1925-öt írtunk. Rákoscsaba vezetői összedugták a fejüket, és azon morfondíroztak, vajon hogyan tudnának méltó emléket állítani az I. világháborúban elesett helyi honvédeknek. Mindenképpen legyen nagy – mondta egyikük, nagyságot csak tekintélyes mérettel lehet kifejezni.
Legyen személyes – mondta egy másikuk, sokkal megrendítőbb, ha konkrét vezérhez vagy dicső tábornokhoz tudják kötni az emberek a háború áldozatait. Legyen hős! – egyeztek meg mindannyian, abban pedig, hogy Rákoscsabán évszámfüggetlenül ki a hősök hőse, uszkve 1000 éve nincs vita: Csaba királyfi. Egyes legendák szerint, közvetlenül azelőtt, mielőtt 15 000 hunnal Szkítiába menekült volna, egy időre a mai Rákoscsaba, akkoriban Chabaracusa területén állomásozott. Állítólag innen indította a hősi kivonulást – melyhez fogható azóta sem történt Rákoscsaba életében –, és hagyta maga mögött azt a Pannóniában „veszteglő” 3000 fős székelységet, akik kis túlzással azóta várják, hogy hős vezérük a hadak útján visszatérjen hozzájuk, és a csillagösvényen őket is elvezesse (kis képzavar) a „Kánaánba”. Szóval, ha egy településnek ekkora hőse van, az összes többi is csak hozzá lehet fogható. Sőt egy ilyen formátumú vezér arra is képes, hogy pusztán a személyével mennyei magasságokba emeljen minden egyéb hőst, akár még a világháborúban elesett kiskatonákat is.
Ahogy a szobor talapzatán, szó szerint Csaba királyfi lépte nyomán, azaz a talpa alatt lévő felirat hirdeti: „Csaba vezér hirdesd késő unokáknak, kik voltak hősei im Rákoscsabának! S emlékükön könnyes szemmel elmerengve, tanítsad meg forró hazaszeretetre!” A cinikusokat is…
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!