Utánanyúlnak a bolyongóknak

 

Már vagy egy tíz perce bolyongok az Aradi utca mínusz 8 fokos téli sötétjében, és nem találom a bejáratot. A megadott címen egy átlagos bérház van, ketten is keressük a kapucsengőn a TraumaAmbulanciát, de nincs kiírva.

Kijön valaki a kapun, beslisszolunk, végigjárjuk az emeleteket, becsöngetünk egy-egy lakásba, ahol fényt és mozgást észlelünk. Sehol semmi és senki. Hideg van, egyre kedvtelenebbül járunk fel és alá, nézzük az utcára nyíló üvegportálokat, hátha a mögött bújt meg ez a rejtélyes segélyszervezet. Kész trauma. Mire az ember odatalál, lesz mit kezelni rajta. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve elindulok az utcasarok felé. Ha ott sincs, hazamegyek, hagyom a csudába az egész témát, traumástul, balesetestől, érzékenyítő estestől.


Ha széttörik a bizalombuborék

Persze, hogy ott van, a sarkon, a kanyar után. Lassan gyűlnek az emberek, alig-alig akad olyan, aki nem ismerősként érkezett. A helyiség is elég pici, intim közeg, harmincnál többen nemigen férnének el. Az egyik asztalon tea, kis harapnivaló. Szándékosan van így, meséli Krausz Csilla, a TraumaAmbulancia megálmodója. „Szeretnénk a súlyos témáknak olyan teret biztosítani, ahol ki tud alakulni a bizalom.”

Azt is mondja, hogy ha nincs ennyire rossz idő, a férje kint áll az ajtóban, a sarkon, és személyesen fogadja az érkezőket – utánanyúl a bolyongóknak. Kicsit kedveszegetten ülök be az érzékenyítőnek nevezett előadásra. A téma megfogott ugyan – Lehetek-e boldog a balesetem után? –, de valahogy olyan belterjesen amatőrnek tűnik az egész. Aztán elkezdődik a beszélgetés, az aktuális est főszereplője Gurubi Ági, aki a kamasz lányával fejre állt az autójukkal a 2/A úton. Pár hónapja történt, és szerencsére csak a sokk volt nagy – különösebb sérülések nélkül megúszták mindketten, de Ági még mindig bizonytalan az autóban. A 2/A-nak pedig a közelébe sem megy. A történetét nem innen kezdi: egy négy évvel ezelőtti másik balesettel indulunk, amikor is összetört a körülötte lévő bizalombuborék. Az akkor három és fél éves kisebbik lányára ráborult egy fazék forró víz – a pici nem életveszélyes, de nagyon súlyos égési sérülésekkel került a Bethesda intenzív osztályára.

Ahogy Áginak még így négy év távlatából is el-elcsuklik a hangja, miközben felidézi azt a rettenetes délutánt, valahogy bennünk, hallgatóságban is kezdi felütni fejét a megrendülés. Hiába történt évekkel ezelőtt az eset, és hiába tudjuk, a kislány jól van, az akkor megélt trauma ma is hatni tud. Bennünk, idegenekben is.


Oldódjon a poszttrauma

Krausz Csilla, a TraumaAmbulancia alapítója maga is túlélő. Lassan három éve elszenvedett balesete után megélt poszttraumás élményei és tapasztalatai nyomán kezdett azon gondolkodni, hogyan tudna a hasonló helyzetbe került embertársainak segíteni a lelki felépülésben. „Alulról szerveződő civil kezdeményezés vagyunk – meséli –, egyelőre ezeken a havi rendszerességgel megrendezett esteken, konkrét történetekkel szeretnénk lehetőséget adni azoknak, akik valamilyen balesetből fakadó traumát hordoznak. Sokszor már az elég, ha megoszthatják a történeteiket. Ezek a sztorik többnyire a hallgatóságból is előhívják a saját élményeiket.” Bár Csilla mellett a TraumaAmbulancián egy pszichológus, Miskei Anikó is dolgozik, elsősorban nem az a céljuk, hogy szakmai segítséget nyújtsanak a poszttraumás stressz szindrómában szenvedő betegeknek. Azt szeretnék elérni, hogy a TraumaAmbulancia által minél több olyan információ jusson el az érintettekhez, melyeken keresztül megtanulnak megküzdeni az őket ért eseménnyel. Egy olyan támogató közösség létrehozásán munkálkodnak, ahol adott a biztonságos tér a lelki sebek begyógyulásához. Egyfelől szeretnék, ha a kórházakban elindulna egy olyan program, amelyben a sérült emberek információt kapnak arról, milyen lelki folyamatokon mennek keresztül egy baleset után – a baleseti rehabilitáció ma Magyarországon sokkal inkább a testet, semmint a lelket érinti –, másfelől pedig önsegítő csoportokban gondolkodnak, ahol sorstársak találkozhatnak, beszélgethetnek egymással.

„Ha feltesszük a szokásos kérdéseinket – folytatja Csilla –, van-e élet súlyos baleset után, lehet-e újra boldogan élni, szinte mindenkinek a sérültek jutnak eszébe. Az ő sorsuk érdekli az embereket, velük szemben alakul ki együttérzés. Ha azonban a balesetek érintettjeiről beszélünk, tágul a kör, és képbe kerülnek a hozzátartozók, a szülők vagy akár a balesetek okozói is. Rájuk ki gondol együttérzéssel? Felmerül-e bárkiben, hogy őket is trauma érte?

Gyötörheti őket a lelkiismeretük, már nem olyan az életük, mint a baleset előtt. Sok esetben elfordulnak tőlük a barátaik, olykor még a családjuk is. Járt nálunk az ambulancián olyan hölgy, akit még a munkahelyén is lefokoztak, amiért súlyos balesetet okozott.”


A bűnös is vezekel

Persze az sem mentesít a lelki töréstől, ha a környezet támogató. Zoltán (valójában nem Zoltán) például tavaly egy kis kertvárosi főutcáról szeretett volna nagy ívben balra kanyarodni. Ismeretlen helyen volt, a navigációja korábban már két ízben is tréfát űzött vele, és olyan utcába akarta beterelni, ahol behajtani tilos tábla volt. A végzetes pillanatban  épp azt figyelte, hogy a következő kereszteződésbe bátran behajthat-e, és nem vette észre, hogy a kocsija valamelyest áttért a szembejövő sávba. A vele szemben közlekedő 61 éves motoros már nem tudott megállni. Ütköztek. Úgy tűnt, nem nagy a baj. A motoros felelt a kérdéseire, összefüggően beszélt, külső sérülése, látszatra, nem volt. Amikor betették a mentőkocsiba, a mentőorvos nyugtatta Zoltánt, hogy ebből valószínűleg nem lesz baj, vélhetően a csípőjét üthette meg az idősebb úr. Amikor másnap meglátogatta a kórházban, egy ápoló és egy orvos közölték vele, hogy a motoros előző este meghalt. Ott, akkor meghalt Zoltán is. Hónapokig nem találkozott a barátaival, teljesen elszigetelte magát. Szociális munkásként testileg és lelkileg bántalmazott gyerekekkel foglalkozik, és bár elfogadó, támogató közeg veszi körül, ott zakatol benne a kérdés: „Mi jogom van a továbbiakban az élethez?”

Krausz Csilla szerint a balesetek okozói szinte minden esetben eljutnak eddig a pontig, csak velük azért nehéz, mert nemcsak a létezéshez, hanem a segítséghez való jogukat is megkérdőjelezik. „A beszélgetős estek többek között azt szolgálják, hogy ilyen emberek is eljöhessenek, és akár anélkül üljenek végig 2-3 alkalmat, hogy lelepleznék magukat. Mások történetei aztán idővel megnyithatják őket” – zárja Csilla.

A végső cél természetesen egy igazi TraumaAmbulancia létrehozása, ahol holisztikus szemlélet mentén szerveződne a szakmai munka, és ahol akár közvetlenül segíthetnének a trauma feldolgozásában azoknak, akik erre nyitottak. Addig pedig maradnak az estek, amelyek igaz, hogy első ránézésre kicsit olyanok, mint valami felturbózott anonimalkoholista-gyűlés, de a látszat, ahogy annyiszor, most is csal. Ami elsőre belterjesnek látszott, az valójában családiasság, ami pedig amatőrnek, az a szándékolt meghittség. Hogy mindenkiben megérhessen a bizalom.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!