Amerikát újra naggyá tesszük – ígérte Donald Trump a választási kampányában. Ám a liberális világpolgárokat megmosolyogtató, meghaladott nacionalizmust és hamis nosztalgiát sugalló szlogen az amerikaiak egy igen jelentős részénél betalált. Mert mint kiderült, a világ számos pontjáról az ígéret földjeként látott Amerikában is élnek olyan emberek, akiknek nem jött be az élet. Nagyon nem, ami különösen kínos lehet az angolszász kultúrában, amely a maga erejéből felkapaszkodó embert (self-made man) tartja hősének, és alapvetően két csoportra osztja az embereket: akik sikeresek, meg akik nem.
A 21. századi Amerika vesztesei teljesen érthető emberi reakcióként persze nem magukat hibáztatják, hanem a kínaiakat, a muszlimokat, a mexikóiakat, a globalizációt vagy épp a pénzügyi és politikai elit mesterkedéseit.
Ha ezt valaki kimondja, és még az egykor volt amerikai nagyságot is felemlegeti mellette, az épp a megfelelő húrt pendíti meg a frusztrált szívekben, azt a fals reményt keltve, hogy nemcsak Amerika lehet majd nagyobb, hanem ők is.
Az elmúlt két évtized elnökválasztási kampányaiból azt a következtetést lehetett levonni, hogy az tudja sikerre vinni a kampányát, aki sikeresen szólít meg valamilyen relatíve hátrányos helyzetű csoportot. Trump stratégiája ezt az irányvonalat követte, de míg korábban jórészt a nők és feketék kegyeit keresték a politikusok, a republikánus jelölt ezúttal „Joe”-ra, a fehérbőrű, vidéki és legfeljebb középiskolai végzettséggel rendelkező férfira építette a kampányát. Ami a közvélemény-kutatók és politológusok legnagyobb meglepetésére bejött neki, mert ez az eddig nehezen mozgósíthatónak tartott réteg Trumpért hajlandó volt a szavazófülkékbe vonulni.
Az exit pollok remekül szemléltetik ezt a jelenséget.
A fehéreknek mindössze 37 százaléka adta le a voksát Hillary Clintonra, míg 58 százalékuk Trumpot találta szimpatikusabbnak, holott a más bőrszínűek körében 74:21 volt az állás Hillary javára. Hasonlóképpen, az ingatlanmágnás azok körében aratott, akik legfeljebb középiskolát végeztek: 52 százalékuk választotta a republikánus jelöltet, míg 44 százalék találta a volt külügyminisztert megfelelőbbnek. A diplomások körében azonban 52:43 arányban Hillary javára billent a mérleg, a doktorátussal rendelkezők körében elsöprő sikert aratott a demokrata jelölt.
A nagyvárosi lakosok mindössze 35 százaléka Trumpot, 59 százaléka pedig Clintont választotta. De már az elővárosokban enyhe többségben voltak Trump támogatói, míg a kisvárosokban a 62 százalékot is meghaladta az arányuk, míg Clinton népszerűsége 34 százalékra olvadt. Az egy államon belüli megosztottságot remekül példázza Kalifornia, ahol a modern technológiai forradalom bölcsőjének tekintett Szilícium-völgy, illetve a nagyvárosokban – San Franciscóban vagy Los Angelesben – 60 százaléknál is több szavazatot tudott Clinton begyűjteni, míg a zömében mezőgazdasággal foglalkozó megyékben Trump ért el hasonló eredményt.
Clintonról kezdettől lehetett tudni, hogy túlképzett, túl tapasztalt, túl sikeres, túl kifinomult, túlságosan bennfentes, röviden túl elit volt a nagyvároson és elitegyetemeken túli Amerika számára. De nő, és sokan, leginkább ő maga, azt gondolta, hogy ez az érv lesz a döntő. Az egyébként is a demokratákhoz húzó nők majd őt választják, főleg, hogy a szexista Trump vérig sértette a nőket. Majd kiderült, hogy ez nincs így: a nők 42 százaléka tartotta alkalmasabb jelöltnek Trumpot, és 54 százalékuk Clintont. Amiből arra lehet következtetni, hogy az amerikai társadalom egy jelentős rétegénél maximálisan megállja a helyét mindaz, amit Trump a férfi-nő kapcsolatról gondol. Másrészt a megélhetési gondokkal küszködő nőket is remekül megmozgatták a populista szólamok, amelyekre a jelölt lányával. Ivankával reklámozott „dolgozó anya” kampány még rá is tett egy lapáttal.
De ennek a deprimált rétegnek az a tragédiája, hogy hiába ígérte nekik Trump az újjáteremtett amerikai álmot, az összes többi általa meghirdetett gazdaságpolitikai döntés ennek gyökeresen ellentmond.
Ha az új elnök elkezdi leépíteni az Obamacare-t, akkor éppen ők maradnak majd egészségügyi ellátás nélkül. Ha felmondja a szabadkereskedelmi egyezményeket, azzal nem fogja megvédeni az amerikai vállalatokat a külföldi versenytől, hanem a csődbe taszítja őket, mivel kölcsönösség híján az amerikai termékeket sem fogják megvásárolni. Ugyanígy, a társasági adó csökkentését nem béremelésre fogják a cégvezetők fordítani, hanem saját profitjukat növelik, az állam bevételei viszont csökkeni fognak, így még kevesebbet javíthat a nehezebb sorsú embereken.
Az egész aztán nem vezet máshova, mint hogy Amerikában lesznek nyertesek és vesztesek, csak utóbbiak frusztrációját még az is súlyosbítja majd, hogy palira vették őket.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
