Vekerdy Tamás: A szülők nem tehetik le a fegyvert

– Holnap kezdődik a tanév: a tankönyvek újraírásával az állam átvette a teljes irányítást az iskolák, a tanárok, a teljes közoktatás felett. Sok szülőben szül szorongást mindez. Van okuk félni?

– Sajnos, van. Annál is inkább, mert a mai iskola alig tud valamit a gyerekről.

– Hogy érti?

– Mások a gyerekek, mint akiket az iskola elképzel, elvár. Gondoljon bele: ebben az életkorban három hónap még jól mérhető fejlődésbeli különbség, és az első osztályban vannak olyan gyerekek, akik csak pár hete töltötték be a 6. évet, és lesznek olyanok is, akik pár nap múlva már a 7. születésnapjukat ünnepelhetik. Gondos az a szülő, aki óvja a gyerekét az iskolától, mert a mai követelmény egy kisgyerek számára nehezen kibírható.

– Miért az?

– Teljesen abszurd elvárás például, hogy karácsonyra vagy az első év végére mindenki írjon, olvasson. Miért kellene 30 gyereknek ugyanúgy haladnia? Lesz olyan is, aki csak harmadik végére fog stabilan írni-olvasni. Akkor ő hülye, a másik meg zseni? Lehet, hogy éppen fordítva, hiszen tudjuk, hogy a későn érő gyerekek között sok a kiemelkedő tehetség. A lányok egyébként is sokkal érettebbek, jobban és hamarabb alkalmazkodnak az iskola által támasztott elvárásokhoz. Fontosak számukra a személyes kapcsolatok, hogy szeresse őket a tanító néni, ezért igyekszenek megfelelni – de ezért nagyon komoly árat fizethetnek.
A Nemes Lívia és munkatársai által korábban végzett vizsgálat – amit az Akadémia kétszer is kiadott, teljesen visszhangtalanul – kimutatta: annak ellenére, hogy a lányok általában egész életükben egészségesebbek, mint a fiúk, az iskolakezdés után mégiscsak többször kerülnek orvoshoz. Bár jól tanulnak, kedvesek, és jó a magatartásuk, gyakran panaszkodnak szédülésre, szemkáprázásra, hányingerre, gyomorgörcsre, vagyis pszichoszomatikus tüneteket produkálnak, olyanokat, amelyekbe a test is belebetegedhet. Ezzel fizetnek azért, mert jól alkalmazkodnak a nem gyerekekre szabott iskolai körülményekhez. A fiúk kevésbé alkalmazkodnak, ezért rájuk azt mondják: rosszak. Pedig tudjuk, hogy egy ilyen kisgyereknek kínszenvedés naponta négyszer, ötször, hatszor 45 percet ülni. Mivel tüdőlebenyük felszíne csak ötöde a felnőttekének, de úgyszólván felnőtti agyvelejük van – és az agy a legoxigénigényesebb szerv – ezért ötször olyan gyorsan kell keringtetniük a vért, amihez pedig 4-5 órát kellene rohangálniuk és üvöltözniük a szabad levegőn. Ehhez egyáltalán nem jutnak hozzá.

– Hogyan lehet ezt az időszakot úgy átélni, hogy a gyereknek a legjobb legyen?

– Csakis a családon múlik. Csakhogy ismert jelenség: amikor iskolába kerül a gyerek, a családok rémülten „leteszik a fegyvert”, és igyekszenek megfelelni annak, hogy mit kíván a tanító néni, és mit kíván az iskola. És képesek megijedni: „Úristen, ezek azt írják az üzenőfüzetben, hogy a gyerekem 75 százalékos. Hát én eddig azt hittem, hogy 150”. Ilyenkor természetesen a szülőnek van igaza, ő látja jól, mert az lát jól, aki szeret. Sok-sok baj van az iskolával, és a szülő dolga, hogy a gyerek mellett és mögött álljon. De nem úgy, hogy azt mondja: „felelj meg annak, amit az iskola követel, mert ha nem csinálod, »inasnak« adlak”. Azt kell éreznie, hogy a családja teljes érzelmi biztonságot ad, nem az iskolai teljesítmény szerint ítéli meg és megvédi, amikor szükséges. Ha beírást hoz, mert a „szünetben szaladgált”, akkor egyszerűen alá kell írni, mert ez egy marhaság, mégis, mi mást csinálna.

– Többet kell foglalkozni otthon a gyerekekkel, ha nem vagyunk elégedettek az iskolával?

– A tananyaggal egyáltalán nem kellene foglalkozni, az iskola a gyerek dolga kellene legyen, ne higgyük el, hogy otthon kell gyakorolni. Hazavonszoljuk a gyereket, közben bevásárolunk, utána leültetjük, miközben főzzük a vacsorát, a másik kezünkkel a szennyest válogatjuk és ebben a némiképp felspannolt állapotban az M betűt gyakoroljuk. Ez katasztrófa, mert az lesz a vége, hogy a végén már kicsit utálom a gyereket, aki kicsit utál engem, de még jobban az M betűt meg az írást. Otthon pihenni, játszani, tombolni kell, de nem gyakorolni. Segítsünk, ha kéri, de ne faggassuk, hogy „van-e lecke”. Mert ha így kezdjük az iskolát, nyolc év családi pokol lesz. Jobb tanuló lesz, ha tudja, hogy ez az ő felelőssége és nem gyötörjük. És ha rossz tanuló lesz, akkor sincs nagy baj. Sok rossz tanuló lett később nagy ember, mert nem korrelál az iskolai beválás az életben való boldogulással.

– Mi a teendő akkor, ha a szülő szembekerül az iskolával, mert a gyerek olyasmit hall például erkölcstanórán, ami nem egyezik az otthoni értékrenddel?

– A kulcsszó a kongruencia, vagyis a hitelesség, az önmagammal való azonosság. A szülő a saját értékrendjét képviselje, mert ez ad erőt a gyereknek, és ha a tanárnak más az értékrendje, az sem baj, mert a világ ilyen, a vélemények ütköznek. Akkor sem kell kétségbe esni, ha a gyerek annyira rá van hangolódva a tanárra, hogy az ő véleményével jobban azonosul, mert idővel, ha jó az érzelmi viszony – ami kulcskérdés –, visszatér a szülői értékrendhez. Éppen ezért a tanároknak sem tudnék mást tanácsolni, mint hogy legyenek hitelesek és önazonosak, ne azzal törődjenek, hogy mit várnak el tőlük ideológiailag.

– Érdemes a szülőnek vitatkoznia az iskolával?

– Feltétlenül képviselnie kell a saját álláspontját. Szóba állni, megkérdezni lehet, de csak óvatosan, mert a pedagógusok nagyon érzékenyek, hozzáteszem: nem véletlenül. Hiszen őket figyeli az iskolavezetőség, a tanfelügyelet, 30 gyerek és a 60 szülő. Nem csoda, hogy a paranoiát pedagógusbetegségnek is nevezik.

– Mit lehet csinálni, ha azt látja a szülő, hogy a gyerek nem tud alkalmazkodni az iskolai elvárásokhoz?

– Mentse ki a gyerekét, ha teheti. Minden alternatív intézmény tapasztalja, hogy a rendszerváltás utáni első éveket követően most megint megugrott a jelentkezők száma ezekbe az iskolákba, és a kiutat kereső pedagógusok száma is megnőtt – menekülnek az állami iskolarendszerből. Emellett ott a lehetőség, hogy a gyerek magántanuló legyen. Ha hat-nyolc család felfogad egy nyugdíjas tanító nénit, a gyerekek egyharmad idő alatt sajátítják el az iskolai tananyagot, amiből a tapasztalatok szerint remekül le is vizsgáznak. A szülőknek érdemes tudni, hogy Magyarországon nincs iskolába járási kötelezettség, csak tankötelezettség van. A magántanulóvá válásra az iskolaigazgatótól kell engedélyt kérni, ami azonban csak formális. Csak akkor tagadhatja meg, ha a gyerek veszélyeztetett, és okkal feltételezhető, hogy nem fog tudni levizsgázni.

– Miközben a jobb módú szülők is az alternatív, alapítványi iskolákba menekítenék a gyermekeiket az állami oktatás elől, a leszakadó rétegek gyermekei is sokszor ilyen iskolákban kötnek ki végül. Hogyan tudják ezt a helyzetet az alternatívok kezelni? Hiszen sokszor a „két véglet” tanul náluk.

– Állami segítség nélkül lehetetlen ezt a helyzetet kezelni, ezért sajnos az alapítványi, magán- és alternatív iskolák kettészakadtak. Egyik részük elindult az elitizálódás felé, ahová olyan szülők gyermekei járnak, akik megtehetik, hogy befizessék a hozzájárulást az intézmény működéséhez. Én személy szerint is nagyon nehezen viselem, hogy egy olyan mozgalom, mint például a Waldorf, amely hagyománya szerint kvázi a proletariátus iskolájának jött létre, rá van kényszerítve egy ilyen útra. Az a baj, hogy Magyarországon még nagyon kevés az olyan ember, aki a tandíjnak akár többszörösét is kifizeti, ha teheti, azért, hogy hátrányosabb helyzetű gyerekek is tanulhassanak abban az intézményben. Másfelől a reménytelen helyzetben lévő gyerekek érdekében hihetetlen küzdelmet folytatnak olyan iskolákban, amelyeket alig támogat az állam. Némelyik kis egyház által működtetett iskola vagy éppen Berettyóújfaluban a zseniális Igazgyöngy Alapítvány remek eredményeket képesek elérni. Ezek heroikus civil kezdeményezések, amelyek a mai rendszerben alig számíthatnak állami segítségre.

– Pedig a legutóbbi PISA-felmérés egyik legdöbbenetesebb megállapítása, hogy a család társadalmi, szociális helyzete teljesen megpecsételi a gyerekek sorsát, a magyar közoktatás konzerválja a különbségeket.

– Ha ennek a kérdésnek nem lesz nagyon hamar megfelelő megoldása, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy nemzeti katasztrófa felé haladunk. Nyugat- és Észak- Európában minden az oktatásban töltött év csökkenti a különbségeket, míg itthon minden, iskolában töltött évvel nő a gyerekek magukkal hozott társadalmi hátránya, azaz a „jók” még jobbak, a „rosszak” még rosszabbak lesznek.

– Van megoldás?

– Az államnak kéne elszánnia magát arra – és nem egyéb felesleges dolgokra, amikhez semmi köze –, hogy a halmozottan hátrányos helyzetű térségekbe pénzt vigyen. Ki kellene építeni az iskolákat, iskolatársulásokat, akár úszómedencével, sportpályával, bármily hihetetlenül hangozzék ez, és ösztöndíjakkal, a lakhatás biztosításával kellene kitűnő fiatal pedagógusokat odacsábítani, akik a megfelelő képzettséggel rendelkeznek. Ma már ismerjük azokat a módszereket, amelyekkel „feljebb lehet húzni” ezeket a gyerekeket, erre vannak is jó példák az országban.

– De a jó példát mutató iskolák, oktatási kezdeményezések a fennmaradásért küzdenek.

– Ha alakul egy jobban ellátott iskola egy hátrányos helyzetű térségben, akkor azt egy egyház működteti, ami viszont sok esetben elkezd szelektálni. Nem veszi fel a nehéz, problematikus gyerekeket, akiknek marad a helyi iskola, és ez szegregációhoz vezet. Pedig ki másnak lenne ez a feladata, mint az egyházaknak? De mintha ezt a nagy egyházak kevésbé értenék meg, mint a kicsik. A buddhisták vagy a Magyar Evangéliumi Testvérközösség szinte üldöztetve és egyházként el nem ismerve fogta fel, hogyan kell ezekben a térségekben jó iskolákat létrehozni, ahová szívesen mennek be a gyerekek. Tény, hogy ezek százmilliós, sőt milliárdos kérdések, de azt is látjuk, hogy az állam hihetetlen összegeket költ egyéb meghökkentő beruházásokra. Én csak ámulok és bámulok, hogy erre még mindig nem jött rá egyértelműen a kormányzat, holott egy egyházi férfi áll az oktatással is foglalkozó minisztérium élén, Balog Zoltán személyében.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!