Útszélen hagyott ország

„Marika, magának lesz munka, meg a Lacinak is a következő programban, de a Jóskát nem veszem fel újra, mert nem dolgozott rendesen. Az Attila úgyis megy uborkázni, azoknak most nem kell, de lesz még így is, akit muszáj benyomni, mert különben éhen hal.” Valahogy így döntenek ezekben a napokban életről-halálról településről településre.

Február végével a legtöbb helyen lejár a közmunkaprogram, márciustól indul a következő etap. Csakhogy ez a hónap már egy egész más rendszert hoz: a polgármesterek immár valóban élet és halál urai. Mert nem érdemes szépíteni, a szociális ellátórendszer átalakítása azzal jár, hogy akinek jut közmunka, az a „tisztes létminimum” alatt, de legalább valamilyen bérből még egy ideig fenn tudja tartani magát, aki viszont kikerül a programból, annak a helyzete visszafordíthatatlanul kilátástalanná válik. És ez teljesen független attól, hogy faluban, kisvárosban, Borsodban vagy Csongrádban lakik-e.

Az ország két, nehéz helyzetben lévő megyéjében jártunk, hogy megnézzük, hogyan próbálják az önkormányzatok segélyezni a munka és kilátás nélkül tengődő lakosaikat most, hogy hétfőtől átalakul a szociális rendszer: a központi költségvetés számos támogatást megszüntet, helyette az önkormányzatokra testálja a terhet és a felelősséget, adjanak ők, ha találnak rá fedezetet. Cserébe az állam korlátlan adókivetési joggal ruházta fel a településeket. De hogyan és főleg miből viselik ezt az új felelősségüket az ország leghátrányosabb helyzetben lévő települései?

„Vagy egymástól vesszük el”

„Te Jóska, hogy lesz a jövő héten?” Kérdő szemek kereszttüzében áll a szabolcsi Győrtelek polgármestere, Halmi József. A telefonja nagyjából 10 percenként megszólal, valaki mindig keresi, hogy érdeklődjön, többnyire a közmunkaprogramról, illetve a saját jövőjéről.

Derekasan állja a sarat, fejben oszt-szoroz, ismer minden helyi lakost, nincs gondja azzal, hogy kiválassza azokat, akiknek a következő hónapban is jut majd munka. „Azon igyekszem, hogy egy családból legalább egy embernek jusson. De csak azoknak, akik tényleg csinálják, akik megérdemlik, hogy legyen nekik” – magyarázza. Míg a téli időszakban alig több mint 60 győrteleki tudott részt venni a programban, márciustól százan lesznek. Ez a jó hír. Van rossz is, de ezt a polgármester egyelőre megtartja magának: a segélyezési rendszer átalakításával a település meglehetősen rossz státuszba kerül, pedig korábban sem volt túl fényes a helyzet. Hogy miért? „Szocialista polgármesterként ezt el kell fogadnom. A szociális tűzifából, amit az állam adott, ide kevesebb jutott, mint más, fideszes falvakba, ahol nem is élnek annyian, mint itt. Csak az erdő bánja, amit a télen elhordtak. És idén nem is volt olyan hideg. Mi lesz jövőre?” Ez a kérdés itt valóban életbe vágó. Győrtelek ugyanis nem az a település, ahol „csak úgy” ki lehetne vetni bármilyen pluszadót.

Bevételei a településnek jóformán nincsenek, abból kell gazdálkodni, ami jut: ez pedig az új rendszerben új megoldásokat igényel. A méltányossági gyógyszertámogatást például nem a rászorulók kapják, hanem egyenesen a gyógyszertár kasszájába vándorol majd az önkormányzattól, így biztos oda megy a pénz, ahová való. A polgármester célja az, hogy tényleg azok kapják a pénzt, akik a leginkább rászorulnak. Ám még így is azzal számol, hogy az eddigi, 152 rendszeresen segélyezett családból a következő időszakban száznál is kevesebb részesedhet majd a juttatások bármelyik formájában. És emiatt egy olyan településen, mint Győrtelek, ahol a közmunkán kívül jóformán semmi nincs, családok süllyedhetnek a nyomorba.

Ezt a helyiek is tudják, ahogy ábrándos szemmel tolják a biciklit az esőáztatta árokparton, csak annyit mond egyikük, egy 60 éves asszony – akit, köszönhetően a megemelt korhatárnak, visszavezettek a munka világába, csak sajnos a közmunkába –, hogy „csak dolgozni szeretnénk, különben éhen halunk”. Mire egy másik asszony csöndesen hozzáteszi: „vagy egymástól vesszük majd el, ami van”.

Éhen fogunk fagyni

Veri az eső a közmunkásokat, országúti árkot pucolnak a szürke Békésben, szomorú szemű Krisztus vigyázza őket a keresztről. Araszmély sár rángatná le lábukról a gumicsizmát, minden lépésnél szentségel a brigád. Egy másik csapat Elek határában húz pajtafalat, felettük legalább tető. „Éhen fogunk fagyni”, hozza össze egy tőmondatba a szegény ember két főellenségét, a hideget és az éhséget a csorgó bajszú brigádvezető. Mondja: egész Békés halott, sehol nem épül ház, a felújítást elspórolják az emberek, Eleken is roskadozik nem egy otthon. Persze úgysem szakad senki fejére a tető, mosolyog szűkre szorított szájjal egy taplósipkás kőműves, ám a közmunkásbérből (nyolc- órás munkaidőben havi 52 ezer forint) nem lehet hitelt, rezsit fizetni, így egyre több családot fenyeget a hajléktalanság.

De mégis: hiába az égető szükség, ők megvannak, mert lehet, hogy a közmunka évekig tartó éhenhalás, ám akinek nem jut, az nem húzza sokáig. Az, hogy a kormány visszavágta a szociális támogatásokat egyelőre nem okozott közfelháborodást: egyelőre csak a helyi polgármesterek feje fő, de az nagyon. Még akkor is, ha – legalábbis békési viszonylatban – olyan módosabb városban laknak, amelyik képes ellentartani a kormányzati segélyek elapadásának.

Ilyen például Elek, amelyiknek majdnem egymilliárdos költségvetését „csak” 30 milliós hiány nyomja. Csakhogy így sincs sok mozgástér, a helyi adókat „megeszik” a kötelező önkormányzati feladatok, szinte semmi nem maradt a büdzsében. Persze, mosolyog ironikusan a szocialista polgármester, a kormány megajándékozta az önkormányzatokat a korlátlan adóztatás lehetőségével, de amelyik helyhatóság december elejéig nem találta ki, hogy milyen címen szed új sarcot, az már csak 2016-ban vethet ki új adót, az idén nem. És a korlátlan adókivetési jog is leginkább csak egy jól hangzó szólam, magyarázza Puhár László, hiszen kevés erre a prosperáló vállalkozás (a polgármesteri irodával farkasszemet néző hotel – vendégek hiányában – például 12 éve nem nyit ki), a nyomorral küszködőket pedig hiába is próbálná „megvágni” az önkormányzat, a nincsből nem lehet elvenni. És a „nincstelenek” egyre többen lesznek: a 4985 eleki polgárból 600 munkanélküli. Most éppen 361- nek jut közmunka, 180-an pedig foglalkoztatáshelyettesítő támogatásból vegetálnak. Hogy ez a segélyezési forma a jövőben kinek jut, arról csak találgatni lehet, ugyanis az önkormányzatok helyett a kormányhivatalok alá tartozó járások ítélik meg a jövőben ezt a támogatást – noha ott aligha ismerik az egyéni sorsokat és problémákat. „Az eleki emberekből csak egy akta lesz az íróasztalukon” – sóhajt a város első embere. Így például nem biztos, hogy kiderül: sokan azért nem végeznek közmunkát, mert egyszerűen annyira rossz állapotban vannak, hogy képtelenek bármilyen erőfeszítésre. Ha nekik a járási illetékes nem ítéli meg a foglalkoztatáshelyettesítő támogatást, akkor visszakerülnek az önkormányzathoz, aminek saját erejéből kellene ellátnia őket.

És nemcsak ehhez kell pénzt előteremteni: a legnagyobb érvágás Eleken is a lakásfenntartási támogatás megszüntetése. Ezt ugyan a jövőben a város biztosítja annak a 105 családnak, amelyik most is kapja, de lényegesen kevesebb jut a célra. Ám, emeli ujját Puhár László, ami igazán fontos, az az, hogy aki ilyen segítséget kap, az úgynevezett védendő fogyasztó marad, és nem teheti utcára a közmű szolgáltatók, hiába halmozott fel közüzemi tartozást. Viszont, ha „ugrik” a lakásfenntartási támogatás, máris az utcára kerülhet egy „eladósodott család”. Akit kilakoltattak, azt persze megint csak az önkormányzatok kötelesek ellátni (ahogy minden krízishelyzetben lévőt) – a pénzt pedig maguknak kell előteremteni. Ráadásul, figyelmeztet a polgármester, forráshiányra hivatkozva egyetlen kérelmezőt sem lehet elutasítani az új rendelet szerint, miközben az önkormányzat nullás költségvetést köteles készíteni, azaz egy fillér erejéig nem adósodhat el. Következésképpen, Puhár László szerint egyértelmű, hogy a kormányzat adóztatásra akarja rászorítani az önkormányzatokat. Ez viszont Dél-Békésben, a határ mellett képtelenség.

Van, aki belenyugszik

Kétegyházán a Fidesz támogatását bíró, független polgármester nem tagadja, hogy nem esik jól neki a döntés – de elfogadja. „Hozzá vagyunk szokva a szűkölködéshez” – summáz Kalcsó Istvánné. Aki szintén nem vet ki új adót, de úgy érzi, természetbeni juttatásokkal ellensúlyozni tudja a kieső támogatásokat. Például több embert von be a szociális étkeztetésbe, besegít a gyógyszerkiváltásba, illetve szociális tűzifát oszt. Neki igazán az fáj, hogy az új szabály igazságtalanul bánik a településekkel: nem veszi figyelembe melyik falu és város tudja előteremteni a segélyek fedezetét és melyik nem.

Ezek után gondolhatnánk, hogy a szabolcsi Nyírbátor kifejezetten jó helyzetben van: az iparűzési adóból befolyó pénzek évről évre növekednek. Ennek a többletforrásnak egy részét fogják a polgármester, Máté Antal szerint a lehető legértelmesebb módon szétosztani azok között, akik rászorulnak. „Új adókat biztos nem tudunk kivetni a magánszemélyekre, hiszen nekik sincs miből kifizetniük azt. Így viszont marad ez a pénz, évi valamivel több, mint 100 millió forint, amit erre a célra fordíthatunk” – mondja. Csakhogy ördögi kör ez is: ha az önkormányzat segélyekre fordítja az iparűzési adóból befolyó összegeket, akkor a településnek esélye sem lesz, nem hogy a fejlődésre, de még a szinten tartás is sok esetben (oktatás, egészségügy vagy éppen a közterületek karban tartása) veszélybe kerül. Nyírbátorban éves szinten nagyjából 400 ember dolgozik valamilyen közmunkaprogram keretében, a segélyezettek száma pedig mintegy 600 fő. Itt nem kell attól tartani, hogy kevesebbeknek jut majd, de attól igen, hogy a város rosszabb helyzetbe kerül. „A jövőnket éljük fel” – mondja Máté Antal.

 

 

Másodrendű polgárok
A kormányzatot ezek a problémák a jelek szerint nem érdeklik, leginkább arra fókuszál, hogy hogyan vonulhatna ki a helyi közösségekből. És ez a törekvés tetten érhető, legyen szó bármilyen méretű, lélekszámú, adóerejű településről. Az első csapás financiális volt. Először az állam megcsapolta a települések bevételeit (többek között az szja és a gépkocsiadó nagyobb százalékát vette el, mint korábban). Másodszor az iskolákat és a közszolgáltatásokat államosította – erre, pontosabban a feladatok ellátására hivatkozva, az állam rengeteg forrást vett el az önkormányzatoktól, miközben számos kötelezettség alól nem mentesítette őket. (Például az iskolák bérés eszközbeszerzési-költségét a központi büdzsé állja, miközben az épületet az önkormányzatnak kell karban tartania.) A pénzhiány miatt a helyhatóságok saját bevételeiket (például iparűzési adó) a kötelező feladatokra kellett fordítaniuk, így megszűnt a pénzügyi mozgásterük, sok helyen nem maradt pénz kultúrára, sportra, fejlesztésre.

A következő csapás, hogy az új szabályozás életképes és másodrendű településeket különböztet meg hallgatólagosan, így életképes és másodrendű polgárokra osztja a lakosságot is. Utóbbiak túléléséhez csak színleg nyújt segítő kezet: a korlátlan adókivetési joggal a szegény települések nem élhetnek, hiszen nincs mit/kit sarcolniuk. Ha mégis megtennék, akkor a vállalkozások csődbe mennének (így az iparűzési adó kiesne, és még rosszabb lenne a mérleg), illetve az adókat segély formájában kapásból vissza kellene adni a lakosságnak.

A harmadik csapás pedig az, hogy a kormányzati mondás szerint a jövőben senki nem él segélyből, ellenben mindenkinek jut közmunka. De a közfoglalkoztatási programot mindössze 70 pluszmilliárddal stafírozták ki, miközben a szociális rendszerből több mint 250 milliárd forint „eshet ki”.

Már tavaly áprilisban, szinte közvetlenül azután, hogy a Fidesz ismét kétharmaddal nyerte a választást, kiderült, hogy az addig dübörgő közmunkaprogramokra a jövőben kevesebb pénz lesz, vagyis közmunkások már májustól munka nélkül maradtak. Jellemzően az ellenzéki polgármesterek szólaltak fel, a Fidesz köreiben akkor még viszonylag egységes csönd uralkodott.

Az újabb pofon nem is olyan rég érkezett, méghozzá a legváratlanabb helyekről. Az útdíj kivetése már a fideszes városvezetők körében is hangos elégedetlenséget szült, Gyálon Pápai Mihály, a főváros III. kerületében Bús Balázs, Debrecenben Papp László – csak néhány fideszes név azok közül, akik felháborodásukat hangosan közölték a kivetett adó miatt. Ez volt az első alkalom, amikor a helyi vezetők élesen bírálták a kormány rendelkezéseit. És aztán jött a legnagyobb pofon: a független gyöngyfai polgármester, Németh István lemondott tisztségéről, mert – mint mondta – kimerítette a sikkasztás, csalás, okirat-hamisítás és hivatali hatalommal való visszaélés bűntettét azzal, hogy a falu közmunkásaival ároktisztítást végeztetett. Németh elmondta: a program teljesen értelmetlen, látszatmunka folyik pusztán azért, hogy legyen mivel elszámolnia, s teszi mindezt olyan pénzért, melyből egyetlen közmunkás sem tud tisztességes életet élni.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!