A kocsiban még jókedvűen találgattuk, vajon mennyire lesz béna a lány, akit megnézünk. Gondoltuk, majd állunk az ól oldalában, és kérdezgetünk, miközben ő viccesnél viccesebb helyzetekbe keveredik. Akkor még nem sejtettük, hogy aktívabban is ki kell vennünk a részünket a buliból.
Balmazújvárostól nem messze fekvő tanyára igyekeztünk, ahol az Agrya Vidék kaland programjának egyik „áldozatát”, egy városi fiatalt néztünk meg, ahogy beilleszkedik a vidéki mindennapokba. Arról azonban előzetesen nem szólt a fáma, hogy fogadónk, Vrancsik András (az Agrya alelnöke) minket is befog a munkába.
Hegedűs Réka 35 éves angoltanárnő, kíváncsi volt rá, hogyan mennek a dolgok vidéken. A program minden pillanata kihívás volt számára, rengeteg tapasztalatot szerzett. A mi kalandunk ugyan csak egy napig tartott, de rengeteget tanultunk a Hortobágyon. Az első tapasztalat hamar megtalált minket. Városi lányként az edzőcipőnél alkalmasabb vidéki viseletet elképzelni sem tudtunk. Tévedésünk ára két pár leselejtezett csuka lett, meg egy szánakozó nézés András gazda részéről. Rékán persze gumicsizma volt, így ő bátran pattant be a juhok közé. Mi óvatoskodva követtük (a mundér becsülete, a riporter elszántsága hajtott).
Épp a juhok oltására értünk oda, így megnézhettük az irdatlan hosszú csövet, amin keresztül a folyadékot a tiltakozó jószágok szájába fecskendezik. Tisztes távolságból rémüldöztünk, Réka viszont nem lepődött meg. Kissé talán erőtlen kezekkel, nem túl pontosan célozva, de ő is betalált a szájakba. De nem csak ebből vette ki a részét, a kedvünkért a nyakába is kapott egy kis bárányt (az idilli filmekkel ellentétben nem az a gyapjas, illatos jószág ez), sőt, András noszogatására még egy hatalmas kos nemi szerveit is megvizsgálta. Angoltanárnő létére nem volt szívbajos, kérdezett és tanult rendületlenül.
Márpedig tanulni volt mit, András ontotta magából az információkat, miközben keze a jól megszokott mozdulatokat végezte. Azért időnként meg is tréfált minket. „Láttátok a Gyilkos birkák támadása című horrorfilmet?” Némi iszonyattal a szemünkben nemet intettünk. És vajon ő látta-e? „Á, dehogy, nem mertem volna megnézni. Gondolj bele, 800 birkával élek együtt. Te megnéznéd így?”
Nagy szomorúsággal vettük tudomásul, hogy azok a juhok, akik mutatós lila keresztet kaptak a hátukra festékszóróval (tanyasi graffiti), nem a legközelebbi buli sztárjai lesznek, hanem mennek a kondérba. Kiöregedtek, fogatlanok, jobb lesz nekik így. Csak kevéssé hittünk a sajnálkozó szavaknak, főleg, mivel a munkások felcsillanó szeme inkább örömről, mint gyászról tanúskodott. Túl sokáig nem húzhattuk a juhoknál az időt, valamint a táplálkozási, tisztálkodási és inszeminálási szokásaikkal való ismerkedést sem, mivel Andrásnak más munkája akadt: naposcsibéket költöztetni apósának csirketenyészetében. Reménykedtünk, hogy mi majd ebédünket az árnyékban elnassolgatva figyelhetjük a tanya személyzetét, ahogy a kamionnyi, azaz huszonnyolcezer naposcsibét kipakolja a csirkeólakba, ám hamar kiderült, hiú ábrándokat kergetünk.
A költöztetési akcióban kőkeményen részt kellett vennünk. A csirketelep dolgozói nagy szeretettel fogadtak minket, bár sokkal inkább a városi kislányokat, mint a jó munkaerő potenciálját látták bennünk. Eleinte mi sem voltunk szószátyárok, annak ellenére, hogy a kocsiban ontottuk magunkból az elmésebbnél elmésebb csirkés poénokat. Félszegségünket az is erősítette, hogy a pihésekre várva András egy csokorra való rémtörténettel rukkolt elő a csibék csipkedési szokásairól, és arról, hogyan képesek egy szempillantás alatt csipogó hadseregbe verődni, úgy, hogy meg sem bírunk tőlük mozdulni.
Réka, a kalandor rutinosan csak legyintett egyet, mi azonban a Gyilkos birkák után ezeket az információkat már nem igazán tudtuk befogadni. Ráadásul pont a sztorikat hallgatva vettük észre a lábunk előtt heverő fejét vesztett, vergődő kígyót. Ilyet sem pipáltunk még, fel is zaklatott minket az éppen a nirvána stádiuma felé tartó hüllő látványa.
Végre begördült a várva várt kamion. Sofőrje rengeteg időt tölthetett esőben, mert óriásira nőtt. Bepillantottunk a járműbe: a több tucat zöld rekeszbe kilencvenesével helyezték el a csipogókat. Szinte elképzelhetetlennek tűnt, hogy másodpercek alatt képesek leszünk a csirkeólakba behordani, majd egy határozott mozdulattal az etetőszalagra önteni a sárga pihéseket. Réka kérdés nélkül oldotta meg a feladatot. Mi, „sajtósok” csak arra tudtunk gondolni, mi van, ha szegény csibe megsérül pakolás közben. És persze nem bírtuk megállni, hogy hárompercenként ne álljunk le simogatni a puha és meleg állatkákat. A romantikázásból azonban hamar kizökkentett minket András vicces elszólása a csirkenyaklevessel kapcsolatban.
A költöztetést a nagy izgalom ellenére sikerült abszolválnunk úgy, hogy sem a naposakban, sem magunkban nem tettünk kárt. Szívesen elcsászkáltunk volna még a telepen, de Andrásnak és Rékának rengeteg dolga volt aznap is, egy háromhetes csirkéket gondozó telepre siettek, majd a féltékenység elkerülése végett rohantak a juhokhoz.
Hazatérve az első dolgunk az volt, hogy rákerestünk a Gyilkos Birkákra az interneten. Miután megnéztük az előzetesét, bátran üzenjük Andrásnak: ha nyugodtan akar aludni, felejtse el, hogy van egyáltalán ilyen film a világon.
Összesen 30 kalandor vett részt a Fiatal Gazdák Magyarországi Szövetségének pályázatán. A 18 és 35 év közötti fiatalok közül személyes meghallgatások után választották őket. Többek közt építész, jogász, és szociológus is kipróbálhatta magát a különböző tanyákon, ahol a fiatal gazdáktól sajátíthatták el 5 nap alatt a tanyasi munka csínját-bínját. Volt, aki dinnyeföldön, volt, aki őshonos állatok közt, vagy éppen tejgazdaságban mérettethette meg magát. A program azonban még nem ért véget, ősszel értékelik az idei tapasztalatokat, hogy jövőre még szélesebb körben hirdethessék meg a már idén is nagyon népszerű kalandozást.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
