Valami megroppant - Az örökölt és fenntartott jobbágymentalitás az egyik legfőbb oka annak, hogy a magyar társadalom nem tud és nem akar alternatívát az illiberális demokráciával szemben – mondja Vajda Mihály filozófus, akit Szög a zsákból című, személyes gondolkodástörténeti könyve októberi megjelenésének apropóján kérdeztünk.
– Ki hallgat ma a filozófusok szavára, számon vannak-e tartva egyáltalán?
– Nincsenek. A hatalom ugyan mindig számon tartja őket, mert a régi reflexek miatt retteg a filozófusoktól, hiszen azok nagyon kritikusak, mindent megnéznek a fonákjáról is, de az átlagember ekkor sem figyel oda rájuk. Ezért is oly könnyű megbélyegezni őket azzal, hogy „hiszen ezek nem csinálnak semmit, csak ellopják a pénzeteket, ti dolgoztok, ők meg összevissza fecsegnek”. A filozófiának, ha egyáltalán, akkor a különféle kulturális médiumokon keresztül van hatása.
– A véleményformálók ma jobbára az internet segítségével terjesztik a gondolataikat, nem kéne a filozófusoknak is fölköltözni oda?
– Lehetséges, de nem olyan könnyű gondolatokat ráerőszakolni emberekre, akik nem igazán fogékonyak az ilyen típusú gondolatokra. A filozófia nevelő hatásában nem hiszek. Én azért művelem, mert engem szórakoztat, és van egy szűkebb kör, akiket ez érdekel.
– Az ön véleményét sem szakfilozófiai, hanem főleg politikai, közéleti kérdések mentén kérik ki az újságírók, most például a professor emeritusi címéről való lemondása miatt kapott nagyobb figyelmet.
– Komikusnak, egyben ijesztőnek is tartom, hogy egy ilyen lépés ekkora nagy port vert fel. Évek óta nem tettem politikai gesztust, most viszont megtalált az összes újság, mert ez érdekes, de hogy ezenkívül mit publikáltam, senkit nem érdekel. Csak azokat a szövegeket olvassák, amiknek direkt politikai jelentősége van. Ugyanakkor az az érzésem, ez sem megy tovább az említett közönségen túl. A filozófus a között választhat, megmarad-e a saját köreiben – én ezt választottam –, vagy ha szélesebb visszhangot szeretne, akkor túl kell lépnie azokon a megnyilvánulási formákon, amelyek mint filozófusra jellemzőek.
– Erre azonban viszonylag kevés filozófus kapható. A Szög a zsákból című könyvben utal rá, hogy a legújabb filozófusgeneráció jó részét másfajta fából faragták már, mint a megelőzőeket.
– A rendszerváltáskor olyan fiatalok jelentkeztek filozófusnak, akik egyszerűen a világot akarták értelmezni, mert nem értették, mi történt körülöttük. Éppen csak fölnőttek a Kádár-világban, de az sem volt annyira érthető a végén. A Rákosi-rendszer érthető volt: „Kuss! Azt csinálod, amit parancsolnak, s akkor talán megúszod.” A Kádár-rendszer ugyan nyitottabb, engedékenyebb volt, de mégsem érezték jól magukat benne, mert rettenetesen sok volt a tiltás, nem is értették pontosan, mit is jelent ez a rendszerváltás. Ezért úgy gondolták, a filozófia talán választ ad nekik a világ egészét és az összefüggéseit érintő kérdésekre. Eltelt öt-tíz év, kialakult egy új világ, ami vagy elfogadható volt, vagy nem volt elfogadható az emberek számára, de mindenesetre nem tett föl igazából kérdéseket. A filozófiahallgatóknak jelentkezők többsége is inkább arra figyelt, melyik szakon könnyebbek a követelmények. Sokkal nehezebb volt velük, mert ami számomra döntő és a legfontosabb, a filozófia mint együtt gondolkodás, az egyre kevésbé volt lehetséges.
– A tanítást már jó évtizede maga mögött hagyta, és a körülöttünk lévő világ is folyamatosan változni látszik. Azóta sem tapasztalta, hogy a filozófusokban megnő a kedv a korábban jelen lévő társadalomreformáló gondolatok iránt
– Vannak olyan történeti periódusok, amikor vagy szeretik a fennálló társadalmi rendszert, vagy nem, vagy hívei annak, vagy szemben állnak vele, de különösebb alternatívákat nem látnak. Nálunk ráadásul olyannyira bebetonozódott a politikai hatalom, hogy nehezen tudjuk elképzelni, miként lehet kiakolbólítani a pozíciójából, és az ilyen kérdések ezért irrelevánsak. Mert hiszen az alternatíva már megvan régóta: a nyugati liberális demokrácia. Most akinek baja van ezzel az állítólagos demokráciával – nekem van –, ami kimondva is illiberálisnak tekinti magát, annak egyszerű a gondolati elhelyezkedés: szemben áll vele. Én ugyanis azt szeretem, ha a legkülönbözőbb gondolatokat és elképzeléseket ütköztetjük egymással. Ennél fogva erről nincs túl sok beszélnivaló, hiszen politikai szituációban hangoztathatom ugyan, hogy én a liberális demokráciát szeretem, de gondolatilag se nem új, se nem izgalmas, vagy olyasmi, amin együtt lehet gondolkodni.
– Akkor min töpreng inkább szívesen, hagyva a teóriát másra, és a filozófiát tevékenységként, állandó kérdezésként művelve?
– Például azon, mi eredményezte azt, hogy a számomra kezdetben szimpatikus modernitás, mely a tradicionális társadalmakkal szembehelyezkedett, így elfajult. Olyan tömegtársadalommá vált, ahol erodálódnak az értékek, az embereket csakis az érdekli, hogy előrébb jussanak, gazdagabbá váljanak. Úgy látom, az első világháború táján valami megroppant – erről szívesen gondolkodom és írok.
– Én pedig mindenképpen elolvasom majd, és elgondolkodom rajta. Ahogy tette ön is Sacha Batthyány És nekem mi közöm ehhez? című könyve kapcsán, melyben az 1945-ös rohonci mészárlás, s benne a nagynagynéni, Batthyány-Tyssen Margit felelősségének jár utána a leszármazott. Az ön konklúziója szerint nálunk a jobbágymentalitás uralja a magyar társadalmat.
– Az említett könyvben az arisztokrata hölgy egy megjegyzésében az akkori magyar társadalmat háromkomponensűként írja le: vannak egyrészt az országot birtokló arisztokraták, amely réteghez ő is tartozott, másrészt a nyugatias, többségében zsidó, fővárosi értelmiségiek – és mindezeken kívül egy hatalmas paraszti tömeg. Ezt gondoltam tovább. Egész Kelet-Európában, így Magyarországon is igen későn következett be a jobbágyság felszabadítása, amit aztán nem kísért földreform, a volt jobbágyoknak jobb esetben is csak nagyon kicsi parcellával kellett beérniük. Nem jött létre olyanfajta, polgárosodó parasztság, mint mondjuk Hollandiában, Dániában vagy Németország északi részén. Ebből az következik, hogy ez a paraszti tömeg, ami a szocializmusban tökéletesen ki lett semmizve a termelőszövetkezetekkel, ma sem lát maga előtt más perspektívát, mint lehetőleg mindent elfogadni, amit a hatalom kíván, mert akkor a hatalom talán jól bánik vele, és valamit kap tőle. Ezt nevezem jobbágymentalitásnak, és ez az a mentalitás, ami a Fidesz hatalmát is fenntartja, és fenntartani képes.
– Ellenben Németországban?
– Ott ez a mentalitás – „hogy jövök én ahhoz, hogy gondolkozzam, hogy ötleteim legyenek, kisember vagyok ehhez!” – eltűnt. Ott akárki vagyok, éppen úgy jogom van beleszólni a dolgokba, mint a politikacsinálóknak. Nem véletlen, hogy Magyarország sajátos viszonyban van a rendszerváltásnak nevezett micsodával. Az az érzésem, az ország lakosságának többsége pusztán tudomásul vette – elmennek az oroszok, hát elmennek –, de nem volt különösebben lelkes tőle, mert nem érezte, hogy valamit kap, amit eddig nem kapott meg. A Kádár-rendszer idején viszonylag jól érezték magukat, mert beleszólni akkor sem kívántak semmibe, nagy külföldi utazásokra akkor sem vágytak, csak biztonságot akartak meg azt, hogy hagyják őket békében, ne kelljen pártszemináriumra járni meg Szabad Nép-félórára. Nem éheztek, elfogadható volt, megvoltak vele. A szabadság hiánya sose tűnt fel, mert azt sem tudták, mi lenne az. És ez nem változott. A magát kisembernek tartó magyar ma is azt mondja: „én ehhez nem értek, nem szólok bele”, nincs benne vállalkozói hajlam, nincs benne kezdeményező készség, csak azt várja, hogy felülről jobban bánjanak vele.
– Az arisztokratákat elvesztettük, a városi értelmiség többsége sem zsidó már, elvándoroltak, kiirtották őket, ki maradt még Magyarországon a „kisemberek” mellett?
– Egyfelől a megmaradt városi értelmiség, amely ma is nyitott a Nyugatra. Másfelől van egy újgazdag réteg, akiket nem lehet beállítódás tekintetében polgárnak nevezni, mert a régi burzsoáziától eltérően a gazdagodás érdekében nincsenek morális skrupulusaik: mások becsapása a saját érdekemben teljesen megengedhető, ők így tudják, sőt nem is értelmezhető számukra ennek kifogásolása.
– Akkor valóban nincs alternatíva, hiszen egy ilyen összetételű magyar társadalomra illuzórikus liberális demokráciát építeni.
– Pontosan, épp ez a problémám a rendszerváltás óta. Akkor kétféle ellenzék próbálta kezébe venni a hatalmat: az MDF-be szerveződő népnemzeti és az SZDSZ-be tömörülő liberális demokrata. Már akkor úgy láttam, és ki is fejtettem, hogy az egymásnak feszülés helyett az együtt gondolkodásra, a kiegyezésre kellene koncentrálniuk, mert történelmi feladat jutott osztályrészükül. Egy, a szocializmus nevében tökéletesen lepusztított társadalmat kellett volna kimozdítaniuk a tespedt, mindig mindent felülről váró állapotból. És ha ezt nem sikerül megoldaniuk, katasztrófa lesz.
– Sajnos igaza lett. A hatalmi „restaurációnak” e szerint viszonylag könnyű dolga volt.
– Lehet, mások is látták a mentalitás változatlanságát, de egyedül Orbán Viktor használta ki. Kell egy kis nacionalizmus meg egy kis ijesztgetés – ezzel meg is tudta szilárdítani a hatalmát.
– Ehhez a mentalitáshoz köthető az idegengyűlölet is?
– A másfajtával óvatosan próbál bánni az emberi közösség mindenütt. De az egészen nevetséges, ahogy ezt az egész migránsügyi propagandát ennyire beveszik az emberek, holott itt Pesten már főleg kínaiakat látok, azokkal pedig semmi bajunk nincs. Elhiszik, hogy 1294 menekült elveszi a munkahelyeiket és megerőszakol 5 millió magyar nőt – a racionalitás minimumát is nélkülöző érveléssel nehéz vitatkozni. Pár hete voltunk a családdal Kőszegen, és a nagykapun olvasható, teljesen érthetetlen feliraton csodálkoztunk, miszerint mivel Jurisics megvédte a Nyugatot a török inváziótól, ezért meghagyták nekünk a várost… Egy teljesen jól szituált asszony pedig helyeslően csatlakozott hozzánk, hogy igen, mi mindig megvédjük a Nyugatot, most is a migráncsoktól, aztán mit kapunk érte?!
– A Soros-plakátok ugyanakkor összekapcsolják az idegeneket a zsidósággal…
– Pedig az antiszemitizmus és az idegengyűlölet nem ugyanaz. Az antiszemitizmus céltáblája az asszimilálódott zsidó, akit föl sem ismerek, mert azt a nyelvet beszéli, amit én, de valahol a háttérben valami gyanúsat csinál. Az idegengyűlölet a kinézetre is másokra fókuszál, akik nem tudják a nyelvünket, esetleg nem is akarják megtanulni, és nem is tudjuk, mit tesznek, de az biztos, hogy valami nekünk rosszat. Az idegennel szembeni magatartások hol ilyenek, hol olyanok, attól függően, éppen milyennek írjuk le az idegent. Az biztos, egyetlen országot ismerek Európában, ahol szégyen antiszemitának lenni, szégyen idegengyűlölőnek lenni, ellenben büszkék, hogy százezreket fogadnak be, s ez Németország. Ők úgy érzik, a második világháború után nem engedhetik meg maguknak az ettől eltérő viselkedést.
– Ez a legfiatalabb generációra is igaz lenne?
– A ’68-as nemzedék ideológiája, mely számon kérte a szülőkön és nagyszülőkön a nácizmus rémtetteit, ma is hat. Ám emellett a német társadalom különleges abból a szempontból, hogy a múlttal való szembenézés csak az ország nyugati felében történt meg, az újraegyesítés előtti keleti blokkban nem, az ottaniak szerint a háború, a holokauszt a nyugatnémetek bűne volt. Tehát az idegenellenesség beállítódásként jelen van, ahogy a fiatalabb generációban is. A feleségem német, és tart is az AfD-től (Alternative für Deutschland, idegenellenes német párt – a szerk.). Én meg azt mondom, hogy bár itthon is csak tíz százalék körüli lenne a hasonló nézetűek aránya, mint amilyen az ő népszerűségük odakint.
Vajda Mihály
Széchenyi-díjas filozófus, 1935-ben született Budapesten. A Lukács György fémjelezte Budapesti Iskola tagja volt; tanított Németországban és az Amerikai Egyesült Államokban. 1990-től a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Filozófia Tanszékének vezetője, 2005-ben professor emeritus címmel tüntetik ki, melyről idén szeptember 4-én mondott le Putyin orosz elnök díszpolgárrá kinevezése miatt. Az MTA rendes tagja, a Filozófiai Kutatóintézetet másfél évig vezette. Válogatott írásait négy kötetben – mintegy 4000 oldal terjedelemben – a Kalligram Kiadó adta ki 2013–16 között (Fiatalkori írások; Utam Marxtól; Rejtekutak a posztmodernben; A személyes emlékezet filozófiája).
Szög a zsákból
(Részletek a gondolkodástörténeti önéletrajzból)
1949-től – miért, miért nem – a Vegyipari Technikumba jártam. Az iskola és az iskolai feladatok továbbra sem álltak érdeklődésem középpontjában, számomra sokkal fontosabbak voltak a barátaim, akiknek csak egy kis része volt osztálytárs, a legfontosabbak a Vörösmartyban felszedettek voltak, akikkel azután együtt voltam egy területi DISZ-csoportban is; akkor még létezett ilyesmi. Sokat csavarogtunk, sokat beszélgettünk, s azt hiszem, igyekeztünk nyitott szemmel járni a világban. Határozottan kezdtük nem érteni, mi folyik körülöttünk. Minthogy az iskolát s annak ügyeit igyekeztem gyorsan letudni, s a vegyészetből igen hamar kiábrándultam… No, de álljunk csak meg! Hogy mi folyik körülöttünk, azt kezdtük tényleg nem érteni, az iskolai ügyeket tényleg igyekeztem gyorsan letudni; ez azonban nem jelenti azt, hogy tudatosan szembekerültem volna a „rendszerrel”. Szó sincs róla. Mi sem volt természetesebb, mint az iskolai DISZ-ben nyüzsögni.
Egyszer például a DISZ-vezetőségben az a gyanú ébredt – az éberség fontos tulajdonságuk volt az ifjú kommunistáknak is –, hogy egy fontos elvtárs leánya, aki ugyancsak hozzánk járt, valami reakciós körbe tartozik, vagy ilyesmi; fogalmam sincs már, miről volt szó pontosan. Engem bíztak meg azzal, hogy kezdjek el „járni” vele, s szedjem ki belőle, miféle gyanús emberekkel barátkozik, és mire készülnek. Nos, én – látható – fegyelmezett DISZ-tag voltam, vettem két mozijegyet, hogy elhívjam a leányzót moziba. Aztán gondoltam egy nagyot, és inkább a Róth Zsuzsival mentem el. Mit érdekelnek engem az elvtárs leányának a gyanús ügyletei; hülyeség az egész! Meg hát miért mímeljem én a szerelmet vagy akár csak az érdeklődést holmi politikai gyanú alapján? Hogy csakis arról volt szó, hogy az elvtárs leánya nem tetszett, Róth Zsuzsi meg nagyon is – az persze lehet. De a területi DISZ-csoporttal, a Zójával kapcsolatosan is voltak nyugtalanító politikai élményeim.
A pártszervezet, amelyhez tartoztunk, elküldött bennünket különböző Damjanich utcai családokhoz békekölcsönt jegyeztetni. Mentem, de amikor láttam, hogy felnőtt emberek félnek tőlünk, tizenöt-tizenhat éves gyerekektől, akkor elment a kedvem a dologtól.
A vegyészetből viszont tényleg kiábrándultam, a humán tárgyak tanításáról a vegyipariban meg még beszélni sem volt érdemes, így arra gondoltam, hogy matematikusnak jelentkezem az egyetemre. Aztán egyszer álltam a Bajza utca és a Fasor sarkán, ki tudja, kivel, s ki tudja, mi okból. Nem, én nem matematikára jelentkezem. Úgyse lenne belőlem komoly matematikus. Az iskolai matematikát jól értem, a feladatokat minden nehézség nélkül megoldom, de matematikai „gondolataim” nincsenek. Viszont nem értem a világot, amelyben élünk, s ahol állítólag a marxizmus szellemében építik a szocializmust, s ez a szocializmussá váló világ egyre nyomasztóbbnak tűnik. Elmegyek marxizmust tanulni. S akkor kiderül majd, hogy az elmélettel van-e baj, vagy „csak” azzal, ahogyan alkalmazzák. Ne tessenek röhögni! Hülyegyerek voltam, akinek a tudatából ráadásul törlődött mindaz, amit átélt. Pontosabban nem törlődött, de valahová a tudatelőttesbe száműzetett.
Szóval Bajza utca. Állok a járdán valakivel, szemben vagyunk az evangélikus gimnázium oldalával, a templom mögött belátni az ismert udvarra. S mondom a valakinek: nekünk van egy jelentős filozófusunk, a Lukács… Hogy mit akartam ezzel mondani? Azt ugyanis akkor még biztosan nem tudtam, hogy ő is az evangélikusba járt. A kép úgy, ahogy van, értelmetlen. Hogy én filozófiát akartam már érettségiző koromban tanulni? Tán nem is hallottam még róla semmit sem! Vagy, minthogy mégis végiggondoltam valamit: marxizmust szerettem volna tanulni, hogy megtudjam: az elmélettel van-e a baj, vagy csak a kivitelezésével? – s ebben a döntésemben megerősít, akartam ott mondani, hogy nekünk van egy jelentős marxista filozófusunk? Talán nem is érettségiző koromból való ez a jelenet, hanem már filozófia szakosként (akár Lenin Intézet, akár bölcsészkar) mondtam ezt? Ez is lehet, persze.
Hogy kerültem én a Lenin Intézetbe? Miért nem beszélt le senki erről? Se a barátaim, se a szüleim? Micsoda őrült ötlet! Vagy akkor nem is tűnt még annak? Mi, zsidók, akik mindenről beszéltünk, csak a zsidóságunkról és a holokausztról nem, természetesnek vettük, hogy valaki marxizmust akar tanulni? Meg hogy a Lenin Intézet, az egy valóságos egyetem? Miféle ország volt ez akkor? El voltunk szigetelve a környezettől, mert befogtuk a szemünket és a fülünket? Általában semmit sem ért az ember az egészből. Gyűlölte az ország az oroszokat? Az utcagyerekek – mert főleg ők voltak – brahiból dobálták Molotov-koktélokkal a tankokat ’56-ban? Vagy csak ők merték a szüleik gyáván sunyító gyűlöletét tettre váltani?
Az értelmiségi gyűléseken visszhangzó „Ruszkik, haza!” meg honnan jött? Nem világosított fel senki. Egy – gondolom, ’93-as – érettségi találkozón, méghozzá egészen barátságosan, igen, egészen barátságosan világosított fel valaki arról, hogy minket, az „okosokat” (nekik zsidókat! pedig más zsidók is jártak az osztályba, de hát azok buták voltak!) szerettek ugyan, de féltek is tőlünk. Két világ volt itt: az egyik, a miénk nem is látta a másikat, nem akarta látni – és még mi voltunk az „okosok”! –, a másik meg gazemberek szekértolóinak, ügynökeinek látott bennünket, de akkor miért voltunk az ő szemükben az „okosok”? Úgy gondolták, hogy mi képesek vagyunk alkalmazkodni, ebben állt szerintük az okosságunk? Hisz még a „fiz-kém”-et is értjük! Ők is alkalmazkodni szerettek volna, csak ehhez nem voltak elég mozgékonyak? A kádárista konszolidáció idején más volt ez már… Nem értem én ezt… Újra kellene gondolni mindent.
Vagy csak és kizárólag mesélni szabad? De hiszen a történeteinket is mindig másképp meséljük!
Talán arról van szó, hogy az egyik tisztában van a történetei – azonos történetei – sokféleségével, a másik meg nincsen. Az utóbbi mindig azt tekinti az igaz történetnek, amit éppen mesél.
S nincsen olyan pillanat, amikor tudná, hogy lehetséges a dolgot másképpen is látni, másképpen is mesélni. A másik, mondjuk én, tisztában van vele: minden történetét sokféleképpen tudja elmesélni, s a történet minden formájában igaz meg nem igaz egyszerre.
Mentem a Lenin Intézetbe, mentem, amiért mentem, de már az első évnyitón röhögtem azon, vagy éppen rettegtem tőle, hogy belőlem kádert akarnak gyártani… vagy ez az emlékem is hamis?
Nem hinném… na de hogy lett ebből Lukács?
Most csak leszögezem még a tényt: a Lenin Intézetben az ordító ostobaság láttán boldogok voltunk, amikor az első év végén a marxizmus szakot kettéválasztották párttörténetre és filozófiára… na ja, legfőképpen nem akartunk heti húsz órában buta csajoktól oroszt tanulni. Aztán a filozófián lettek olyan tanáraink is, akiktől lehetett volna valamit tanulni is. Csakhogy ekkor már 1954–1955-öt írtunk. A filozófiatanulást elvitte a politika.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!