Az erdőket-hegyeket járja, egykori tengerfeneket barangol be, falat mászik – közben lakatlan házakat, elhagyott otthonokat, fák ágas-bogas gyökereit fotózza – no meg meztelen hölgyeket. És persze szalonképesen felöltözött írókat. A fényképezőgépe mellett az időgépet is jól kezeli, a képeivel pedig varázsol – Mircea Struteanu román fotográfussal beszélgettünk.
– Elhagyott házakat fotóz Románia-szerte – a lapunk által közölt Dragomán György Boszorkány-ciklusa illusztrációi is igazolják ezt. Hamarosan album is készül a sorozatból. Csak úgy nekiindul az országnak és bekopog lakatlannak tűnő otthonokba, s ha nem talál bennük senkit, már kattint is?
– Az volt a tervem, hogy az ország történelmi megosztottságát, felosztását kihasználva kirándulásokat szervezek mindegyik régióba, s lefotózom az elhagyott otthonokat. Az üres falvakat és házakat már előre, az internet segítségével felleltem, illetve informálódtam másoktól, akik az egykori lakókhoz is el tudtak irányítani, így velük is tudtam beszélni az útbaigazításért. Az album megjelentetését önerőből tervezem: első körben egy román– angol kétnyelvű kiadást, amit később egy magyar– angol követne.
– Öt év alatt…
– Öt év… Na igen, de nem csak ezzel foglalkoztam az elmúlt években: egyéb fotográfusi munkák is adódtak. És mivel a mászás a másik nagy szenvedélyem, egy bukaresti mászóteremben dolgozom oktatóként. Ennek, azaz egy esésnek köszönhetek egy műtétet is a bal lábamon – ezért aztán jó ideig nem tudtam házakat keresgélni.
– De végül is miért fotózza az elhagyott házakat?
– Kisgyerek korom óta rajongok az elhagyatott helyekért és épületekért. Számomra varázslatos erővel bírnak, vissza tudnak repíteni korábbi időkbe, akár egy időgép. Mindig is szerettem az ismerőseimet különféle időszakok válogatott szituációiba képzelni – hogy felfedezzem, mennyire hasonló is az élet ezekben a korszakokban.
Amikor aztán felnőttem – és velem együtt a kíváncsiságom is –, elhagyott gyárakat, raktárakat, templomokat, kastélyokat kezdtem látogatni. Ezek legtöbbje a városokban vagy azok körül található. Rájöttem, hogy összeköthetném a természetszeretetemet az elhagyott építmények iránti rajongásommal, így egyre inkább kicsi és eldugott falvakra fókuszáltam.
– Az elhagyottság köti össze talán ezt a sorozatot egy korábbi projektjével: 2011-ben az Aral-tóhoz ment, lefotózni, mi maradt a helyén. Tényleg, mi maradt?
– Határozottan erős kapocs van köztük. Ami az Aral-tóval történt, az a múlt évszázad egyik legnagyobb környezeti katasztrófája: miután a Szovjetunió vízgazdálkodási terve alapján öntözésre használták a tónak friss vizet biztosító két folyamot, az egész ökoszisztéma felborult. Először a víz szintje csökkent drasztikusan, majd kipusztultak a halak, ezért a tóparti települések halászai is munka nélkül maradtak. Mindez azt eredményezte, hogy el kellett hagyniuk az otthonukat. Erős érzések kerítettek hatalmukba, látva a megmaradt élővilágot és az embereket, akik így vagy úgy, de túlélték a krízist. Nagyon tisztelem őket és együttérzek mindazokkal, akik viszont nem voltak ilyen szerencsések.
– Kazahsztáni útitársa, Csibi Magor ökológusként utal önre beszámolójában – mennyire állja meg a helyét ez a kijelentés?
– Remélem, hogy igaz. Vagy legalábbis szeretném, ha az lenne. Technikailag igaz, hiszen környezetföldrajz szakon végeztem, aztán a tájrendezésés gazdálkodásból szereztem mesterdiplomát. De mindez nem feltétele annak, hogy valaki ökológus legyen, inkább a természet iránti szenvedélye és elhivatottsága a meghatározó – bennem ez megvan, noha nem szélsőséges módon.
– Mondja mindezt azok után, hogy fák görcseit és meztelen nők idomait is előszeretettel fotózza az erdőkben? Mi köti össze a meztelen nőket a fákkal?
– Az „Erdőcsaládok” sorozat éppúgy a kedvenceim közé tartozik, mint a „Meztelen hangulatok” című, erősen gondolkodom is azon, hogy folytatom őket. Ami a nők és a fák kapcsolatát illeti… először is esztétikai hasonlóság köt össze minden férfit és nőt bizonyos fákkal, a személyiségükből fakadóan. Másfelől, úgy érzem, rokonság fűzi össze a fákat, a fajtájuk, a koruk, az alakjuk, az elhelyezkedésük alapján. A képeimen ezt a viszonyt próbálom elkapni a lehető legjobban.
– Egy másik sorozata, mely albumként is megjelent, a romániai írókat szemlézi – 117-et szám szerint. Mi alapján állította be őket a kamerája elé, kit volt a legnehezebb fotózni és miért?
– Legtöbbjüket véletlenszerűen. Amikor portrékat készítek, szeretem, ha a folyamat nem előre megtervezetten halad. Ha a köztem és az alany között kialakuló energiakapcsolat vezérli a játékot, ami aztán az elkattintás pillanatában kulminál. Ezeknek az „ékköveknek” a megtalálása motivál igazán a portrékészítéskor. Azokra az apró részletekre gondolok, amelyek leginkább az írók szemében lelhetők fel. A legnehezebb alanyoknak talán az idősebb hölgyek bizonyultak, irányukba különleges tapintatot kellett tanúsítani.
– A testvérei, Filip és Matei Florian is az albumba kerültek, őket hogyan fotózta?
– Bár különböző apáktól származunk, a legjobb testvérekként nőttünk föl a később írókká lett bátyáimmal. Épp Filip volt az egyik kiváltó oka annak, hogy elkészítettem ezt a sorozatot, mert egy vele való beszélgetés után döbbentem rá, hogy a legtöbb román íróról sosem készült még hivatalos portré. Bevallom, nem volt zökkenőmentes együtt dolgozni Filippel, habár erősen próbálkozott! De hát komoly portrét készíteni egy családtagról, akinek ismered az összes titkát, sosem könnyű.
– Több magyar íróval is barátságot ápol, kivel hol találkozott?
– Szerencsésnek érzem magam, hogy Bartis Attila és Dragomán György barátságát magaménak tudhatom, nagyon tisztelem és csodálom őket. Természetesen Filipnél futottam velük össze. Nagy rajongója vagyok a műveiknek és megtiszteltetésnek érzem, hogy együttműködhettünk az „Elhagyott otthonok” sorozatom kapcsán.
– Milyen a fotózási technikája, mit tart a legnagyobb erényének, miben különbözik a kollégáitól?
– Nem biztos, hogy meg tudnám nevezni vagy leírni a módszeremet, de mindig arra törekedtem, hogy hű legyek önmagamhoz. Ez szerintem egyébként is a fő ismérve egy igazi művésznek, és ez kell ahhoz is, hogy az ember a pályatársaktól megkülönböztethető legyen. A fotózás során igyekszem teret hagyni a váratlan eseményeknek, hogy bekövetkezhessenek és kibontakozzanak – talán ez egy valódi jellemzője a munkámnak.
Emellett megrögzötten keresem a törékeny egyensúlyt egyszerű, letisztult képek készítése és rejtélyes, apró részletek, hangulatok megörökítése között. Azt hiszem, a mérleg egyelőre az utóbbiak felé billen.
– Mi a következő lépése, mi foglalkoztatja most fotósként?
– Jelenleg az „Elhagyott otthonok” album kiadásán dolgozom. Amíg ez el nem készül, nem is törődöm mással, ugyanakkor persze már egy újabb sorozat elképzelése mocorog bennem, de erről még nem tudok sokat mondani. Talán csak annyit, hogy különleges, köztünk élő emberek portréiról lenne szó, akik meg is osztják velünk az élettörténetüket.
Mircea Struteanu fotográfiáit megtekinthetik a struteanu.com honlapon.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
