek vegyenek körül, és gyerekrajzok, amelyek számomra az igazi őszinteséget jelentik. És az is fontos, hogy mindig legyen a szobámban egy sárga rózsa, gyermekkorom óta. Most tudtam meg Juhász Ferenc író barátom lányától, Annától, hogy Juhász Ferencnek is az volt a kedvence. Azt viszek a temetésére.

– Mennyire fontosak önnek a találkozások? Az életét találkozások mentén írta meg, osztotta fejezetekre. Hét évtized ízei és Hét évtized illatai című könyveiben.

– Nekem minden találkozás fontos és ugyanolyan fontos, például a tegnapi is az volt egy fiatal párral, és a ma estit is nagyon várom már. Tudja, Princetonban, amikor ott voltam egyetemista, szombatonként Neumann Jánossal, szüleim régi barátjával és Einsteinnel ebédeltem, és bár sosem tudományról beszélgettek, nem tudtam hozzászólni a társalgáshoz, mert politikáról szólt. Mindig kedvesek voltak és szerények. És én a szerény embereket becsülöm a legtöbbre, mert ők legalább azzal tisztában vannak, hogy mit nem tudnak. Magyarországon kevés a szerény ember manapság, mindenki mindent tud, talán ezért állnak így a dolgok.

– Hogy érzi magát itt? Mondhatjuk: itthon?

– Nem voltam otthon Hawaii-on több mint egy éve, és erős honvágyam van. Ha viszont ott vagyok, mindig ide van honvágyam. Mert ez a hazám, itt beszélik az anyanyelvemet. És annak nagy jelentősége van. Külföldön sosem bántanám a hazámat, nem mondanék róla rosszat.

– Mit mondana Magyarországról?

– Soha senki nem kérdezett róla. Nem tudják, hogy magyar vagyok. A fiamról tudják, ő szokta mondani: I am Hawaiian Hungarian. De akkor sem tudják, hol van ez a kis ország. Valahol Keleten – ennyi még megvan.

– Önnek mit jelent az a szó: Kelet?

– Nekem a Keletet Kína jelenti, az volt a főszakom az egyetemen. A világ kultúrái közül a kínait értékelem a legtöbbre, ami az embert porszemnek tekinti, hiszen az évezredekben annyit is jelent. Ez számomra nagyon szimpatikusan szerény hozzáállás. Én például azt sem értem, hogy maga miért készít velem interjút. Egy ilyen hétköznapi emberrel.

– Hogy ítélhető hétköznapinak egy olyan ember, akinek az életében Greta Garbo és Csortos Gyula egyaránt statiszták voltak?

– Végeredményben ugyanolyan emberek ők is, mint bárki: Greta Garbóról mindig az jut eszembe, ahogy a lábát maga alá húzva ül Gombaszögiék nappalijában, Csortos Gyuláról pedig, hogy a kovászos uborka leve a kedvenc itala, és hogy a húgommal egy napon van a születésnapja. Hogy őket ismerhettem, inkább szerencse kérdése, velem folyton különleges találkozások estek meg. Egyszer például vettem pár könyvet a W. H. Smithnél (brit kiskereskedelmi hálózat – a szerk.), köztük egy fényképes leírást Londonról. Ahogy azt lapozgattam, leült mellém egy nő, és megkérdezte, hogy tetszik a könyv. Mondtam neki, hogy nem rossz. Elárulta, hogy ő írta. Együtt mentünk ki a hölggyel, amikor a leendő feleségem, aki kint várt rám, meglátta, majd elájult, és mondta, hogy ez Diane Keaton. Én még akkor sem tudtam, hogy ki az, csak később néztem meg a filmjeit. De addigra már barátok lettünk. Ahogy Audrey Hepburnnel is, aki a szomszédom volt Svájcban és egy tisztítóban ismertem meg.

– Ez hétköznapi?

– Ő hétköznapi volt. Mindennap ugyanolyan volt. Soha nem láttam egy nőt, akinek egyetlen része sem volt szép, és a nő maga a legszebb volt, akit valaha láttam, mert hihetetlenül bájos volt. Szombatonként jártunk hozzá.

– Miről beszélgettek?

– Kis falusi dolgokról. Filmekről és a világ dolgairól sosem. Ő arisztokrata volt, és egy arisztokrata sosem beszél fontos kérdésekről. Maga viszont beszélhetne! Kérdezzen már valami lényegeset!

– Hát jó: milyennek képzeli a mennyországot?

– Na, ezek a lényeges dolgok! Olyannak képzelem a mennyországot, mint Magyarországot, a nagy Magyarországot Erdéllyel. Trieszt is jöhet még… Most komolyan: én a mennyországot úgy képzelem, hogy mindenki, akinek ott kell lenni – tehát vagy hárman –, ott van. Úgy vélem, hogy ott beszélgetnek, jól megvannak, Szent Péter tippeket ad olyan lóversenyre, olyan lovakra, amik már nincsenek. És mindenki nyer. Én a mennyországon egyébként nem nagyon gondolkozom, nem azért, mert nem vagyok hívő, mert az vagyok, de a sanszomat, hogy oda bejutok, öt százalékon alulinak tartom. És mert még nem is sietek. Most váltam el negyedszer, és keresem a hatodikat. Magyar feleségem még nem volt.

– Híresek az aforizmái, több mint fél évszázada jegyzi le őket. Mi volt a legutóbbi gondolat, amit felírt magának?

– Az utolsó háború, az emberek közötti távolság legyőzése.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!