Veszteségekből építkezni

– A napokban kezdték el próbálni a Radnótiban Osztrovszkij A művésznő és rajongói című darabját. A címszereplő egy tehetséges és szép színésznő, aki a vágyai és a lehetőségei között őrlődve kénytelen elszenvedni, hogy gyakorlatilag kiárusítsák. A beharangozóban azt írják, hogy az előadás „több mint százharminc évvel az ősbemutató után, a #metoo mozgalom korában kerül színpadra”. Ez ma is ennyire központi téma a színházi világban?

– Valló Péter (a rendező – a szerk.) tényleg beszélt erről az olvasópróbán, de én nem hiszem, hogy a darab csak erről szólna. Számomra semmiképpen sem. Inkább a művészek és a színházak kiszolgáltatottságáról, hogy mecénások nélkül nem létezhet. Én egy olyan színésznő anyját játszom, akinek rengeteg udvarlója van, és mindegyik szeretné elkapni. Ő meg azzal küzd, hogy a gazdagot és befolyásost válassza, aki segítheti a karrierjét, vagy a szegény fiút, akibe szerelmes. A darab a női kiszolgáltatottságról is szól, de korántsem annyira durván, ahogy ez nálunk van.

– Merthogy nálunk ennyire szomorú a helyzet? 

– Szerintem igen. 

– Mégsem volt azok között, akik „kicsinálták” Marton Lászlót, amikor a vígszínházi balhé kirobbant.

– Nekem Marton osztályfőnököm volt a főiskolán, aztán a főnököm a Vígben 30 évig. És én soha nem tapasztaltam, amit vele kapcsolatban néhányan elmondtak. De ez nem mond ellent annak, hogy ebben a társadalomban a nők sokkal kiszolgáltatottabbak, mint a férfiak. És hogy a férfiak ezt gyakran ki is használják. De ugyanez a helyzet a sportolóknál, a titkárnőknél és máshol. 

– Akkor miért éppen a film és a színház világában robbant ez a botrány? 

– Talán mert mi állandóan szem előtt vagyunk. 

– Mit gondol, inkább árt vagy használ a szakmának ez a nagy „tisztázási” hullám?

– Nagyon árt és nagyon rombol. Nem az, hogy kiderült, milyen szörnyűségek történtek, hanem az általánosítás. Hogy micsoda métely ez a közeg. Hogy ilyenek ezek. Holott közben minden más munkahelyen ez történik. Vagy történik ez is. 

– Vannak asszonyok, akikkel ilyesmi nem történhet meg. Épp egy ilyet játszik Veszprémben. Egy erős nőt, akit nem lehet megtörni, aki mindent túlél. 

– Kurázsi mama nem az a típusú erős nő, akit szeretünk vagy akivel az ember könnyen azonosul. Nem példakép. Az ő képessége, hogy a veszteségein túl tud lépni.

– Igazán önnek való szerep. Egy súlyos betegség, két veseátültetés és az édesanyja elvesztése után is talpra állt. Mondhatjuk, hogy volt miből építkeznie? 

– Egyfelől hatalmas megtiszteltetés, hogy Oberfrank Pál és Funtek Frigyes rám gondolt. Elmondhatatlanul jó érzés, hogy én, Börcsök Enikő eljutottam odáig, hogy Kurázsi mamát játszom. Mert odáig el kell jutnia egy színésznőnek. Kell, hogy valaki azt gondolja, hogy én vagyok az. És igen, a veszteségeimből is építkeztem. De elsősorban az ő mindent elsöprő élni akarása az enyém, az, ahogy túllép a veszteségein. Kurázsi mama rossz döntéseivel nem tudok azonosulni. Az nem én vagyok 

– Mindig megvolt önben ez az élni akarás? A túlélő ösztön?

– Nem volt. Azt gondolom, ahogy érik az embert a csapások, úgy tanul meg alkalmazkodni hozzájuk. Aztán szerencsés esetben megpróbálja felhasználni ezeket egy-egy szerephez.

– Vagyis a szerepek terápiaként is szolgálnak. 

– Igen is meg nem is. Nyilván abból játszom, amit megélek. Ha van olyan szerencsém, hogy olyan szerepet kapok, amiben feldolgozhatok valamit, az jó. Akkor megérthetek valamit az életemből. De a színpadon az már nem én vagyok. Az a szerep. A színpadi karakterhez már nem férhet senki, a karaktert nem befolyásolhatja a magánéletem. Persze vannak kivételek. A kék madárban én egy 70 éves öregembert játszottam, Venczel Vera volt a kishúgom. A darab egy pontján a mennyországban találkozunk az édesanyánkkal, akit Béres Ilona alakított. Rajta gyönyörű kék ruha volt, az ujján pedig egy pici masnis aranygyűrű, amit nekem meg kellett csókolnom. Hetekig próbáltunk, de én csak az előadáson vettem észre, hogy az a gyűrű éppen olyan, mint amilyet anyukám hordott. Aki nem sokkal azelőtt halt meg. Nem tudtam megszólalni. Csak álltam és potyogtak a könnyeim. Ettől kezdve már előző nap vártam az előadást, mert tudtam, hogy „találkozni fogok anyuval”. És minden alkalommal ugyanúgy sírtam. Ez nem a szerep volt, ez akkor én voltam.

– Hisz a transzcendens dolgokban? 

– Az a vicc, hogy már nem. Régebben hittem mindenfélében. Amikor beteg lettem, rohangáltam a természetgyógyásztól a talpmasszőrig, a küllős buddhista paptól a homeopatákig. Majdnem belehaltam. Minden gyógyszert eldobattak velem, gyakorlatilag halálra kínoztak. Az utolsó pillanatban kerültem kórházba. Azóta én már csak az orvostudományban hiszek. Idegesít is, amikor ezekről a hókuszpókuszokról próbálnak győzködni. 

– Rendszeresen játszik anyaszínházában, a Vígben, vendégszerepel, tanít az egyetemen, rendez, szinkronizál. Bírja?

– (Nevet) Arra gondol, hogy így ötvenen túl? 

– Az ember nem kérdez egy nőt a koráról, de ha már szóba hozta: már megbarátkozott azzal, hogy betöltötte az ötvenet? 

– Persze. Sőt! Inkább azt érzem, hogy most a helyemen vagyok. Sok a szerep, rengeteg a feladat. Olyanok is, amelyek korábban nem találtak meg. Inkább szerencsésnek érzem magam. Nincsenek kielégítetlen színpadi vágyaim. Már nem gondolom, hogy vannak szerepek, amiket méltatlanul nem én kapok. 

– Régebben voltak?

– Hogyne. Nagyon ki tudtam borulni. Fiatalon rengeteg konfliktusom volt emiatt, de most minden rendben van. Azt érzem, hogy most meg tudom mutatni azt, ami én vagyok. Van rá terepem. És ez megnyugvást jelent. 

– Számos ilyen terepe van, de az feltűnő, hogy milyen szívesen foglalkozik fiatalokkal. Osztálya van az egyetemen, nyári táborokat tart gyerekeknek. Miért fontos ez? 

– Nem is tudom. Talán, mert nekem nem lehetett gyerekem. Ez olyan anyai vágy, hogy együtt legyek velük. Észrevettem, hogy hallgatnak rám, szeretnek a közelemben lenni. A színházban is rám tapadnak a fiatalok, azok is, akiket nem tanítok. Jó érzés magam köré gyűjteni őket. Örömet adnak. Hogy elmondhatom a véleményemet a világról, és ez nekik fontos.

– Általában fontosnak tartja, hogy szeressék? 

– Nagyon. Az ember abból él. Én legalábbis igen. Otthon, a színpadon, az utcán.

– Ezek szerint nem zavarja a népszerűség. 

– Bizonyára mindenki másképp éli ezt meg, de engem kifejezetten boldoggá tesz, amikor megismernek, odajönnek és azt mondják, hogy szeretnek. Tudja, hogy a legtöbben megfogdosnak? Valamiért fontosnak tartják, hogy megsimogassanak, hozzám érjenek. 

– És ez nem zavarja? Ismerek olyan színészt, aki fertőtlenítőt tart magánál, és ha valakivel kezet kell fognia, azonnal fertőtlenít. 

– Egyáltalán nem zavar. Ha nagyon váratlanul ér a dolog, akkor inkább elsírom magam. 

– Az sem zavarja, hogy ezek a rajongók inkább a Válótársakból ismerik, és nem a Mikvéből, a Kvartettből vagy valamelyik komoly, nagy szerepéből? 

– Egyáltalán nem. A lényeg, hogy szeressék, amit csinálok.

– Amikor beteg volt, sokat írtak önről a bulvárlapok. Áradt ön felé a szeretet. Ez a fajta népszerűség sem zavarta? 

– Nem nagyon szeretem, amikor a színészek a magánéletükről beszélnek. Amikor nem színészek, hanem álompárok vagy a legjobb szakácsok. Én, ha tehetem, csak akkor beszélek színházon kívüli dolgokról, ha valamilyen ügyért lehet tenni. Mondjuk a transzplantáltakért vagy bármelyik kisebbségért. Amikor a betegségem volt a téma, azt inkább szégyelltem. 

– Miért?

– Hogy ez velem történik. De aztán elfogadtam. Talán azért, mert láttam, hogy az én szenvedésem kutyafüle azokhoz a gyerekekhez képest, akik évekig várnak átültetésre. Láttam, micsoda sorsok vannak, amelyekről igenis beszélni kell. A betegségem révén rengeteg olyan gyereket ismertem meg, akik sokkal erősebbek, mint amilyen felnőtt én vagyok. Ez pedig erőt ad, és kell, hogy adjon másoknak is. 

– Azt mondta az előbb, ma már számos terepe van. Az egyik legújabb a Pinceszínház, ahol hamarosan rendezni fog. Úgy érzi, itt az ideje, hogy a színpadról átüljön a rendezői székbe? 

– Szó sincs róla, de mindig szerettem kipróbálni magam új dolgokban. És ez majdnem teljesen új. Háy János darabját, a Herner Ferike faterját rendezem. A stábbal már dolgoztunk együtt, Háy másik istendrámájában, a Gézagyerekben. Azt Soós Péter rendezte, és ő kérdezte, nem volna-e kedvem nekem is rendezni. Hát most megpróbálom. 

– Nem izgul? 

– De, nagyon. De ugyanakkor várom is a munkát, rettentően izgat a feladat. 

– Egy vígszínházi rendezés nem izgatná jobban? 

– Enikő (Eszenyi – a szerk.) mondta, hogy ez lesz a sorsom, de egyelőre nem szeretnék kőszínházban rendezni. Az nagyon nehéz. Hatalmas a színpad, ahhoz különleges látásmód kell. Nem tudom, hogy az megvan-e nekem. De talán majd egyszer kiderül.

FOTÓ: DRASKOVICS ÁDÁM

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!