Előbb a has, aztán a morál

– „Hogy ezek a mai fiatalok…!” Minden generáció szörnyülködni szokott az utánuk jövőkön. Miért?

– Kétezer éve a görögök már csúfolódtak azon Athénban, hogy vannak, akik azt mondják, „bezzeg a mi időnkben”. Az ifjú mindig más, mint az öreg, mindig lázad és azt csinálja, amit tilos. Sőt, azt csinálja, amiről tudja, hogy a legnagyobb megbotránkozást fogja kelteni. Részben erről szól a sátánizmus vagy a Hitler-imádat is. Most mindenhol azt hallják, hogy lopni bűn, tehát számukra lopni „trendi” – mutatja a felmérés. Mi pedig, mint csupa „Horger Antal”, szörnyülködünk. „Tiszta szívvel betörök, / ha kell embert is ölök” – írta a húszéves József Attila. És Horger Antal ezt szó szerint elhitte neki.

– Ijesztő felmérést publikáltak a minap. A gyerekek 65 százaléka nem tartja elítélendőnek a kisebb értékű lopást, 53 százalékuk 12-15 éves korban már nemi életet akar élni, 13 százalékuk pedig bizonyos helyzetben a gyilkosságot is indokoltnak tartja – ez derült ki a Kaposvári Egyetem Pedagógiai Karának hallgatói által elvégzett felmérésből. Ilyenek lennének a gyerekeink?

– Ha nő a feszültség, nő az agresszió is. Csak egy példa: ha a gyerek nem tudja mozgással levezetni az aktivitást, az agresszióban robban. A gyerek mozgásigénye nagy, mégis: nem fára mászik, kertben, mezőn, patakparton rohangál, hanem ül a tévé vagy a számítógép előtt. Környezetünk az utóbbi kétszáz évben többet változott, mint azt megelőzőleg harmincezer év alatt! A gyereknek sok belső kép kell, hogy fel tudja dolgozni a külvilágból és saját belső világából érkező tagolatlan benyomásait, ahogy ez megtörténik a szabad játékban, vagy a mesehallgatás során. A televíziótól csak külső képeket kap, melyek lenyűgözik, de nem tud különbséget tenni a külső és a belső kép között. Nagy a képéhsége, mert sok a feldolgoznivalója, de a külső kép leállítja a belső kép készítést, leállítja a feldolgozást. A gyerek ül a televízió előtt, nem tud elszakadni a képtől, de egy idő után már rágja a körmét, csavargatja a haját, ugrál a kanapén.

– A most közölt vizsgálatok szerint a szülők ezen túl is tudnak még rontani a helyzeten.

– A családban megjelenő szóbeli vagy fizikai erőszak is növeli az agressziót – és agresszióra agresszió a válasz. Vagy az agresszió befelé fordított formája: a depresszió. A gyerekek sokszor érzik azt is, hogy a családjuk nem fogadja el őket olyannak, amilyenek. Ezt kudarcként, frusztrációként élik át, és belép a másik szabály: frusztrációra agresszióval.

– A kormány megoldása: erkölcsi nevelés, hit- és etikaoktatás. Van ennek értelme?

– Röviden? Nincs.

– Nem létezik hatékony erkölcsi nevelés?

– De létezik: az, hogy én – a szülő, a tanár – milyen vagyok. Nem az, hogy mit mondok, mit prédikálok, mert az mind falra hányt borsó. Például: mondok-e minden nap mesét a kisgyereknek? Ami a mesét illeti, nem „tanulságos” mesét, nem „nevelő célzatú” mesét, hanem egyszerűen jó mesét. Adok-e testi és lelki biztonságot a gyerekemnek? Aztán: bevezetem-e a gyereket gyakorlóként, színházon, éneklésen, zenélésen át a művészetekbe, az együttes tevékenység örömébe? Mert ez: erkölcsi nevelés. Sok tanítványom meséli, hogy kiskorukban ez vagy az a képes Biblia nagyon érdekelte őket, sokat forgatták. Aztán jöttek a hittanórák és elő nem vették utána, mert a hangsúly átkerült a tanulságokra. Az a fontos, hogy ne mi vonjuk le a tanulságokat, mert akkor nem érnek semmit. De mindezt megelőzi, meg kellene, hogy előzze: a szociális helyzet javítása. Látszólag cinikusan, de a képmutatókkal szemben sajnos nagyon is pontosan mondja Brecht a földi életet illetően: „Előbb a has jön, aztán a morál”. És hogy a tanórán például alkalmazzuk-e az együttműködést kibontakoztató kooperatív módszereket, vagy egymást letaposó, versengő módszerekkel dolgozunk-e, ez is az erkölcsi nevelés kérdése.

– Miért nem foglalkozik a szülő eleget a gyerekkel, miközben különórák tömegére cipeli?

– Mert a szülő szorong, és rossz a lelkiismerete. Egyrészt elhiszi azt a marhaságot, hogy „teljesítményalapú világban élünk, tehát topmenedzser-képzést már az óvodában is”. Egy-két-három nyelvet, járjon dzsúdóra, teniszezni, meg zongorázni. Miközben pontosan tudjuk, hogy a jó topmenedzser is csak abból lesz, aki teljes értékűen éli meg az egyes életkori szakaszokat. Kisgyerekként sokat mozog, szabadon játszik, minden nap hall mesét; később pedig lehet lusta, ábrándozó kamasz.

– És mi a dolga az iskolának? Ha ön írhatná az új közoktatási törvényt, mi lenne benne?

– Nem csak az egész iskolarendszernek kellene megváltoznia, hanem már magzati kortól jelen kellene lennie egy, a mostaninál sokkal intenzívebb gondoskodásnak. Az iskolára térve: katasztrofális helyzet, hogy míg más országokban a gyerekek magukkal hozott társadalmi különbsége minden iskolai évvel csökken, Magyarországon az iskolázás minden évével nő. Az egyetlen út az integráció. Vizsgálatok alapján is köztudott, hogy még a tehetséges gyerekek fejlődése szempontjából is a heterogén osztály a jó – ahol együtt van a sokféle, sokféleképpen „tehetséges” gyerek. Az integrációt persze meg kell tanulni, mondhatnám, nem csak pedagógiai, hanem orvosi, jogi és persze pszichológiai, gyógypedagógiai értelemben is, nem lehet csak úgy „elrendelni”. Mi a gyermek legfontosabb érdeke? Hogy boldoguljon az életben. De persze mondhatom így is: hogy be tudjon lépni sikeresen a munkaerő­piacra. Mi kell ehhez? Az, hogy ki tudja bontakoztatni a személyiségét, ehhez pedig kulturális alapkészségek kellenek: tudjon írni, szövegértően olvasni, elemi módon számolni, beszéljen angolul és tudjon bánni a számítógéppel.

– Pedig a középpontban várhatóan továbbra is a tananyag marad.

– Aminek jelentős részét – mintegy háromnegyedét – a gyerekek elfelejtik. Fontos, hogy megismerkedjenek közös kulturális kincsünkkel, de ezekbe élvezetes, élményszerű módon kellene őket beavatni. A tudomány határozott álláspontja szerint például a kisgyerek nem az absztrakt gondolkodásra érett, hanem a konkrét, képszerű gondolkodásra. Erről mintha a mai iskolák nem tudnának. Pedig pont így lehet bennük kibontakoztatni olyan készségeket, melyekre szükségük lesz az életben. És aztán játék, játék, játék… „Az ember akkor igazán ember, amikor játszik” – mondja Schiller a nevelésről írott leveleiben.

– Mégis nagyon hamar komolyra fordulnak a dolgok, főleg, ha a szülő felfedezi, hogy valamiben kitűnik a gyerek.

– Óriási szlogen ma a tehetséggondozás. Azt azonban érdemes figyelembe venni, hogy a zenén és matematikán kívül a tehetség nem jelenik meg korán. A jó tehetséggondozás az, ami minden gyermek számára megadja a heterogén iskolai környezetet, hogy abban mindenki a maga módján tudjon kibontakozni. Már magát az értelmi intelligenciát is tíz faktorral mérjük, az iskola tízből mégis lényegében csak kettőt osztályoz. A lexikális memóriát és a matematikai készség egy fajtáját. Mind a kettő az úgynevezett szóbeli tartományba esik, holott minden nagy könyv leírja, hogy gyerekkorban a cselekvéses rész az erősebb. Így aztán nem csoda, hogy az iskolai beválás nem korrelál, nem egyezik meg az életben való beválással. Mert az életben nem az kell, amit az iskola megkövetel. És akkor még nem beszéltünk arról, amit a kilencvenes évek óta vizsgálatokból is tudunk (addig csak ösztönösen tudták), hogy ugyanis nem csak egyféle intelligencia van, hanem legalább hét- vagy nyolcféle! Előfordulhat, hogy a gyerek a harmadik-ötödik osztályban megbicsaklik. „Küldd be édesapádat, ennél többet vártunk tőled!” Igen, mert eddig érzékelték gyerek nem szóbeli képessé­geit, mostantól pedig csak a szóbeliség számít. „Ezek engem itt hülyének néznek, holott nem vagyok az!” – érzi és gondolja a gyerek. Ez a kudarcélmény pedig megint csak dacot és agressziót szül.

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!