Divatba jött a kaktuszfüge. Saláta, üdítőital, lekvár, bőrápoló készül belőle. Különösen cukorbetegeknek és túlsúlyosaknak ajánlják az egészséges táplálkozás jegyében. Kevésbé ismert a tüskés gyümölcsöt termő növény, a fügekaktusz világhódító útja, amióta európai hajósok felfedezték őshazájával, Amerikával együtt.
A kaktuszfüge nyersen is finom, csak az a gond vele, hogy apró, könnyen a bőr alá menő tüskéitől (szakszerűen: horgasszőreitől) nehéz megszabadítani. Akárcsak az ember ujjait, ha a próbálkozás közben belefúródnak. Hámozásához a kézügyességen és tapasztalaton túl némi vakmerőségre is szükség van, ezért csak a legelszántabbak vállalkoznak rá. A többiek tisztítva szerzik be ott is, ahol szabadon nő. Csak mostanában lett felkapott, pedig már évszázadok óta gyógynövényként tartják számon, olaját kozmetikumként használják. Modern klinikai tesztjei alátámasztják a régi népi megfigyeléseket (lásd keretes írásunkat). Elsősorban vegetáriánus ételek alapanyaga, de köretként húshoz is ehetjük, a gasztroblogokon böngészve olyan ínyencségekre bukkanunk, mint a „gyömbéres kacsamell kaktuszfügesalsával”.
Azték ígéret földje
Az aztékok istene, Huitzilopochtli azt ígérte népének, hogy elvezeti őket oda, ahol új, pompás várost építhetnek. Arról ismerik meg a kijelölt helyet, hogy egy fügekaktuszon ülő sast látnak, csőrében kígyóval. Hosszú bolyongás után a Texcoco-tó mocsaras partján, egy apró szigeten találtak az ígéret földjére. Ott alapították meg Tenochtitlánt – nyelvükön ez annyit tesz, hogy „a fügekaktuszok helye”. A város az aztékok Velencéje volt: szigetekből és csatornákból állt, a szárazfölddel töltésen épített út kötötte össze. A hírhedt conquistador, Cortés katonáit lenyűgözte szépsége és gazdagsága, amikor megpillantották (1519). Tenochtitlánnak 200 ezer lakója volt, csővezetéken, hegyi forrásokból látták el ivóvízzel, a szemetet uszályokon szállították el. Az ősi településből alig maradt valami, „a fügekaktuszok helyén” sokmilliós metropolisz, Mexikóváros áll. Ám Mexikó címerében megvan mindhárom emblematikus szereplő: a sas, a kígyó és az óriási levelű kaktuszfajta.
Az azték eredetmítoszból jól látszik, mennyire alapvető növényük volt Amerika őslakosainak a fügekaktusz. Gyümölcsét emberemlékezet óta ették. A latinul opuntiának nevezett pozsgás honos szerte a kontinensen, a Sziklás-hegység sivatagaitól a karibi szigetvilágon át egészen az Andok völgyeiig. Kétszáznál több faját különböztetik meg, jóllehet a tudományos rendszerezés sziszifuszi munka, mert az egyes fajok gyorsan kereszteződnek és mutálódnak. Az Újvilágba érkező európai hajósok hamar rájöttek, hogy a kaktuszfüge véd a skorbuttól a hosszú tengeri úton, ezért hazafelé magukkal vitték a növényt is, amelyen terem. Így jutott el Ibériába, majd onnan indult tovább világhódító útjára. Többé fel sem lehetett tartóztatni a terjedését a meleg égövön. A fügekaktusz hihetetlenül alkalmazkodó és szapora. Kimondottan kedveli a szárazságot, ezért sivatagi, félsivatagi környezetben pompásan érzi magát, és – ellentétben a legtöbb kaktuszfélével – a hideget is tűri.
A bíbortetű diadalútja
Különös, de népszerűségét kezdetben élősködőjének köszönhette. A bíbortetűből nyerték a vörös színű kárminsavat, a ruhafestés fontos alapanyagát. (Élelmiszer-színezékként manapság is használják, E-120 jelöléssel.) Spanyolországgal átellenben, Marokkóban ezért kezdték termeszteni a fügekaktuszt, amely szédítő ütemben terjedt tovább a Mediterráneumban. Szicíliában fichi d’India (indiai füge) néven lett ismert, ami arra utal, hogy érkezésekor még úgy hitték, a napnyugatnak induló felfedezők Indiát találták meg. A szomszédos Szardínián mór fügeként (figumorisca) honosodott meg. Eljutott a Balkánig, a görög szigetekig, végig az észak-afrikai partokon, Palesztináig, az Arab-félszigetig, ahol ma is megszokott, hogy gyerekek árulják frissítőként az út mentén. Gyümölcsének angolul „tüskés körte” lett a neve, egy kis Karib-tengeri szigetet így is kereszteltek el: Prickly Pear. Kaliforniában ferences szerzetesek kezdték termeszteni. Magyarul leveleinek alakja miatt medvetalpkaktuszként is ismert.
Nem csupán ehető termése és a rajta tenyésző bíbortetű miatt lett kincs a Földközi-tenger vidékén a fügekaktusz. Három méternél magasabbra nő, roppant sűrű, gyakorlatilag áthatolhatatlan: természetes kerítést képez a ház körül, véd a váratlan vendégektől, a vadállatoktól, a homokviharoktól, nem engedi elkóborolni a jószágot. Ezt a tulajdonságát használták ki Kubában, amikor 1961-ben sok kilométer hosszan a guantánamói haditengerészeti támaszpont határára telepítették, hogy a Castrorendszer elől ne lehessen egykönnyen az USA felségterületére szökni. A hidegháborús vasfüggöny eme helyi változatát gúnyosan Cactus Curtain, azaz kaktuszfüggöny néven emlegette az amerikai sajtó.
Mit rejt a zord külső?
Sok bajt okozott a fügekaktusz fékezhetetlen térhódítása Ausztráliában, ahová a brit gyarmatosítók telepítették be a 18. században. Túlságosan jól sikerült a meggondolatlan akció, a növény óriá sira nőtt a neki különösen kedvező terepen, feltartóztathatatlanul szaporodott, őshonos fajtákat szorított ki. „Inváziós gyomként” évente egymillió hektárt foglalt el. Sok farmernek fel kellett adnia földjét a dzsungellé terebélyesedő „zöld pokol” miatt, amely három magyarországnyi területet, 260 ezer négyzetkilométert tett megművelhetetlenné a kontinensen az 1900-as évek elejére. Kiirtására programot hirdetett a kormány, de csak nagy erőfeszítések és költségek árán, évtizedekkel később sikerült megálljt parancsolni a terjedésének. Végül a vegyszerek helyett a növény hajtásaival táplálkozó kaktuszmoly tömeges betelepítésével értek célt. Jobb hírnévre tett szert a kaktuszfüge Izraelben. Héber nevéből (szabar) származik a szábre kifejezés, amely a „bennszülött”, tehát a már ott született zsidó fiatalokat jelöli. Hogy miért? Mert olyanok ők is, mint a kaktuszfüge: kemény feltételek között teremnek, kívülről tüskések, de zord külsejük lágy és finom belsőt rejt – legalábbis így tartják magukról. Málta szigetén is kedvelt a fügekaktusz, fontos támasza a mezőgazdaságnak, a szó szoros értelmében: segít megtartani a jellegzetesen teraszos művelésű földek rakottkő-támfalait. A kis katolikus szigetországban arra is használják a gyümölcsét, amit a marokkói, tunéziai, líbiai szomszédoknak tilt a vallásuk: megerjesztve likőrt készítenek belőle. Ez a bajtra, a máltaiak nemzeti itala és büszkesége.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
