Mindenki manipulálható. - A manipuláció ott kezdődik, amikor a közlő szándékai rejtve maradnak. - Érdemes utánajárni annak, ki és hogyan akar becsapni. - Aki azt mondja, soha nem hazudott, az mindig gyanús.
Az ördög legnagyobb érdeme az, hogy elhitette velünk, nem is létezik. Charles Baudelaire írta, 1864- ben (The Generous Gambler). Értse mindenki úgy, ahogyan akarja, de ez a mondat éppen arra világít rá, hogy az ember befolyásolható. Sőt, egyfolytában manipuláljuk egymást. Egész évben, minden nap, médiában, munkahelyen, házasságban, iskolában. Kimondott szóval, leírt mondattal, testbeszéddel, képpel, színnel, hanggal, illattal, érintéssel. A legtöbbször észre sem vesszük, még úgy sem, hogy folyamatosan bombáznak bennünket – például reklámmal. Választások idején azonban csőstül jön ránk minden. A politika ugyanis a manipuláció egyik legnagyszerűbb terepe, és ezt a magyarországi pártok kommunikációs szakemberei is felismerték már. Nem kicsit, nagyon.
Mondhatják, persze, hogy amiből sokat kapunk, amihez hozzászoktuk, az már nem ugyanúgy hat ránk, de olvassák csak vissza ez előző bekezdést! Elegendő az első és az utolsó mondatát. Az első mondat olyan idézet, ami után megjelöltük a szerzőt, kiegészítő információt adtunk hozzá, forrásmegjelölést, vagyis próbáltuk hitelesíteni azt, amit írtunk. Az utolsó mondatnál azonban már nem is törekedtünk a pontos információátadásra, mégis gyanítjuk, hogy mindenkinek egyetlen politikus és ugyanaz a településnév jut az eszébe, amikor azt olvasta, hogy „Nem kicsit, nagyon”, és abban is biztosak vagyunk, hogy társult hozzá valamilyen érzelmi reakció is – minden emberben más és más. Ez ugyanis már maga a manipuláció, a figyelem terelése, a befolyásolás. Ha ugyanis idézetet és érzetet így társítjuk, még az is lehet, hogy azt sugalljuk, a „Nem kicsit, nagyon” szóhasználat „jogtulajdonosa” maga az ördög.
A manipuláció tárgykörét csak azért vezettük fel ilyen módon, hogy rámutassunk: érdemes nyitott szemmel járni, érdemes figyelni a jelekre. Rodolfo, a híres bűvész, mindig azt mondta, hogy „Figyeljék a kezemet, mert csalok.” Miközben ő sosem csalt, csupán megmutatta, milyen könnyen elterelhető az ember figyelme. Célja a szórakoztatás volt, trükkjei közé pedig mindig becsempészett némi humort – naná, hogy azt is a figyelemelterelés érdekében. Merthogy a manipuláció nem feltétlenül rossz, pejoratív dolog. Csak akkor káros, ha a manipulátorok céljai és szándékai alantasak, kommunikációjuk lényege nem más, mint az önös előnyszerzés, jogosulatlan haszon. Nem is olyan régen, a neves mentalista, Danny Blue az egyik közismerten legszkeptikusabb magyar embernek, Vágó Istvánnak mutatta meg, hogy milyen könnyen befolyásolható az emberi elme úgy, hogy észre sem vesszük a manipuláció jegyeit. A mentalista meghívta magához a kvízmestert. Az utcán fogadta, végigkísérte az irodaházban, bevezette egy szobába, majd arra kérte, gondoljon egy országra. Érdemes megnézni Vágó István arcát, az interneten megtalálható a felvétel, amikor Danny Blue nemhogy kitalálta, hogy a televíziós játékmester Madagaszkárra gondolt, de ezt már azelőtt tudta, hogy Vágó István megérkezett.
Igaz, a manipulálhatóság bizonyításához jelentős előkészületeket tett a mentalista. Vágó István útja a szobáig ugyanis nem volt szokványos. Mindenhol, az ajtón, a képernyőn, az ablaküvegen, a falakon végig olyan jeleket, képeket, ábrákat, térképeket helyeztek el, amelyek valamilyen módon kötődnek Madagaszkárhoz. A kvízmester úgy sétált végig a folyosókon, hogy a szeme érzékelte a jeleket, az agya elraktározta azokat, s amikor felkérték, hogy gondoljon egy országra, szinte törvényszerű volt, hogy ez a szigetország jutott az eszébe. Merthogy manipulálták. Akaratán és tudtán kívül.
Példa ez csupán, mondhatják, de bizonyítja, hogy bárkit lehet manipulálni, befolyásolni. Danny Blue ráadásul állítja, hogy minél tudatosabban ellenáll valaki a befolyásolási szándéknak, annál könnyebben manipulálható. Ezek az emberek ugyanis eleve prekoncepcióval indulnak. A mentalista egyszerű példát hoz: ha van három borítékunk, amit a szkeptikus elé teszünk, és azt szeretnénk, hogy az illető csak kettő közül válasszon, a harmadikat egy picit előrébb, feléje kell tolni. Ő ezt azonnal észreveszi, és arra gondol, hogy manipulálni akarják, így a másik kettő közül választ.
Ugyancsak a figyelem irányíthatóságának bizonyítéka az a példa is, amikor George Lakoff, a Berkeley Egyetem nyelvész professzora arra kéri hallgatóságát, hogy egy percig senki, de senki ne gondoljon az elefántra, különösen ne a kék elefántra. Ezek után, persze, minden hallgató lelki szeme előtt megjelenik a kék elefánt ábrázata. A meggyőzés technikája ennél azért bonyolultabb, hiszen ahhoz, hogy eladjunk egy terméket, ideát, tudnunk kell, mit akarunk átadni, és milyen hatás remélünk ettől. A befogadó fél pedig, akit szeretnénk meggyőzni többnyire a következő szempontok alapján dönt: mit üzen ez nekem, miért éri ez meg nekem, s hogyan érhetem el az, hogy ebben érdekeltté váljak.
Lám, ennyire egyszerűen működik a manipuláció. Hatnak ránk, mi pedig hagyjuk, hogy hassanak ránk. Ám amíg a mentalista előadóművész, aki szórakoztat, és a műsor végén mindenki hazamegy; a professzor leckéjén pedig elgondolkoznak a hallgatók, létezik egy sokkal komolyabb befolyásolás, az egész társadalmat érintő manipuláció. A politikai. A kampány. Az a fajta, ami alapján és ami után az emberek véleményt formálnak, kialakítják közösségi kapcsolataikat, próbálnak élni és dolgozni. Ami alapján elkötelezik magukat, s amivel saját sorsukról is döntenek.
Általános nézet, miszerint az érzékenyt könnyebb kibillenteni egyensúlyából, mint az elzárkózót, a stabilnál könnyebb préda a bizonytalan. Ám ennél sokkal erősebb felismerés az, hogy minél jobban kiismerünk valakit, mert tudjuk, mit szeret, ismerjük a szokásait, annál könnyebb rátalálni a gyenge pontjára, el lehet hozzá jutni bármiféle üzenetet, főleg úgy, ha azt mondjuk neki, amit amúgy is hallani akar.
Célszerű mindjárt az ember érzékszerveit alaposan megbombázni. Ezt is teszik. A mentalisták is jól ismerik a technikát: az első pillanattól fogva magát az embert figyelik. Danny Blue szerint a legtöbb ember például eleve elhiszi, hogy ami friss, az jobb; ami élesebb, az értékesebb; ami nagyobb, az fontosabb; ami csúnyább, az rosszabb. Az egyénnél ez remekül működik, de korántsem egyszerű a feladat akkor, ha tömegeket kell manipulálni. A mentalista szerint ezért van az, hogy míg az egyént egyéni módszerekkel kell kitapogatni, a közösséget leginkább összetartó hívószavakkal. Ha például érzelmeket akarunk kiváltani egy Fradi-szurkolóból, elég csak rámutatni valakire, és azt mondani: ő újpesti! Az ellenségkép megteremtése sokkal könnyebben megy, mint bárki gondolná, különösen akkor, ha ezt ezerszer ismételjük, mert akkor „be is ég”, rögzül.
Igen, ez így egyszerűnek tűnik, maga a folyamat ennél komplikáltabb, sőt, olykor trükkökre van szükség a meggyőzéshez. Az emberismereti tréninget is oktató Danny Blue szerint, ha azt akarjuk elérni, hogy egy kevésbé szép ember szebbnek, szimpatikusabbnak tűnjön, elegendő hozzáadni valamit a látványhoz: például kellemes, bizalomgerjesztő környezetet, illatot vagy hangot. Ha ugyanis kiváltottuk az érzelmet, nyert ügyünk van. Ráadásul minél nagyobb érzelmi hullámot kelt valaki a végpontoknál, annál sikeresebb lehet a kommunikációja. Óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy ha ennyire egyszerű manipulálni valakit, miért nem tudunk védekezni ellene. A válasz egyszerű: a legtöbben észre sem vesszük, hogy valaki beszippantott az érdekkörébe. Ez, persze, nem jelenti azt, hogy ne tudnánk védekezni ellene.
Jelen témakörünkben ez azt jelenti, hogy akkor járunk a legjobban, hogy kiderítsük, hogyan és mivel akarnak bennünket befolyásolni, ha utánajárunk a velünk közölt információnak. Igaz-e, úgy van-e, megéri-e. Ha a manipulátorok ugyanis elérik, hogy vakon bízzunk bennük, onnantól kezdve bármit eladhatnak: eszmét, terméket. Danny Blue szerint nagyon komoly tudatosságot kíván az, hogy ne koncentráljunk se színekre, sem szimbólumokra. Helyette arra figyeljünk, mit és hogyan ábrázolnak, mit mutatnak be nekünk, mit akarnak eladni.
A mentalista példája egyszerű: ha a plakáton egy hajléktalan koszos ruhában tart elénk egy táblát, rajta felirat, megrágott, kopott betűkkel: Jól vagyok – aligha hinnék el neki. Ám ha ugyanezt tiszta, ívelt, talpas, biztonságot sugalló betűkkel írja fel, arra gondolnánk, az illető valóban jól érzi magát. Ez a bizonyíték arra, hogy soha nem azt kell nézni, mit mutatnak, hanem azt, amit el akarnak hitetni velünk.
Óvatosság, körültekintés és tudatosság. Ezt kívánja tőlünk a modern kor, ha nem akarjuk, hogy úgy és olyan körülmények között vagy hatására hozzuk meg döntéseinket, hogy nem is tudjuk, hogy valójában más akaratának engedelmeskedünk.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
