Az iszlamista terrorcsoport és szunnita szövetségeseinek offenzíváját megtörte a kurdisztáni szabad haderő, a pesmerga, jelenleg Moszul városában folynak a harcok. A nemzetközi sajtó vagy az iraki hadseregnél vagy a pesmergáknál akkreditálja magát – mi a kurdisztáni pesmergák kötelékéhez kértük a felvételünket, Észak- Irakban.

 
 

A pesmerga harcosoknak köszönhető többek között, hogy az Iszlám Állam harcosai nem tudták befejezni a Szindzsár-hegység környékén végzett vérengzésüket. Bár így is több ezerre tehető a megkínzott és meggyilkolt keresztények és kurdok száma, a menekültek nagyjából százezren lehetnek.

A szíriai kurd kantonokból pesmerga harcosok tízezrei érkeztek a Szindzsár-hegység környékére, hogy felvegyék a harcot a fekete ruhás iszlamistákkal, akik előszeretettel pózoltak keresztény gyerekek levágott fejével, illetve adták el konkrétan rabszolgának a leigázott kisebbség nőtagjait.

Sem Irak, sem az autonóm Kurdisztán nem tud mit kezdeni azzal a menekülthullámmal, ami a megszállt területekről érkezik. A traumatizált, sokkos állapotban lévő emberek kétségbeesetten próbálnak bármelyik országba utazni, mely befogadná őket – igaz, ilyen nem sok akad.

Számtalan rémtörténetet hallottam a pesmergáktól arról, hogy milyen ez a háború a DÁES-sel (ez a kegyetlen IS, az Iszlám Állam katonáinak arab rövidítése).

Házigazdám, aki az akkreditációmat intézi, Kaúá Nádír Kádír idősebb pesmerga harcos elmesélte, hogy szinte mindegyik kurd harcos visz magával egy extra kést vagy mérget, hogy elkerülje a fogságba esést. A háborúban nincsenek foglyok – ha a DÁES ejt is foglyokat, azokat kizárólag abból a célból, hogy nagy nyilvánosság előtt, brutális kegyetlenséggel kivégezze, majd az erről készült felvételeket feltöltse az internetre a toborzó videóikhoz. „A pesmerga harcos nem esik fogságba” – mondja Kádír. A pesmerga kurd kifejezés is azt jelenti: „halállal szembenéző”. A tradicionális kurd bő nadrágban, kendővel és turbánban érkező pesmergákat megváltóként üdvözlik a kisebbségek, amikor behatolnak az IS-területekre.

Akikkel-e sorok írója beszélt arról számoltak be, hogy az iszlamista csapatok, egy-egy város elfoglalása után egyenként ellenőrzik házról házra, lakásról lakásra az ott élőket.

A síita muszlimok választhatnak: vagy hűséget esküsznek az Iszlám Állam vezetőjének, a magát kalifának kikiáltó Abu Bakr al- Bagdadinak, és fiúkat katonának, lányukat pedig valamelyik harcosnak adják, vagy felteszik a jelvényt. Igen, úgy járnak el az iszlamisták a síitákkal, mint a nácik a zsidókkal. Kis arab betű hordására kötelezik a nem szunnita muszlimokat a megszállt területeken, így teszik őket szabad prédává a gyilkos ösztönöktől túlfűtött terroristák számára. Meg lehet ölni őket, elvenni az értékeiket, meg lehet erőszakolni a feleségeiket és eladni rabszolgának. Már ha eddig eljutnak ezek a szerencsétlen emberek. A leggyakrabban elmondatják velük a sahádát, az iszlám hitre térés deklarációját, majd utána egyszerűen főbe lövik és/vagy lefejezik őket.

Európából nézve mindez a borzalom felfoghatatlan. Nekem legalábbis annak tűnt, számítottam nyomorra, terrorra, félelemre, de pár nappal ezelőtti érkezéseimig elképzelésem sem volt ilyen fokú ördögi kegyetlenségről.

Nem akkor tudtam meg, mi az igazság, amikor a pesmergákkal beszélgettem, nem akkor, amikor keresztény vezetőkkel Erbilben. A borzalom akkor csapott le rám, amikor egyedül maradtam a hotelszobámban.

Hamar nyugovóra tértem, hosszú napom volt és másnap várt a front. Hajnali háromkor hisztérikus dörömbölés ébresztett. Népes jezidi család állt az ajtó előtt. Ők annak a népirtástól fenyegetett iraki kisebbséghez tartoznak, akik egy sajátos egyistenhívő vallást követnek, amely vegyíti a nyugatiráni hitvilág, a zoroasztrizmus, a kereszténység és a zsidó vallás elemeit az iszlám misztikus, szúfi irányzatával. Apuka, anyuka, egy hároméves forma gyerekkel kezdett könyörögni nekem, hogy vigyem el őket innen, mert itt megölik őket. Mutatták a fényképeket és mesélték arról, hogy népes családjukból eddig kit, és hogyan mészárolt le a DÁES a határon. Meséltek a nagypapáról, aki hátra maradt, hogy vigyázzon a házukra, nála volt a mobilja. Hívták, hogy megtudják, mi van vele. A DÁES inváziója után aztán az egyik iszlamista vette fel a telefont, csak, hogy elmesélje a családnak, hogyan végezték ki az idős embert.

Együtt zokogott a férfi, a nő és a gyerek előttem. Semmijük sem maradt már, a hotel recepciósaként dolgozik a férfi, így tudta Erbilbe menekíteni a fiát és a feleségét. Álltam csak, halkan, szégyenkezve mondtam ki: nem tudok segíteni. Egyszerűen nincs rá módom. Zártam az ajtót rájuk, toltam ki őket a szobából. „Ha már rajtunk nem tudsz segíteni, legalább a gyereket, azt vidd el!” – zokogta az anyuka.

JÁSZBERÉNYI SÁNDOR
(Erbil, Észak-Irak)

A világon 27-37 millióra becsülik a kurdok számát, akiket a legnagyobb állam nélküli népként tartanak számon. Legtöbben Törökországban élnek: a hivatalos adatok szerint 14 millióan, míg maguk a kurdok szerint akár 25 millióan is lehetnek. Az atatürki modern állam megalapításával párhuzamosan a török vezetés agresszív asszimilációs politikát folyatott ellenük. Irakban, ahol mintegy 6 millióan élhetnek, sok éven át a Szaddám-diktatúra fő célpontjai között voltak, vegyi fegyvert is bevetettek ellenük, kétszázezer kurd halt meg. Szíriában 1-2 millióra teszik a számukat, közülük sokan még az IS előretörése előtt a polgárháború miatt az iraki Kurdisztánba menekültek. Azóta csak nő a számuk. Jelentős, mintegy 6 milliósra becsült kurd kisebbség él Iránban is, amelynek nem kellett olyan atrocitásokat elszenvednie, mint a törökországi vagy iraki társaiknak. A Kaukázusban hagyományosan élnek kurd diaszpórák, illetve a 20. századi üldöztetés elől sokan menekültek Nyugat-Európába és az Egyesült Államokba.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!