Visszahozottak

„Párizsban történt, hát hol haljon meg az ember, ha nem Párizsban?” Anna a lehető legtermészetesebben mesél a saját haláláról. Egy étterembe készültek a barátaival, de az étterem zárva volt. Így hát egy nappal később újra visszamentek oda. „Úgy látszik, nagyon meg kellett élnem ezt a dolgot, valaki vagy valami azt akarta, hogy megtörténjen. Éppen ott és éppen úgy, ahogy megtörtént” – meséli. Szimpla ételmérgezés volt. Báránysültet ettek, ráadásul nagyon finomat. Másnap reggel lett rosszul. Arra még volt ereje, hogy letámolyogjon a recepcióra, de már a lépcsőn lefelé menet elvesztette a látását. Annyit tudott csak kinyögni, hogy segítsenek rajta, aztán összeesett.

„Nem sok mindenre emlékszem abból, ami történt. Talán csak a nyüzsgésre. Arra, hogy egyre több ember vesz körül, kiabálnak. Mindenem fáj: a hasam, a karom, az egész testem. Egy dolog biztos: akkor még itt voltam.” Másodpercek teltek el, vagy percek – erről fogalma sincs, de aztán egyszerre mindennek vége lett. Megszűnt a fájdalom, és egy egészen új történet kezdődött.”


Kívül a testen

„Láttam magam a tömeg szélén állni – mondja Anna –, de nem a valódi méretemben. Megnőttem, mint El Gréco hosszú angyalai. És volt ott még valami, ami azokra a festményekre emlékeztetett: oszlopok között álltam, pedig a szálloda modern épület volt, nem volt ott egy darab oszlop sem. Én viszont az egészet nagyon is valóságosnak éltem meg. Láttam az orvost, magamat a földön, körülöttünk a tömeget. És valami földöntúli nyugalom szállt meg. Béke. Soha azelőtt és azóta nem volt ilyen pozitív élményem. Semmi rossz érzés nem volt bennem. Különös módon mindent láttam, de minden nagyon távolinak tűnt… Aztán egyszer csak mintha visszarántottak volna a valóságba, és újra éreztem a fájdalmat.”

Anna olyan részletességgel meséli az egészet, mintha tegnapelőtt történt volna. Pedig mindennek már több mint húsz éve. „Különös, hogy mindenre ilyen pontosan emlékszem. Egyetlen ilyen meghatározó élményem van ezenkívül, a gyermekem születése. Az tizenhat éve volt, de minden pillanata olyan élesen belém ivódott, hogy bármikor vissza tudom idézni.”

Miklós is éppen húsz éve járt „odaát”. Egy műtét után tolták be az őrzőbe, ott állt le a keringése. „Anyu kint volt a folyosón, a nővér kirohant, és elüvöltötte magát: orvost, orvost! Jött egy csomó doki, hoztak defibrillátort, aztán egy idő után kijött a professzor is és azt mondta anyámnak: most már nincs baj, anyuka, nyugodjon meg. Amikor magamhoz tértem, az orvosok kérdezgettek mindenfélét. Azt akarták látni, nem lettem-e zombi.”

De ezt csak későbbi történetszilánkokból rakta össze, ott, akkor egészen másképp élte meg.

„Otthon voltam a szobámban – meséli. – Minden fal fekete volt, a polcok, az ablakok, minden. Érintésre olyan volt az egész, mintha fémből lettek volna. Nem volt jó érzés hozzáérni a falakhoz, amelyek egyébként mozogtak. Hullámzott az egész. Aztán kinyílt egy ajtó, mögötte világosság volt. Erős fény, de nem volt benne semmi bántó. Be lehetett nézni, voltak bent mozgó árnyak a túloldalon. De nem jöttek át. Az egész nem volt ijesztő, inkább mondanám megnyugtatónak. Elindultam az ajtó felé, de akkor az egész szoba elkezdett nőni, mintha felpumpálták volna. Akkora lett, mint egy hatalmas stadion, egy egész pici ajtóval a végében. Aztán becsukódott az ajtó, és onnan már csak a kórteremre emlékszem. Baromi nagy felfordulásra, kiabálásra. Jóval később beszéltem azzal a nővel, akit utánam operáltak. Mesélte, hogy már fent feküdt a műtőasztalon, amikor elkezdtek kirohanni az orvosok.

Mindenki otthagyta, csak a műtősfiú nem. Neki mondta, hogy istenem, csak meg ne haljon, még olyan fiatal. 22 éves voltam. Egyébként a zárójelentésben erről az egészről egy árva szó sincs, anyámnak csak a műtősfiú mesélte el. Az életemet végeredményben az az ápolónő mentette meg, aki utólag elmondta, nem tetszett neki, ahogy kinéztem a műtét után, ezért jobban odafigyelt rám.”

A klinikai halálból visszatért emberek egyik legfontosabb – és szinte általános – élménye a testen kívüliség – írja egy tanulmányában dr. Pilling János pszichiáter.

A Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének munkatársa évekig foglakozott a halálközeli élményekkel és azok feldolgozásával. „Ezekben nincs kötelező közös elem, de a tapasztalat azt mutatja, hogy bizonyos esetekben sok a hasonlóság. A megélt élmények különböznek abból a szempontból, hogy ki hogyan jut el ebbe az állapotba. Akik váratlanul, hirtelen, azok általában testen kívüliséget élnek át. Akik viszont hosszú betegség következtében, azok gyakrabban tapasztalnak színes, látomásszerű jelenségeket.” Ezekre a halálközeli élményekre többféle magyarázat létezik, és egyik sem zárja ki a másikat – állítja a szakember.

„A halálközeliség sokszor úgynevezett deperszonalizációs élmény. Azért éljük át, mert a saját halálunkat nem tudjuk megélni. Ezért látjuk kívülről magunkat. Ez a pszichiáteri megközelítés. A jelenséget azonban ma már az agyi receptorok szintjén is magyarázzák. Az agy oxigénhiányos állapota számos folyamatot indít el a szervezetben, különböző kémiai anyagokat szabadít fel, és ezek okozzák a hallucinációkat, látomásokat” – mondja dr. Pilling János. A szakember elmesél egy esetet, amely jól példázza, hogy a tudományos magyarázatok mellett milyen erősen van jelen a megmagyarázhatatlan.

Még az I. világháborúban történt, hogy egy katona súlyos tüdőlövést kapott a fronton, bevitték egy közeli kórházba. Sosem járt még ott, a környéket sem ismerhette. Az orvosok küzdöttek az életéért, és abban a pillanatban, amikor visszahozták, a férfi egy óriásit kiáltott.

Később megkérdezték, mit álmodott. Ő elmondta, hogy egy nőalak jelent meg neki egy ajtóban, magával vitte, keresztül a kórházon, ki a kapun. Felemelkedtek, repültek egy kicsit, majd egy közeli hegy fölött egy hatalmas szakadékot pillantott meg. Ekkor megijedt, és kiáltott egyet. Akkor ébredt fel. Az esetben az volt a különös, hogy részletesen leírta a kórház folyosóit, ahol a nővel bolyongtak és a környéket, ahol életében nem járt. Egyetlen dolog nem volt valóságos: a szakadék.

A halálközeli élmény sokaknak megváltoztatja a további életét. Akiknek nem, azok is mint meghatározó élményről beszélnek róla.

„Aznap nem voltam magamnál. Napokig el sem mondták, hogy mi történt. Jóval később állt össze a kép – meséli Anna. – Hónapokkal később egy barátommal, egy pszichiáterrel beszélgettem a halálközeli élményekről. Én csak akkor döbbentem rá, hogy velem is ez történt.” Vannak, akik hitet kapnak a visszatérés után, mások életcélt. „Én nem lettem vallásos, mondhatni nem változott a viszonyom Istenhez – folytatja Anna. – A férjem nagyon vallásos ember, neki az istenhit napi élménye, számára a túlvilág természetes dolog. Miközben ő nem látta, én pedig igen. Ez elgondolkoztatja az embert. Nem lettem istenhívő, de maradt bennem valamiféle kíváncsiság. Hogy onnan, az oszlopok közül, ahonnan szemléltem az egészet, hová kerül az ember? Mi a következő lépés? Nem lett küldetéstudatom sem, de azért megfordult a fejemben, hogy valamiért engem visszalöktek. Valószínűleg azért, mert még van itt valami dolgom.”


Gyorsan, precízen, fáradhatatlanul

Ami az egyik embernek spirituális élmény, valóságos csoda, a másiknak mindennapos szakmai rutin. Persze ők, az orvosok, ápolók, mentősök is életük különleges eseményei között tartják számon azt a néhány percet, pillanatot, ami az „odaát” és az „ideát” között történik.

Ha van rá idejük. Egy vidéki kórházban dolgozó kezdő sürgősségi orvos mesélte, hogy aznap annyi beteget láttak el, hogy kénytelen volt lefeküdni egy órára. Amikor felébredt, az ügyeletes ápoló beszámolt arról, hogy két beteget is újra kellett éleszteni, de már semmi baj, „mindkettőnek folyik a kálium és a lidokain”.  

Talán különösen hangzik, de amikor bekövetkezik a baj, akkor egy viszonylag leegyszerűsített folyamatot kell végrehajtani: a légutak szabaddá tétele, a keringés fenntartása, a légzés beindítása. „Egyszerű a dolog, gyakorlott szakápolók is végezhetik. A lényeg, hogy csinálni kell. Gyorsan, precízen és fáradhatatlanul. Ez a kulcs – mondja dr. Kricsfalvi Péter, aki évekig dolgozott intenzív kórházi osztályokon. – Nagyon sok függ attól, hol következik be a szívmegállás. Jó esetben, mondjuk egy intenzív osztályon akár 30 másodpercen belül is érkezhet a segítség, hiszen ott a műszerek azonnal jelzik a bajt. A páciens sokszor nem is tudja, hogy újra lett élesztve.”

Ilyenkor egyre nincs idő: gondolkodni. Az orvosok és az ápolók pontosan tudják a mozdulatokat, a sorrendet.

Csak feszes vezényszavak vannak, teammunka. „A szívmasszázs nehéz fizikai feladat. 10-15 percnél tovább nem bírod. Ezért kell a jól összeszokott csapat. Ha valaki elfárad, azonnal beáll a helyére a másik. Ilyenkor nincs orvos és ápoló, egy jól képzett teamben mindenki ugyanúgy végre tudja hajtani a feladatot.” Persze ők is érzik, hogy amit olyankor tesznek, az – bár valóban rutineljárás – korántsem hétköznapi. Egy sikeres újraélesztés hatalmas öröm, a kudarc viszont nagyon nehezen feldolgozható élmény. „Bár szolgálatban soha nem fogyasztunk alkoholt, ilyenkor volt, hogy a kollégákkal meg kellett innunk egy felest. Egész egyszerűen másképp nem tudtunk volna aznap tovább dolgozni.”

Dr. Spányik András dolgozott mentőápolóként, később a sürgősségi ellátásban is számos esetben hozott vissza betegeket az életbe. Szerinte nagyon fontos, hogy az újraélesztés közben az orvos és az ápoló képes legyen kizárni az érzéseit. De utána mindenképpen újra kell élni mindent, ami történt. „Egy ilyen aktus nagyon sok és nagyon intenzív érzéseket mozgósít. Ha képtelenek lennénk arra, hogy ezeket megéljük, az a kiégés felé vezető legbiztosabb út volna – mondja. – Egy-egy sikertelen újraélesztés hatalmas frusztrációt jelent, ha ez nem jön ki belőlünk, annak később a betegek isszák meg a levét így vagy úgy.”


Feldolgozni a halált

Az élmény tehát – akár „erről”, akár a „másik” oldalról – közös. A beteg gyakran akkor is ott van, hall és lát, amikor orvosi szempontból ez nem lehetséges. Sokan számolnak be arról, hogy pontosan hallották, amikor a szívmasszázst végző orvos lemondott róluk. „Két mondatra tisztán emlékszem, pedig az EKG-görbém vízszintes volt, ahogy később mesélték – mondja Viktor, aki tavaly szenvedett súlyos balesetet az M7-esen. – Az egyik ápoló, azt is láttam, hogy melyik, odaszólt az orvosnak: doktor úr, álljunk le, ez már nem jön vissza. Erre az orvos azt mondta neki: még van idő, csináld!” Viktor később találkozott az ápolóval, aki nem akart beszélni az esetről.

Az orvos viszont megsúgta neki, hogy valóban úgy volt, ahogy „emlékezett”. Azt is mondta, szégyelli, hogy ezt kellett hallania. „Az eszméletlennek tűnő beteg is hallja, mi történik körülötte. A flegma beszólások, hogy hagyjátok, már úgyse jön vissza, tilosak – mondja dr. Kricsfalvi Péter. – Az újraélesztés protokollját természetesen tanítják az egyetemen, de azt nem, hogyan kell viselkednie közben egy orvosnak vagy ápolónak. Azt az általános emberi tulajdonságok határozzák meg.”

Ha egy katona vagy rendőr békeidőben lelő valakit (hivatalosan fogalmazva: ha fegyverhasználatra kerül sor), utána egy időre leszerelik, pihenni küldik, később, ha a felettesei úgy ítélik meg, hogy erre szükség van, pszichológus foglalkozik vele. Az egészségügy még nem tart ott, hogy ez „hivatalból” járjon az orvosnak vagy a betegnek. Miklós meséli, ő is csak véletlenül tudta meg, mi történt vele, a zárójelentésébe bele se került az újraélesztés.

Ha akart volna, persze fordulhatott volna pszichológushoz, de erre is csak hónapokkal később döbbent rá. Az egészségügyi dolgozók, akik nap mint nap találkoznak élettel és halállal, mindezt természetesnek találják. „Ha a sürgősségin ilyesmi történik, márpedig szinte naponta történik, a kívülállók semmit nem vesznek észre belőle – mondja Spányik András. – Legfeljebb annyit, hogy feltorlódik a sor, a következő betegnek tovább kell várnia.”

Nagy baj, ha az orvos, a nővér nem tudja feldolgozni a történteket, ha egyedül marad az érzelmeivel. Ma már létezik olyan segítő csoport, amelyben az orvos és beteg kapcsolatát megterhelő esetek megbeszélésével próbálják oldani a feszültségeket. 
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!