Ismét nő az öngyilkosságok száma hazánkban, most az állam és a háziorvosok felelősségét firtatják civil szervezetek: van-e bármilyen dolguk az esetek megelőzésében? A gyógyítók arra hivatkoznak, sem idejük, sem lehetőségük nincs kezelni a mentális problémákat. Pedig naponta hatnál többen kísérelnek meg öngyilkosságot Magyarországon.
„Egy idősebb házaspár rendszeresen járt hozzám vizsgálatra, a legutolsó vizitnél is ugyanúgy történt minden. Majd hazamentek, megírták a búcsúlevelet és karácsony napján együtt fejezték be az életüket” – a háziorvos, aki a történetet elmesélte, máig tépelődik, észrevehette-e volna, mire készülnek páciensei. Egy másik orvos ellen etikai és bírósági vizsgálatot is kezdeményezett egy öngyilkos családja, mondván: a doktornak módja és lehetősége lett volna megakadályozni a tragédiát. Egy évig húzódott a procedúra, amely végül kimondta: a háziorvos nem tehet páciense öngyilkosságáról. De vajon képes-e, alkalmas- e egy háziorvos arra, hogy időben felismerje az öngyilkosság kockázatát? A kérdés most az ombudsman asztalára kerül. Tragikus aktualitása, hogy többéves folyamatos csökkenés után 2011–2012-ben újra emelkedni kezdett a befejezett öngyilkosságok száma hazánkban.
Míg más európai országokban a háziorvosnak jelentést kell írnia, ha páciense öngyilkosságot követ el, nálunk senki nem vizsgálja felelősségüket. Ezen is változtatnának a szervezetek az ombudsmanhoz készülő panaszukkal. Felismerni a jeleket és segítséget nyújtani – ez lenne a legfontosabb az öngyilkosságok számának csökkenése érdekében. A Lélekben Otthon Alapítvány több társszervezettel együtt Szabó Mátéhoz, az alapvető jogok biztosához fordul, hogy mondja ki: az államnak és a gyógyítóknak is felelősségük van a tragédiák megelőzésében. Az öngyilkosságban elhunytak nagy része ugyanis – dokumentált adatok szerint – tette előtt legalább két hónappal orvoshoz is fordul. A háziorvosok azonban vagy nem veszik észre a vészjeleket, vagy nem tudnak segíteni – állítják az ombudsmannak címzett beadvány fogalmazói.
Nincs olyan háziorvos, akinek praxisában ne fordult volna elő még öngyilkosság. A tragédiák után többségük végiggondolja, mit és hol észlelhetett volna. Rendszerint arra jutnak, sem idejük, sem felkészültségük nincs arra, hogy megelőzzenek ilyen tragédiákat. Dr. Komáromi Zoltán, a háziorvosok szakfelügyelője maga is nemegyszer volt érintett hasonló történeteknek, de utólag sem érzi úgy, tehetett volna, tudott volna bármit is tenni a tragédia megelőzésében. „Van, hogy száz beteget látunk el egyetlen napon, egy-egy páciensre jut hat-hét perc, hogy is kerülhetnénk olyan közel hozzájuk, hogy érzékeljük, baj van? Ráadásul a mintegy ötezer-négyszáz kolléga közül jó, ha húsz-huszonötnek van pszichoterápiás képesítése. A legtöbb, amivel segíthetünk, az az empátiánk és a tapasztalatunk” – mondja Komáromi doktor, aki szerint ma már ők is olyan krízishelyzetek szemtanúi, amely eleve súlyos terheket tesz az egészségügyre: mind többen kerülnek be szociális kilátástalanság miatt az egészségügyi rendszerbe.
Egy-egy öngyilkosság után szinte soha nem történik érdemi kivizsgálás. Ez pedig olyan, mintha elfogadnánk az öngyilkosságot, elfogadnánk a problémák lehetséges megoldásának. Éppen ezt az „elfogadási attitűdöt” szeretné megváltoztatni Oriold Károly, a beadvány egyik fogalmazója, a Lélekben Otthon Alapítvány elnöke. „Jogszabályi háttér hiányában jelenleg a leghatékonyabb segítséget azok a segélyvonalak jelentik az öngyilkosság megelőzésben, amelyek pénz hiányában a létükért küzdenek. Az öngyilkosság megelőzésével foglalkozó szervezetek működése ma csupán az állam jóindulatán múlik” – mondja Oriold Károly.
Pedig az öngyilkosságok számát tekintve Magyarország a világ egyik legveszélyeztetettebb országa: évente 2300-2500 ember lesz öngyilkos hazánkban, ez naponta átlagosan több mint hat esetet jelent.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!