Az indiánok nem ismernek fájdalmat – pattogtak anyja szavai néhány pofon kíséretében. Az osztrák lányt 1998-ban, tízévesen elrabolta Wolfgang Priklopil, a súlyos mentális betegségben szenvedő férfi, nyolc és fél évig tartó fogságában a poklok poklát élte át. Szenvedésének 3096 napos történetét most könyvben meséli el – magyarul a napokban jelent meg. Ebből az alkalomból adott interjút a Bécsben élő Natascha Kampusch.
– Miről álmodik manapság? Álmodik egyáltalán?
– Ma már ritkábban álmodom a fogságomról, sokkal inkább azokról a teljesen normális dolgokról, amelyek fontosak egy 23 éves nő életében.
– Mi volt az első kívánsága a szabad világban?
– Nyugalom és elengedettség. Amennyi csak lehetséges.
– Megmenekülése után hatalmas médiacirkusz tört ki.
– Ez annak a jelenségnek szólt, amit egy feltámadt ember személye jelent. Sok mindent közönyösen fogadtam, kivéve a kellemetlen, közvetlen támadásokat.
– Mi volt a legfájóbb?
– Mindig fájdalmas az a primitív reakció, amely a megszilárdult tapasztalatból eredő ítéletből származik. Az ember a megszokás rabszolgája, és soha nem akar eltérni az egyszer lefektetett illemtantól: aki áldozat volt, az mindig is áldozat marad, és nem lehet más, mint egy tragikus, szenvedésekkel teli szerep képviselője. Az áldozatok vagy együttérzést váltanak ki, vagy megkövezik őket – adott emberek tetszése szerint.
– Még ma sem akarják megérteni, hogy a saját szabályai szerint szeretne élni. Miért ez az ellenállás?
– Mert mindenkiben ott rejlik a csírája annak, hogy társtettes legyen. A bennünk titokban megbúvó tettes vagy bűntárs nem szereti, ha az áldozat is képes önálló cselekvésre vagy gondolkodásra.
Testi erőszakkal a tettes nem képes megtörni. Ha úgy vonszolt le az odúmba vezető lépcsőn, hogy minden egyes foknál bevertem a fejemet, és a bordáimon zúzódások keletkeztek, nem én voltam az, akit a sötétben a padlóra lökött. Ha a falnak nyomott, és úgy fojtogatott, hogy elsötétült előttem a világ, nem én voltam az, aki levegő után kapkodott. Mert már nagyon messze jártam, olyan helyen, ahol még a legdurvább rúgásaival és ütéseivel sem tudott elérni.
– Fogságában naplót írt. Milyen érzéssel olvassa újra?
– Mintha valamiféle aszott gyümölcs lenne. Az íze és az illata megmaradt, de a mérete jelentősen csökkent. Mindez már számomra is történelem.
– Nehezen ment a könyv megírása?
– Ebben az esetben nem elsősorban arról volt szó, hogy egyfajta regényszerű olvasmányt kínáljak a közönségnek. Sokkal inkább arról, hogy megszülessen egy olyan írás, amely képes valamennyire gátat szabni a szadizmusról és az összeesküvésről szóló találgatások, kiagyalások áradatának. És ezt csak egy olyan személy volt képes megtenni, aki maga élte át a saját történetét.
– Sokan nem értik, miként tud ennyire nyíltan beszélni a borzalmakról.
– Ezek az emberek olyan világban élnek, amely nem érintkezik a szörnyűségek birodalmával. Én is ilyen világban szeretnék élni. De az én világomban léteznek fények és sötét árnyékok is.
Szökésem után így szólt az egyik főcím a tettesről: „A szexuális vadállat”. (…) A tettes sok tekintetben valóban vadállat volt, és sokkal kegyetlenebb, mint azt egyáltalán képes elképzelni az ember – de e téren nem bizonyult annak. Természetesen itt is olykor túlkapásokra ragadtatta magát, amelyek éppúgy részévé lettek a mindennapos zaklatásoknak, mint a rúgások a sípcsontomra, az ökölcsapások, a pofonok. De amikor odafönt a házban éjszakánként magához kötözött, nem szexről volt szó. A férfi, aki a pincébe bezárt, vert és éheztetett, ilyenkor odabújást, fészekmeleget akart. Egy kis pihenőt, támaszt az éjszakában.
– Maradtak titkai?
– Vannak titkaim, és meg is van az okom, hogy miért nem szeretnék róluk írni. De feltehetően minden ember ugyanígy gondolkozik erről.
– Milyen tárgyi „emléket” őriz a pinceodúból?
– Csak saját magamat!
– Miért akarta megfejteni elrablója, Wolfgang Priklopil személyiségét?
– Engem is érdekelt, hogy megtapasztaljam, miként működik Priklopil házon kívül, Hogy „normális” körülmények között milyen ember. Hogyan hat másokra. Kevesen vannak, akik beszélhetnének erről. De ők hallgatnak.
– Érez sajnálatot iránta?
– Szánom őt és együttérzek azzal az emberrel, aki nem volt képes kihasználni azt a csodálatos lehetőséget, amit az élet jelent. Már akkor a tragikus véget választotta, amikor elrabolt.
– Létezik megbocsátás?
– A megbocsátás, mint elvont fogalom mindig is létezett. De ön nyilván arra gondol, hogy én magam megbocsátottam-e. Priklopil halott. Megbocsátok neki, de ez már nem segíthet rajta. A megbocsátásnak mindig segítőkésznek kell lennie, mind a tettes, mind az áldozat számára.
(Az idézeteket Natascha Kampusch 3096 nap című könyvéből válogattuk.)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!