Hátizsákja pántjára tűzve törülköző – mint az ovisoknak a zsebkendő –, azzal itatja fel a verejtékét. Háromnegyed óra múltán lassít, tesz még néhány levezető kört. Feltekeri a zsinórt, kihúzza a tüskét. Fogja az úton hagyott cókmókját, a vizes flakont s a buszmegállóhoz indul. Megszólítom, bemutatkozunk – Laci, Pali –, tudakolom, miért is fut körbe. Nem felel rögtön. Matat a hátizsákjában és azt kérdi: megfognád ezt, amíg nyújtok? S a kezembe nyom egy összehajtható fehér botot...

Míg az izmait nyújtóztatja, magyaráz: – Ez 11 kilométer volt. A madzag 17 méter, a kör kerülete 110 méter. Elég a köröket számolni. Futottam egyszer már 30 kilométert is. A futás maga a szabadság! Nem kell hozzá más emberek segítsége... Azután a történetébe fog: kereskedő volt, ABC-ben dolgozott, de a veleszületett zöld hályog miatt leszázalékolták. Utána még látott az orra hegyéig, házakhoz járt seftelni lengyelpiaci portékával. De addigra elkoptak mellőle a barátok, el is vált. Magára maradt 30 évesen. E ritka betegség miatt csak romlik az ember látása, míg el nem vész. Két tucat szemműtéte volt. És kétszer borult sötétbe előtte a világ. Először, amikor még jobban látott, egy operáció után, hirtelen. Orvosi műhiba történt, azt még helyrehozták. Majd eltelt hat év, és akkor fokozatosan – de végleg – megvakult.

– Itt a busz, menjünk haza és folytathatjuk a beszélgetést – javasolja. – Az Árpád hídhoz közel lakom. Nekem is rövidebb veled a zebrán átmenni, mint egyedül a lépcsőn, az aluljárón át.

A lakása ragyog a tisztaságtól. És három könyvespolcán kötetek százai sorakoznak.

– Ezeket dísznek tartottad meg?

– Dehogy is! A könyvek hozzám tartoznak. Mindig olvastam. Most a számítógépemmel is. A „beszélő” program felolvassa a dokumentumokat. Van vagy tízezer kötet a gépemen...

Szóval ott tartottunk: a klinikán érte őt 1990-ben a végső stádium, amikor kihuny a fény. – A szüleimet vártam aznap látogatóba, és az első gondolatom nem az önsajnálat volt, hanem az, hogy tartsam bennük a lelket. Nem mindegy, a tragédiára először hogyan reagál az ember. Igaz, fél évvel később, amikor már végképp elvesztettem a reményt, először és utoljára elsírtam magam. De akkor otthon már én takarítottam, mert úgy gondoltam: ha nem is látok, azért még porszívózni tudok...

Lakása volt, de a szülein kívül másra nem számíthatott. Se barátok, se barátnők. Ez a mélypont. – Mit is tesz az ember, ha nem tud úszni és beesik a mély vízbe? Kapálódzik, megpróbál kievickélni. Én makacs pacák vagyok. És ez a szerencsém. Ma azt mondom, 30 éves koromig, amíg láttam, nem sok értelme volt az életemnek. Most van. És egyre több – jelenti ki.

Megtanulta az önellátást. És új kapcsolatokat teremteni. Elvégre az ember mégsem mehet randira a szüleivel. Hirdetett – gyengén látó férfi társat keres – és a kapuja elé hívta lányokat. Ott színt vallott és felajánlotta: kézen fogva sétálnak vagy felmennek hozzá. Többnyire mindkettőre sor került. Kisebb szünetekkel mindig volt párja. Most is van, egy éve Kati. A közlekedésben segített a barátnője – ha volt. De ha éppen nem, akkor bajba került.

Ezen változtatott Kicsi, a vakvezető német juhász kutya. Laci egy látó barátnője segítségével túrákat is szervezett a vakvezető kutyások számára. Jó volt a városi kutyáknak is a Börzsönyben rohangálni, a patakba vagy a szigetcsúcson a Dunába gázolni. – Angyalföldön évente van utcabál, oda is vittem közülünk sakkozókat, zenészeket, szerveztem még keverékkutya-szépségversenyt is. Ennek volt a hozadéka, hogy a kerület barlangász- és túratáborába meghívtak minket. Öt év alatt háromszor is elmentünk 10-10 napra. Kicsivel mindig végigjártuk a Baradla barlang hosszú és csúszós, agyagos túráját, ahol a 6,8 kilométerből 4 kilométer kivilágítatlan. A látók 80 százaléka elcsúszott, én nem. Azután 2003-ban elhatároztuk – mármint Kicsi meg én –, hogy ismeretlenül elmegyünk egy természetjáró csapattal egy18 kilométeres útra. Csak annyit kellet segítenie egy ismerősnek, hogy összehozzon a túravezetővel. Pár hónappal később már egy új turista barátomnak ígértem meg, hogy egy év alatt 2000 kilométert fogok gyalogolni. Az szeptember végére megvolt, s az év végééig a csapattal 105 túrán 2629 kilométert tettem meg – ennyi az út Pesttől Párizson át Madridig. De ebben nem is a távolság volt a rendkívüli, hanem az, hogy 105-ször el akartam menni túrázni – és el is mentem! Mit ér az élet, ha az ember nem teljesíti a vágyait, azt amit ő maga határoz el, ha nem próbálja ki, mire képes?

Laci ma már tudja mire képes. Ír is a számítógépen. Könyveket. Négy éve jelent meg a Hungarovox kiadásában hetedik kötete, a Feketeleves. A többi a sorstársairól szól és azokról, akiknek a hátrányos helyzetből a sport volt a kiút, a vakvezető kutyás életéről és a munkakutyákról. Két szépirodalmi műve mellett van egy önéletrajzi kötete is. A címe – Könnyű neked... – úgy született, hogy a maratoni távot vígan legyalogoló túratársai morogtak, mert „Laci meg a kutya annyira rohan”. Pedig nekik csak nagyon jól esett menni, és a jeges hegyi úton sorra előztek mindenkit. Az egyikük meg is jegyezte: könnyű neked, mert te tíz évvel fiatalabb vagy... No, akkor gondolta végig: mi mindent is kellett megtennie a látásvesztése óta, hogy lazán fel tudjon futni a hegyre. A napi túrarekordja: hideg, szakadó esőben, vad szélben 52 kilométer.

Kicsi az örök vadászmezőkre távozott 2007-ben. Nincs utóda. Laci egyedül is boldogul. Pontosabban a barátaival, a túratársaival, a párjával. Akik túrabottal segítik át a patak kövein, vezetik a szakadék szélén és szólnak, hogy hajtsa le a fejét, mert egy faág útban van. Saját túrákat is jegyez. A Vágtató Csigák természetbarát szakosztály Bolond túra-tortúrája – afféle április 1-i pontgyűjtő akadályverseny 17 kilométeres távon – az egyik. A feladatokat ő találja ki, s a csapatot a barátja, Tamás, a túravezető kalauzolja végig. A másik szintén az ő ötlete, a Magyarországi 8-as. Öt fix pontot érintve, tetszőleges útvonalon és több szakaszban lehet végigmenni a képzeletbeli 8-ason, amelynek metszéspontja a dunapentelei híd – de mindig onnan kell folytatni az utat, ahol megszakították. A társaival Záhonyból indultak, s a 34. túránál, az 1951. kilométernél és 22 résztvevőnél tart az eddig 233 települést érintő országjárás. A bő harmada még hátra van.

Laci már 2006 óta érdekes embereket invitál beszélgetni a sorstársaihoz. Az Ezer arc sorozat felvételei épp úgy megtalálhatók a honlapján – www.remlac.hu – mint a hanggyűjteménye. A társaival vették fel puskamikrofonnal, hogyan „szól” az erdő, a gémeskút, a cipzár, a demizson, a berki tücsökmadár vagy ha egymásnak feszül két rénszarvas. És ott a honlapján a hitvallása is: „a rendelkezésemre álló időt a magam és mások számára értelmesen és hasznosan eltölteni”.

Most veszem csak észre: még be sem mutattam azt, akiről a portré készült! Reményik Lászlónak hívják. Még a nevében is ott a remény. Amúgy rokkantnyugdíjas. Visszavonhatatlanul.

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!