Valahogy át kell jutni

Lassan három éve, hogy utoljára itt jártunk. Akkor a partszakaszon minden nádszál úgy állt, hogy a tapasztalt határőr szeme azonnal megmondta: járt-e itt valaki, vagy sem. A Csongrád megyei Ásotthalom határában akkor még inkább a csempészek okoztak gondot. Most hó borítja a tájat, ám a nagy fehérségben tucatnyi, sőt inkább százas nagyságrendben sorjáznak a lábnyomok, tökéletesen rajzolva végig az útvonalat, ami egyenesen a rendőrök karjába vezet.

„Nem most kezdődött ez, hanem tavaly szeptemberben” – mondja legyintve egy néni. Csak valahogy most jutott el a hír az ország fülébe: koszovói menekültek lepték el az országot, s a kormány gyorsan meghirdette a gazdasági bevándorlók elleni harcot. Rogán Antal, a Fidesz frakcióvezetője a héten már a Keleti pályaudvaron tartott sajtótájékoztatót, ahol arról beszélt, hogy ezt az áradatot meg kell állítani. Sajnos egy menekülttel sem találkozott ott, talán ha beszélt volna velük, értelmetlenné vált volna számára is mindaz, amiről beszélt (már ha nincs vele eleve tisztában).

Mi megtettük, elmentünk Ásotthalomra, és beszéltünk azokkal, akik átküzdötték magukat a határon.

Felszámolt életek

A túloldalon Szerbia, alig egy méter mély a csatorna, ami elvágja itt a két országot egymástól. Ott kilométer széles síkság, itt fák-bokrok sűrűje. Az innenső parton szinte lépésről lépésre botlunk bele a bizonyítékokba: illegális határátlépés történt. Honnan tudjuk? A vizes cipők, farmerok, gyerekholmik kupacba gyűrve hevernek a földön, a menekülők gyakran felgyújtják őket, hogy a jeges vízben meggyötört tagjaikat felmelegíthessék. Mire ideérnek, utolsó ruhadarabjaikat váltják, sokaknál már táska sincs – minek is, hiszen úgyis üres. Az egyik bokor tövében papírfecnik tömkelegét rezgeti a szél: irataikat széttépik, ahogy átérnek, hogy ne lehessen azonosítani őket és azt, honnan jöttek.

Egyfajta szabadság ez is, időt nyer az, akit nem lehet visszatoloncolni oda, ahonnan menekül. Koszovóból a hivatalos adatok szerint napi 500 ember távozik legalább. Családok, egyedülállók, fiatalok, öregek, válogatás nélkül hagyják el az országot. Menekülnek a havi 20 eurós segély, a munkanélküliség, a teljes nyomor és a méltóság elvesztése elől. Felszámolják mindenüket, eladják az utolsó mozdítható értéket is, hogy legyen elég pénzük maguk mögött hagyni mindent, amit eddig ismertek.

És innentől bejáratott utak vannak. Buszokkal mentek eddig Szerbiába, most ugyan szigorodott az ellenőrzés, de találnak majd más módot arra, hogy kijussanak. A magyar határig napokon át tartó út vezet, mielőtt átlépnék a határt, pihennek még egyet.

Átjönni nem nehéz, csak az a hideg víz ne lenne, onnan már egyenes út vezet előre, az utak, csapások mentén piros szalagok jelzik, merre van a kitűzött célt. Ez a cél persze más és más lehet, attól függően, ki segít nekik. Az embercsempészek általában Mórahalom környékéről szállítják a menekülteket autóval, de van, akit a buszhoz irányítanak, hogy jusson fel a fővárosba, onnan viszik tovább.

A múlt héten még ezrek jöttek. Mostanra elült a menekülthullám, „csak” százával érkeznek át a határon, és egyre fogynak. A miértre több válasz is lehetséges. Mivel az információs csatornák meglehetősen jól ki vannak építve, nagyjából percre pontosan tudják, hogy mikor hogyan reagál a hatóság a menekültek áradatára.

Most éppen úgy tűnik, hogy ezen a szakaszon túl nagy a felügyelet, ezért más útvonalakat keresnek a menekülők. Állítólag az új útvonal Horvátország felé vezet majd, hiszen tavalytól már ott is az Európai Unió határát léphetik át.

Aki viszont már eljutott idáig, annak viselnie kell a magyar procedúrát, ami jelen pillanatban szintén nem egyszerű. Ásotthalom szélén immár gyűjtőpontok vannak kijelölve, annyi menekültet kellett az elmúlt hetekben összeszedniük a határőröknek.  Igaz, mostanában nagyon már nem kellett megerőltetniük magukat a hatóságoknak, ugyanis a koszovóiak szinte keresték a lehetőséget, hogy megtalálják őket. Elkapni csak néhányukat kell, a többség begyalogol maga a gyűjtőpontra és várja, hogy elszállítsák.

Embernek kell maradni

Négy rendőr áll két kisbusz mellett. Kora délután már nagyjából 20 fős csoport várakozik az enyhe napsütésben. Nincs meleg, hat gyerek a buszokban üldögél, a legkisebb alig néhány hónapos. Jár a motor, hogy melegedjenek – mindez valójában szabályellenesen. De legalább emberséges.

A csoport összetétele finoman szólva is vegyes. Egy középkorú katona, a Koszovói Felszabadítási Hadseregben szolgált, de inkább lelépett. Az övé a hat gyerek, van hozzá feleség is, meg két darab sporttáska. Ennyivel mennek. Németországba. Fiatal pár, mindketten egyetemisták, ha kiérnek (Németországba, hova máshova?) össze akarnak házasodni. Nekik vannak irataik is, mindketten büszkén mutogatják a személyi igazolványukat, szinte felszabadultan nevetnek a kamerába.

Két fiatal srác, egyikük semmit sem akar mondani magáról, a másik, Bujan, büszkén mondja, hogy felsőfokú ügyvédi végzettsége van. „Pfff” – ez válasza a kérdésre, itt, Magyarországon akar-e maradni. És ha nem jut ki az országból? Optimista, ki fog jutni. Neki el is hisszük, olyan hittel és tökéletes angolsággal győzköd róla bennünket.

Egy másik fiú teljesen egyedül jött el Koszovóból, folyékonyan beszél németül, van szakmája, amivel büszkélkedhet – hegesztő, nem fél, hogy nem fog tudni dolgozni Németországban. És ez csak a sor eleje…

Állnak, topognak a hidegben, és bár halványan süt a nap, órák óta a szabadban vannak, úgyhogy tüzet gyújtanak és köré telepednek. „Mikor jönnek értünk? Hová visznek? Messze van innen Budapest?” – kérdezgetik. „Azt írd le, hogy Koszovóban nem lehet élni. Megírod?” – kérdezi egyikük. Nem tudom, hogy minek szól a hangjában a kétségbeesés, engem akar-e meggyőzni, vagy saját magát. Én elhiszem neki, ő valószínűleg csak abban reménykedik, bárhol ér véget az útja, ott jobb lesz annál, mint ahonnan eljött.

Ez lenne a természetes

Kérdeznénk a rendőröket, ők hogyan élik meg ezt a helyzetet. Egyikük megrázza a fejét. „Nem tudom elmondani. Nem is akarom” – csak a hangja árulja el, hogyan érez. Láttak már mindent, és még annál is többet. Terhes anyákat, kisbabákkal a karjukon. Egész családokat, egy szatyornyi holmival. Fiatal fiúkat és lányokat, akik egy vékony kabátban küzdötték el magukat idáig, hogy aztán órákat álljanak a mínusz tízfokos télben. „Jött már háziorvos, jött polgármester, aki úgy hagyta ott a falut, ahol élt, hogy ő volt az utolsó. Becsukta a kaput és kalap, kabát” – sorolják a rendőrök. A többség alig beszél nyelveket, terveik nincsenek, már félni sem félnek, csak meg akarnak valahol pihenni. Ezt nézni, napi 12 órás műszakokban, egyáltalán nem lehet könnyű.

Váratlan lenne egy ilyen helyen az emberség? „Ez a világ legtermészetesebb dolga. Legalábbis szerintem” – ezt viszont már az a magyar fiatalasszony mondja, aki nyomatékosan megkér minket arra, hogy se a nevét ne írjuk le, se az arcát ne fotózzuk. Ásotthalmon laknak, teát hoz napról napra a férjével, hogy valami melegséget tudjon csempészni azok életébe, akik kénytelenek ebben a földi pokolban várakozni a sorsukra. Autójukba ültetik az anyákat és a gyerekeket, hogy ne fagyjanak át teljesen.

Egy ilyen, példaértékű magatartásra ma valaki miért nem büszke névvel, arccal – kérdezem, de hamar megértem: mert nem mer az lenni. Ásotthalom kicsi település, mindenki ismer mindenkit. És ebben a kis faluban benne van minden, ami ma Magyarországot jellemzi, ha a menekültkérdésről esik szó. A polgármester, a hírhedt szélsőjobbos vezér, Toroczkai László legszívesebben kerítéssel venné körül a falu területét, hogy kirekessze az idegeneket. Még Morvai Krisztinát, a Jobbik EP-képviselőjét is elhívta egy lakossági fórumra, hogy együtt szíthassák a hangulatot – sikeresen, ők már fegyveres terroristákkal is riogattak. A faluban sikerült elérni kicsiben azt, ami nagyban Orbán Viktornak is sikerült – igaz, ő a gazdasági bevándorlókat mint a magyar munkahelyek elorzóit mutatta be. Itt inkább a bizalmatlanság és a félelem légköre telepedett meg. „Kinézik itt azt, aki segít. Félnek az emberek, de nem is igazán a menekültektől, inkább attól, hogy megbélyegzik őket, ha foglalkoznak velük” – meséli az asszony, aki viszont úgy érezte, már csak saját lelkiismerete miatt sem tudna otthon maradni, amikor tudja, hogy házától nem messze emberek fagyoskodnak. „Kértük, hogy legalább egy sátor legyen itt a fejük felett. Nem kapnak. Nem értem, hogyan bánhat így ember az emberrel” – fakad ki.

Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy a helyiek – ha úgy adódik – azért felveszik a gyalog közlekedőket, és elszállítják őket a gyűjtőpontokra. Ez amúgy tilos, embercsempészetnek minősül, de ebben a hidegben kinek van szíve nézni, ahogy emberek küzdenek a fák között, a hóban? A tanyákon pedig esetenként hasznot is húznak a menekültekből: némi pénzért cserébe megengedik nekik, hogy átöltözzenek és tisztálkodjanak. Aztán mehetnek tovább, ameddig jutnak.

Hova tovább?

A végtelenségig viszont nem lehet a gyűjtőponton sem ácsingózni. Integetünk Bujannak és a többieknek. Innen a Hangárba vezet az út, rabszállítóval. Az épület olyan ijesztő, mint a neve: egy nagy, kék kockaház, kerítéssel körbevéve Röszke mellett, az udvaron tucatnyi rendőrautó parkol.

Ide már nem mehetünk be, de még beszélgetni se nagyon állhatunk meg. Annyi azért kiderül, a következő állomás Szeged lesz, ha megtelik a Hangár a megyeszékhelyre, a bevándorlási hivatal kirendeltségére viszik a begyűjtött menekülteket, akik ott majd hivatalosan is bekerülnek a rendszerbe, és döntenek arról is, hogy hogyan tovább. Ha menekültstátuszért folyamodnak, nyernek némi időt. Sok mindenre elég lehet. Kapnak egy jegyet, és elirányítják őket valamelyik befogadóállomásra. Arra viszont a nagy hajtásban nincs kapacitás, hogy a hatóságok ellenőrizzék is, a megfelelő vonatra szállnak-e fel.

A szegedi pályaudvar előtt egyetlen rendőrautó áll, az se sokáig, néhány perc után továbbgördül. Bent, a melegben egész család, csaknem tízen üldögélnek a földön. Bicskére kell menniük, és oda is mennek – megpihennek, sok volt már nekik az elmúlt hónapok rettenete. Tervük nincs, bár a céljuk (meg sem lepődünk már) Németország, majd valahogy eljutnak oda is. A tizenöt év körüli kislány folyékonyan beszél angolul. Semmijük sem maradt Koszovóban, nincs miért szomorkodniuk. Együtt vannak, és csak jobbat remélnek az eddigieknél.

A Budapestre tartó vonaton viszont három húszas éveiben járó fiú és egy lány ül. Ők is fáradtak, csomagjuk nincs, beszélgetni nem nagyon akarnak. Amikor jön a kalauz, szótlanul nyújtják a jegyüket, mintha ide tartoznának. Pedig nem, és eszük ágában sincs maradni. Biztos útvonalon haladnak, tudják, hogy hogyan jutnak ki az országból. Nem beszélnek róla, mire ide jutok a kérdezésben, egyikük megkér, hogy menjek át máshová.

A kalauz is tehetetlen. „Miért, mit kéne csinálnom? Kérdezzek végig mindenkit, hogy honnan jött és hová megy? Lehetetlen. Nem is merem, nem akarom, hogy baj legyen” – mondja mérgesen. Hogy eddig nem volt rossz tapasztalata, az nem jelent semmit, bármikor történhet bármi, ő inkább nem kérdezősködik. Így gördülünk be – a MÁV szokásaihoz mérten visszafogott, alig félórás késéssel – a Nyugati pályaudvarra. Itt nincs, legalábbis ezen a napon, rendőri felügyelet, vagy ellenőrzés.

Volt, amikor a Keletiben óriási kavarodás alakult ki, mert mindenkit igazoltattak, aki egy kicsit is gyanús volt, ami nem kis felháborodást váltott ki azokból, akik végigélték a procedúrát – nem minden indok nélkül. A múlt héten döbbenetes számok jöttek, több száz menekültet szedtek le a hatóságok a vonatokról. És itt ütközik ki a rendszer egyik tragédiája. Ezek az emberek ugyanis egyetlen dolgot szeretnének: mihamarabb kijutni ebből az országból, és folytatni vándorlásukat Németország felé. Csakhogy minden egyes alkalommal, amikor elkapják őket, újra bekerülnek a hírekbe – még akkor is, ha egyszer már regisztrálták (és jelentették) őket menedékkérőként.

Így kóborolnak, próbálnak továbbállni, ami egyébként gyakorta sikerül is nekik, ám ha Ausztriában is elkapják őket, ide küldik őket vissza. És akkor újra bekerülnek a rendszerbe, miközben fogy a pénzük, maradni nem akarnak, az utazás viszont sokba kerül – ördögi kör, amiből ki tudja, hogyan lehet kikerülni.

Befut a vonat és én (tisztes távolból) követem a srácokat a pályaudvaron. Kicsit tétováznak, majd elindulnak az oldalajtó felé. Nem szólnak senkihez. Kilépnek, taxi vár rájuk, elég egy szinte villanásnyi kézjel, és pontosan tudják, melyikbe kell beszállni.

A lány még visszainteget nekem. Nem tudom, minek kell szurkolni. Hogy átjussanak- e a határon, vagy sem?

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!