Hogy mi a közös a foghúzásban, a bányászatban és a maláriában? Annyi bizonyosan, hogy mindegyik szörnyű kínokat okozna, ha nem lettek volna azok az önfeláldozó tudósok, akik saját életüket sem kímélve, önmagukon kísérletezve keresték a gyógymódokat a betegségek ellen. Előttük tisztelgünk.
A nehéz kezdetek
Elsőként muszáj megemlékezni Johann Jacob Wecker nevéről: a 16. század derekán a derék bázeli orvos arról számolt be, hogy rettentő fogfájását egy egyszerű, ám nagyszerű módszerrel sikerült kezelnie. Bal kezének mutató- és hüvelykujjával lágyan masszírozni kezdte a fájós fogat, ami ezen kezelés hatására megszűnt fájni. Azt nem tudni, a problémát sikerült-e véglegesen megoldania, ám a De Secretis című kötetben olvasható gyógymód volt az első írásos nyoma a tudatos önkísérleteknek.
A hivatalos elsőség viszont minden valószínűség szerint Santorio Santorinit illeti, aki 1614-ben orvosi könyvében számolt be arról a 30 éven át(!) tartó, tudatosan végzett önkísérletről, mely során minden áldott nap megmérte az összes folyadék és táplálék súlyát, amelyet elfogyasztott, és a saját testsúlyát is figyelemmel kísérte – így jutott azon megállapításra, hogy a tápanyagok egy része valamilyen úton-módon (szerinte kipárolgással) távozik a testből. Innen már csak feljebb volt: a 18. század végére az önkísérletek gombamód elszaporodtak, és egyre szofisztikáltabbakká váltak. Ez idő tájt Lazzarro Spallanzani vászonzacskókba töltött kenyeret és húst fogyasztott, majd meghánytatta magát, hogy így demonstrálja, az ételeket nem a gyomorfal őrli apró részecskékké, hanem a gyomornedvek „dolgozzák fel”. Eredményeit látva az elméletet egyre többen fogadták el. 1790-ben Samuel Hahnemann már kínafakérget fogyasztott, hogy bizonyítsa, a kinin hatására tapasztalja magán a malária összes tünetét – ezen kísérlet tekinthető a homeopátia alapkövének is.
Út a halálba
Eusebio Valli viszont ennél jóval tovább ment, hogy igazolja, a pestis ellenszere lehet az oltás. Egy himlő-pestis elegyet injekciózott magába, ráadásul nem is egyszer. Miután a kísérletet sikeresen túlélte, sajnos vérszemet kapott, és a sárgalázzal is próbálkozni kezdett: egy eme betegségben elhunyt férfi holtteste mellé feküdt, méghozzá szorosan, ráadásul ingével is végigdörgölte a testét. Ezt már ő sem élte túl, ami viszont adekvát választ adott egy másik kérdésre, hogy hogyan terjed a sárgaláz.
De ha már szóba került ez a rettenetes betegség, mindenképpen meg kell emelnünk a kalapunkat Jesse Lazear munkássága előtt. Az 1900-as évek elejére már sejteni vélték a kutatók, hogy a betegséget szúnyogok terjesztik, ám ezt az elméletet addig nem sikerült igazolni. Lazear, a fiatal, trópusi betegségekre specializálódott tudós viszont kollégái elől is titkolva, szándékosan megcsípette magát fertőzött szúnyogokkal. Feleségének írt utolsó levelében úgy fogalmazott: „egy nagy felfedezés kezdetén vagyunk”. Nem sokkal ezután elhunyt, halála viszont nem volt hiábavaló, óriási áttörést ért el a sárgaláz elleni harcban.
Akik makacskodtak
Nem mindig a tudásvágy hajtotta a kutatókat. 1971-ben a norvég Armauer Hansen valójában dacból, hogy főnökének, Daniel Cornelius Danielssennek ellentmondjon, oltotta be saját magát leprás nedvvel. A gonosz főnök ugyanis úgy vélte, a betegség nem fertőző, hanem örökletes kór. Hansen demonstrált, a kísérletet azonban negyven évvel túlélte. Nem hiába: a nagy makacskodásnak volt köszönhető, hogy azonosította a lepra kórokozóját.
Ennél sokkal tragikusabb sors jutott Horace Wellsnek, pedig neki köszönhetjük, hogy manapság (viszonylag) nyugodtan ülünk be a fogorvosi székbe. Wells ugyanis érzékeny lélek volt, s egyben fogorvos is, aki nehezen viselte, hogy fájdalmat okoz pácienseinek. Kéjgázzal kezdett kísérletezni, hogy enyhítse a kínt. Először természetesen saját magán próbálta ki a módszert, és kielégítőnek találta. Később másokon is kísérletezett, ám amikor kollégáinak is be akarta mutatni eredményeit, valami nagyon rosszul sült el, s a páciens a kéjgáz ellenére is hatalmas fájdalmakról számolt be. Wells akkora kudarcként élte meg az esetet, hogy felhagyott a fogászattal, ám a kísérletezéssel nem. A kéjgázról hamar átállt a kloroformra, ami szintén csillapította a fájdalmat, csakhogy olyan intenzíven adagolta magának a szert, hogy beleőrült. 1848-ban ámokfutást rendezett, két prostituáltat öntött le savval, s amikor rádöbbent arra, mit tett, végzett magával. Úgy halt meg, ahogy a vesztét is okozta: kloroformmal elkábította saját magát, és felvágta az ereit.
Egy igazi rekorder
Vannak, akik egyetlen elmélet igazolására képesek ugyanazt a kísérletet akár többször is elvégezni magukon, még a halálos veszély ellenére is. Volt egy tudós, akinek vakmerősége nem ismert határt: az ír-francia fiziológus és neurológus, Charles Édouard Brown-Séquard számára nem volt határ a tudományban. Még fiatal orvosként saját béltartalmának vizsgálatát tűzte ki célul, ezért madzagra kötött szivacsdarabokat nyelt le, majd húzott újra napvilágra.
Ez a kísérlet még csupán kellemetlen volt. A nagy bostoni kolerajárvány idején, 1853-ban viszont már azt vizsgálta, hogyan hat az ópium a kolerás betegekre. Ekkor már kolerás betegek hányását fogyasztotta el, és hogy ellensúlyozza a betegséget, óriási mennyiségű laudanumot küldött utána – annyit, hogy csaknem az ópiumfogyasztásba halt bele. Végül megpróbálta legyőzni a halált is: 1889-ben tengerimalachere-kivonatot fecskendezett a testébe, hogy újra fiatallá váljon. Ez már nem jött be neki: nem sokkal később elhunyt. Cserébe viszont lefektette a hormonkutatás alapjait.
Hatalmas áttörések
Nagy bátorság kell ahhoz, hogy az ember önmagán végezzen kísérleteket. Szerencsére nem riadt meg a veszélyektől 1929-ben Wernes Forssmann, aki saját testébe vezetett szívkatétert, és egy monitoron figyelte annak útját. Áttöréséért teljesen megérdemelten kapott Nobel-díjat 1956-ban.
Hasonló bátorságról tett tanúbizonyságot Henry Head neurológus is, aki sérült idegek gyógyulását vizsgálta. Ahhoz, hogy a kérdésben megnyugtató válaszokat kapjon, saját bal alkarjában elvágatta az összes ideget, majd négy éven keresztül figyelte, hogy azok miként regenerálódnak. És óriási merészség kellett a légzési folyamatokat vizsgáló Moran Campbell kísérletéhez is. A légszomj kialakulásának okait és hatásait kutatva a dél-amerikai indiánok nyílhegyét életveszélyessé tevő kuráre méreggel fecskendezte be magát. A kuráre fulladást okoz, Campbellt lélegeztetőgépre kellett kötni (bár tudata éber maradt), ám egy időre kikapcsoltatta a berendezést, hogy saját magán figyelje meg a légszomj tüneteit.
Magányos kutatók
Vannak, akik hónapokig képesek sanyargatni magukat, hogy később másokon segíthessenek. Alain Bombard például 1952-ben 65 napig hánykolódott egy csónakban, csak hogy kiderítse, fel tudja-e dolgozni az emberi szervezet a sós vizet. Planktonokkal és nyers hallal táplálkozott, és tengervizet ivott. 27 kilót fogyott, ám túlélte a kísérletet, amelyet így sikeresnek nyilváníthatunk.
Michel Siffre geológus viszont 63 napot töltött egy barlangban, hogy a magány fizikai tüneteit vizsgálja. Kísérlete igazolta az ember belső órájának működését, ugyanis bár a sötét mélyben fogalma sem volt arról, hogy mikor milyen napszak van, viszonylag szabályos, 24 órás ciklusokban „tevékenykedett”. És ha már a magány tüneteit kutatta: Siffre egyetlenegyszer őrült meg a nagy csöndben, egy szál selyemharisnyában kezdett tvisztelni, fejhangon üvöltve. Később megismételte a kísérletet, hat hónapot töltött egy másik barlangban, itt viszont már valóban depressziós lett, miután elromlott a lemezjátszója, és a könyvei is megpenészedtek a nedves levegőn. Megkísérelt házikedvencet nevelni egy egérből, ám véletlenül agyoncsapta egy seprővel – ezután nem csoda, hogy naplójában annyit írt: „Felemészt az elhagyatottság.” John Scott Haldane viszont szintén a légzési folyamatok és a mérgező gázok vizsgálata érdekében nyolc órát töltött egy koporsóban, ugyanazt a levegőt lélegezve be újra és újra. Később kutatása során rájött arra is, hogy a bányászok életét veszélyeztető gázmérgezést a szén-monoxid okozza (ezt is magán próbálta ki), ezért javasolta, hogy a föld alatti munkások vigyenek magukkal kanárikat. Neki köszönhetjük a gázálarcok kifejlesztését is, ami az I. világháború során katonák életét mentette meg.
Számtalan további tudós, kutató és amatőr feltaláló áldozta fel életét vagy valamely testrészét a tudomány oltárán. Mindannyiuknak hálásak lehetünk, még akkor is, ha kísérleteik néha nevetségesek vagy éppen feleslegesek voltak, hiszen mind előrébb vittek egy lépéssel a megfejtés útján. De leginkább a bátorságuk előtt illik tisztelegnünk.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!