– Késik megint! Miért csinálja? – zsémbel egy sovány, görbe lábú ember. Kun, mondta negyedórája bemutatkozásképpen.

Viseltes télikabátban jött, olyanba, amit az ember még sajnál kidobni, hiszen jó lehet pincébe járni vagy havat lapátolni, de utcára csak sötétedés után veszi fel. Kun nem finnyás, pénztárcája szab határt vágyainak, s nem telik jobbra – netán tévedésből kapta fel? Sapkáját szemöldökig húzza, onnan pislog ki, sálat is tekert a nyakába, de fázik, köhécsel, szipog.

Hat óta toporog itt, percenként a zsebéhez nyúl, ahová a cigarettát tette. Leszokófélben van, ha ideges, csak a cigarettadoboz tapintása nyugtatja meg. Az már szinte olyan, mintha rágyújtana. Most miattunk feszeng, bennünket vár, jöjjön meg mindenki, mert ha csak egy beteg lesz, elalszik, otthon marad, akkor ő újra árat kalkulálhat, mert itt mindennek stimmelnie kell. Újoncként negyedórával a megbeszélt idő előtt érkezem.

– Maga aztán jól megnőtt! – méricskél a szemével. Kicsit aggódik is, hogy férünk el majd hárman hátul, mert neki elől, az anyósülésen a helye, ő a szervező.

– Eurót hozott? – kérdi, mert az útiköltséget előre kéri. A kialkudott 13 eurót a markába számolom, ő biccent, ezzel mi meg is lennénk, persze csak akkor, ha befut a Fekete Gyula és Csaszi is, a volt labdarúgó.

Együtt érkeznek a villamosmegálló felől. Csaszi borostás, de vidám, mint mindig. Kun – hiába régi ismeretség – az útiköltséget tőlük is begyűjti, ez a rend, aztán vállat ránt, neki mindegy, mindenki a saját pénzét kockáztatja.

Behúzódhatnánk fedett részre is, a kutasokat megtévesztve újságok, borok, plüssállatok előtt járkálhatnánk, netán urasan egy kávét is megkockáztatnánk. De erre az időre jó nekünk kint is, mert amint meglátjuk, beülhetünk a kocsiba, Mityó autójába. Ő majd megszámlálja a pénzt, gázt ad, indulunk is Bécsbe. Mityó utál várni, árulta el Kun, az utat szervező ember, a plazmaturizmus kiagyalójának, F.-nek az egyik utódja.
Illetve ez így nem igaz.

A határ mellett élő kismamák látták meg a hirdetést, hogy Grazban és Bécsben – ott két helyen is – a vérplazmaadóknak alkalmanként a költségeikre húsz eurót fizetnek. De ajándékokat, well­ness-beutalót is kisorsolnak közöttük, mert a vérre nagy az igény. Kez­­detben féltek a kismamák, és nemcsak az elkerülhetetlen tűszúrástól, hanem attól is, mi lesz, ha kiderül, míg a gyerekre a nagyi vigyáz, ők mivel egészítik ki a gyest, gyedet. A félelem hamar elmúlt, akciójuknak híre ment, s melléjük nem túlfizetett közszolgák is csatlakoztak, összeálltak, egy autóba ültek, elosztották a benzinköltséget, jobban megérte így átugrani.

F. ekkor üzletet szimatolva „rászervezett”: hetente kétszer, szerdán és szombaton, hajnali fél öttől a „Délitől” busszal vitte az önkéntes plazmaadókat. Ezerötszáz forintot kért egy útért, sok volt a ráérős ember, és helye volt a kapott húsz eurónak.

Végül is mi az a hat, hét óra, míg az ember távol van? Semmi, s közben az ember világot lát. Tele is volt a busz, pedig volt, hogy kettő is indult. Az üzlet fellendült, felvirágzott.

– Elkésett vele, sajnálom, de én már nem szervezek utat, nem éri meg! – hűtötte le lelkesedésemet F. – Előbb írások jelentek meg, hogy csövesek, hajléktalanok járnak ki, isznak, dajdajoznak, ami hülyeség, a plazmaadást vizsgálat előzi meg: vérteszt, pulzus-, vérnyomás-, lázmérés, akin megérzik az ital szagát, rögtön elküldik. Azután nemzeti mázzal öntötték le az egészet. Miért engedik, hogy a jó magyar vér idegenekhez kerüljön? Hazánkban is van két plazmacentrum, Debrecenben és Pesten is, járjon mindenki oda! Azt pedzegették később, a vérplazmaturizmust úgy tekintik, mint a szervkereskedelmet. Túl nagy lett a zaj, a felhajtás, a balhé. Az osztrákok megkértek, busszal többé ne vigyek oda senkit.

Többször megvárattak, egynapos út lett a kalandból, az emberek zúgolódtak, nálam reklamáltak, ez már sok nekik, nem éri meg, hát leálltam az egésszel.

– Végleg? – kérdem, csak némi töprengés után felel:

– Kivárok, az osztrák centrum meghagyta a magyarul értő munkatársakat, talán, nemcsak a határszélről érkezők kedvéért teszik. De úgy tudom, járnak ki most is – súgta meg, s még telefonelérhetőséget is adott.

– Munkába álltam, csak néha szombatonként járunk ki. Így is érdekli? – felelte egyikük, majd Kunt ajánlotta.

– Nem éri meg! – mondta kissé bizalmatlanul Kun. – Első alkalommal csak kivizsgálják, kikérdezik, s még pénzt se kap érte.

Utána? Húsz euró jár, ha minden sikerül, és jó tempóban haladunk, hat-hét órája akkor is rámegy a napból. Jó, hét eurója marad, pénz az is, de akkor még nem evett, nem ivott semmit. Miért nem megy a Czuczor utcába? Ott is van plazmaállomás? Csokival etetik, ásványvízzel itatják, még kétezer forint költségtérítést is kap.

Jártam már ott, vallottam meg ennek az embernek.

– Időpontja van? – fogadott a portás a Corvinus Egyetem új épületében.

– Nincs – ismertem be, de hideg volt, hát felengedett a harmadik emeletre.

– Plazmát adna? – fogadott egy mosolygós hölgy. Szerintem hazudni csak nagy dolgokban szabad, ez meg nem az:

– Nem, csak írnék róla – feleltem.

– Hűha! – kezdte, majd hellyel, kávéval kínált. – Várni kell, csak a vezető, Bányainé Papp Anna nyilatkozhat – mondta később.

Vártam, nézelődtem. Az ajtó tárva nyitva állt, láttam, bent félig fekvő helyzetben fiatalemberek vénájukba szúrt tűvel, a kezükkel egy labdácskát nyomogattak. Halk zene is szólt, de a donorok jegyzeteket bújtak. Újabb fiatal jött, pontosan, időre.

Kabát a fogasra, gyors vizsgálat, aztán helycsere, már tőle vették le a plazmát. Milyen volt, kérdeztem az első kilépőt, egy húsz év körüli lányt. Semmiség, eleinte elálmosodtam tőle, már észre se veszem, nyugtatott, és sietett a dolgára.
Bányainé tárgyal, várni kell, tudtam meg később, majd azt, havi jelentést készít, keressem másnap telefonon. – Külföldi tulajdonosunk van, azt kéri, küldjük át a kérdéseket – informál Bányainé másnap. Kérdések elküldve, várok. Eltelik egy hét is, mire válasz születik: Tisztelt Guba Úr! Igazgató úrral egyeztetve csatolom a feltett kérdéseire a választ. „Plaz­maadóink 90%-a egyetemista, de a felnőtt polgári lakosság előtt is nyitva az ajtónk. Külföldre elsősorban anyagi megfontolásból inkább azok a hajléktalan és egyéb rizikócsoportba tartozó személyek jártak, akiket a hazai plazmagyűjtő állomáson nem fogadnak. Mivel a Plazmaszolgálat Kft.-nél igen szigorúak a plazmaadás feltételei, ezért elmondható, hogy a magyar plazma minősége kiváló, a belőle készült plazmatermékek nagy biztonsággal adhatók.” Bízom benne, hogy válaszunkat kielégítőnek találja. Köszönjük érdeklődését.

Még egy plazmaadásról szóló tájékoztatatót is mellékeltek, a választ azért kimerítőnek nem nevezném. Jártam ott, ismételtem meg Kunnak, de megnézném Bécset is. Maga tudja, egyezett bele akkor azzal, a pénzt előre kéri. Jó így? Jó, feleltem akkor, most pedig már hét óra is elmúlt, mi még mindig Mityóra várunk. Kun hívja, sms-t küld, de válasz nincs, ettől egyre idegesebb.

– Maguknak miért éri meg? – kérdem tőle, hogy teljen az idő. – Miért, miért? Sokat kérdez! Van benne okosság, próbálkozunk ezzel-azzal, de nem kötöm az orrára – indulatoskodik Kun. Hallom, aki új embert hoz, pluszpénzt kap, próbálkozom még, de úgy tesz, mint aki meg sem hallja. A telefonjához kap, hogy azt halljuk: Végre, hol vagy? Szétesett a váltó? Ne már! Nincs pénz szerelőre? Ne már! Hívj majd! – mondja ez az ember, s nem törődve, hogy a benzinkútnál áll, feledve a fogadalmát, rágyújt. Dühtől remeg a keze, ahogy a pénzt visszaadja, pedig tudja jól, járhattunk volna rosszabbul is, ha ez az úton történik. Hívlak, vigasztalja a szervezőt Csaszi, de ő legyint, lehet, megint egy vállalkozás, ami bedőlt.

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!