A fenti két mondat – előbbi a hacker édesanyjának, utóbbi az orosz külügyminisztériumnak a véleménye – jól mutatja, milyen szövevényesek is lehetnek és mennyi bonyodalmat okozhatnak a nemzetközi kapcsolatokban a kiadatási eljárások.

A WikiLeaks vezetője ellen az európai elfogatóparancsot a svéd hatóságok adtak ki, mert a vád szerint egy nőt megerőszakolt, egy másikat pedig szexuálisan zaklatott tavaly Stockholmban. Az ausztrál állampolgárságú férfi Nagy-Britanniában feladta magát, majd az ügyvédei fellebbeztek a kiadatási határozat ellen, amelyet a londoni legfelsőbb bíróság a héten elutasított. Assange a brit legfelsőbb bíróságnál még megtámadhatja az ítéletet, amelyet az ügyvédei minden jel szerint meg is fognak tenni, arra hivatkozva, hogy a férfival nem bánnának méltányosan a tárgyalások alatt, és félő, hogy kiadják az Egyesült Államoknak, ahol a WikiLeaksszel kiszivárogtatott informá­ciók miatt akár életfogytiglanra is ítélhetnék. Az ügy érdekessége, hogy az eljárást, amelynek keretében Svédország Assange kiadatását kérte, eredetileg a 2001. szeptember 11-i terrortámadások után vezették be az Európai Unióban azzal a céllal, hogy a terrorcselekménnyel vagy rendkívül súlyos bűncselekményekkel gyanúsított személyeket minél rövidebb idő alatt ki lehessen adni annak az országnak, ahol a bűncselekményt elkövette. Éppen ezért olyan esetekben is kiadható az európai elfogatóparancs, ha az a bűncselekmény egy másik tagállamban nem minősül annak. Ez történt Assange esetében is, ugyanis a svéd jogszabályok Európában kivételesen tágan értelmezik a szexuális erőszak fogalmát. Ha Assange ügye messze is áll a terrorizmustól, és kicsit tényleg koholtnak tűnnek a vádak, még mindig megalapozottabbak, mint a malac- és kerékpárlopás vagy fél gramm marihuána birtoklásának esete, amely miatt szintén adták már ki uniós államok elfogatóparancsot, amelynek költsége – nem mellesleg – 25 ezer euró (7,5 millió forint).

A katonai tolmácsból lett fegyvernepper ügye is kissé ironikus, ugyanis az orosz külügyminisztérium szerint „ellentmondásos, a nemzetközi normákkal ellenkező fizikai és pszichológiai módszereknek vetik alá” a halál kalmárát. Még ha el is tekintünk attól, hogy But, aki lényegében az összes polgárháború sújtotta afrikai országnak, az al-Kaidának és a táliboknak is szállított fegyvereket, az a tény, hogy Moszkva kritizálja Washingtont az emberi jogok megsértéséért, mégiscsak túlzásnak tűnik. Sőt az oroszok a New York-i bíróság e héten hozott ítéletét is kétségbe vonták, amely megállapította, hogy a férfi látta el fegyverrel a Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erők terrorszervezetet. Az oroszok azt szeretnék, hogy az amerikai hatóság kiadja nekik Butot, de erre kevés esély van, hiszen a kiadatás alapelve, az „aut dedire aut judicare” („add ki vagy büntesd meg”) ebben az esetben nem érvényesül, hiszen az Egyesült Államok igen nagy hajlandóságot mutat arra, hogy Butot megbüntesse.

Nem kevésbé kalandos például Gerry Kelly, egykori IRA-tag története: a férfit nem sokkal a majdnem kétszáz ember életét követelő 1973-as londoni robbantások után tartóztatták le. A börtönben többször is éhségsztrájkot tartott (egyiknél 205 napig bírta), majd 1983-ban 37 társával együtt megszökött. 1986-ban fogták el Hollandiában, a királyi légierő helikoptere szállította vissza Nagy-Britanniába. A Hollandiával kötött megállapodásnak megfelelően három évvel később szabadon engedték. Ezután Kelly kiemelkedő szerepet játszott az északír békefolyamatban kulcsfontosságú 1998-as nagypénteki egyezmény megkötésében, ma aktív politikus.

De mondhatni, hogy szintén happy enddel zárult Simon Mann-nek, egy brit katonatisztből lett zsoldosnak a története is. A férfit, miután Zimbabwe kiadta Egyenlítői Guineának, 34 év és 4 hónap börtönbüntetésre ítélték, mert ő tervelte ki Teodoro Obiang Nguema Mbasogo elnök elleni 2004-es államcsínyt. Az országot 1979 óta vezető államfő pozícióját ez a puccskísérlet sem tudta megingatni, sőt a vezető annyira nagylelkű volt, hogy egy év börtön után az emberségességre hivatkozva amnesztiát adott a katonának, aki ezután hazatérhetett.

Viszont nem számíthat ilyen kegyelemre Manuel Noriega, egykori panamai diktátor, akinek kiadatási kalandjai hasonlóan tanuláságosak. Noriegát 1989-ben az amerikaiak mozdították el a hatalomból, és egyúttal magukkal vitték hadifogolyként. 1992-ben pénzmosásért, zsarolásért és drogkereskedelemért elítélték, de Franciaország és Panama is jelentkezett Noriegáért. 2010 áprilisában ezért felfüggesztették az amerikai büntetését, és kiadták Párizsnak, ahol 7 évre ítélték, amit idén szeptember végén fel­füg­gesz­tettek azért, hogy kiadhassák Panamának. Itt nem teketóriáztak sokat: október 1-jén 20 évre ítélték.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!