Mind durvább egyházi pedofilügyek kerülnek elő a szőnyeg alól – külföldön. A gyermekek százait érintő spanyol és holland botrány után az osztrák horrorkolostor története borzolja a kedélyeket: évtizedekig zajlott a diákok szexuális bántalmazása, kínzása az ausztriai Kremsmünster apátságban.
– Erkölcsileg, jogilag elégséges-e a katolikus egyház reagálása a papi visszaélésekre?
– Vitán felül áll: a reagálás korábban magas és helyi szinten is botrányos volt. Még akkor is, ha zömmel évtizedekkel ezelőtti esetekről van szó, és nem arról, hogy most történik gyalázat, amit az egyház eltussol. Ám az idők változnak, ma már nem annyira a felső szinteken tartják vissza az információkat, hanem jellemzően helyben, az érintettek és a környezetük. Nem mentség, de tény, hogy a saját szennyesét, vétkeit, mindenki megpróbálja eltakarni, legyen szó korrupcióról, pártfinanszírozásról vagy történetesen pedofíliáról. A klérus sem kivétel – a pap is ember.
– Csakhogy kiderült: a Vatikán sok mindenről tudott.
– Sokáig tartott, tán még ma is tart a kettős beszéd. II. János Pál pápa ugyan 2002-ben meghirdette a zéró toleranciát, de előbb ő és Joseph Ratzinger bíboros, a mai pápa is megerősítette a szabályozást: az ilyen ügyeket világi hatóságnak feltárni tilos, sőt bűn; ezeket az egyházon belül kell kezelni. Ami nem azt jelentette, hogy az illető papot ne vonták volna felelősségre, de azt igen, hogy nem akarták kiadni a világi hatóságoknak. Sokszor 20-30 évig hallgattak maguk az áldozatok is, ám a társadalmi érzékenység is friss. Az osztrák horrorkolostor ügyében a stájerországi rendőrség még 2010-ben sem volt hajlandó nyomozni, ahogyan a pécsi egyházmegyei pénzügyi visszaélések dolgában a pécsi rendőrség sem. Ahol többé kevésbé baráti volt a viszony az állam és az egyház között – Ausztriában, Hollandiában, az USA-ban – ott a rendőrség is hajlott rá, hogy ne tegyen semmit, s az egyházakra hagyta, hogy maguk kezeljék a kínos ügyeket; váltsák le, függesszék fel a papot, akkor eltekint a büntetőeljárástól. Ez csak az elmúlt két évtizedben változott meg.
– Mégis, meddig hallgathat, maszatolhat el gyermekek elleni bűntetteket az egyház?
– Különbséget kell tennünk a szintek között. A Vatikán a botrányok hatására eljutott addig, hogy ebből az egyháznak hatalmas kára származik – csak Németországban százezrek léptek ki –, és ma már inkább annak örülne, ha minden ügy mihamarabb előkerülne, hogy ne később essenek ki újabb csontvázak a szekrényből. De sok püspök még úgy vélheti: jobb hallgatni, mert ha eddig nem derült ki semmi kínos, akkor tán „okosabb” nem megbotránkoztatni a híveket. Ez jellemző Kelet-Európában, Magyarországon is, ahol minden papi bűnesetet igyekeznek az egyházon belül kezelni, és tartanak a nyilvánosságtól. E véleményt még erősebben képviseli az alsó papság, amelynek soraiból kikerülhetnek a gyanúsítottak. Nem maradhatna titokban, ami szégyenletes, ha hívek nem így gondolnák. Csakhogy a hallgatás, az eltussolás legfőbb bázisa maga a katolikus hívő réteg, legalábbis ott, ahol a civil kontroll, a civil öntudat nem elég erős. Nálunk sem az. A világiak felelősségére fél évszázada a II. Vatikáni Zsinat világított rá, ám mire ennek a hullámai ideértek, már rendszerváltás volt, s addigra a zsinati lendület a világegyházban alább hagyott. Ahhoz, hogy a hívek, a civilek, a papok minél kevésbé tűrjék meg a visszaéléseket, civil érettség, „felnőttség” kell. Attól tartok: a következő néhány évtizedben sem lesz nálunk nagy előrelépés.
– Ön a pécsi egyházmegyei visszaélések egyik leleplezője. Tud hazai pedofilügyekről?
– Hallottam két hazai papi pedofíliagyanúról. Beszéltem egy rendőrtiszttel is, aki azt mondta, ha nincs rá 2-3 tanú vagy felvétel az esetről, akkor jobb, ha az áldozat eltekint a feljelentéstől, különben ő húzza a rövidebbet, őt hurcolják meg, tüntetik fel rágalmazónak. Az egyik esetben a szülők vissza is vonták a feljelentést és beszüntették a nyomozást, a másik ügy is elakadt. Ha a rendőrség nem talál erős bizonyítékot, akkor az egyház, még ha akarná, sem tudja megbüntetni az illetőt, legfeljebb csendben áthelyezheti. Ez persze semmit nem old meg, a következő plébánián ugyanúgy folytatódhat minden…
– Lehetnek a magyar egyháznak is évtizedes titkai?
– A szocializmus idején a papokat megfigyelték, s ha valaki pedofil-bűncselekedet követett volna el, az nagyon hamar kiderült volna, és az illetőt megzsarolták volna. Maga a papság vigyázott arra, hogy lehetőleg ne forduljon elő a soraiban „problémás” ügy. A ’60-as évek szabados szelleme Magyarországot sokáig nem érintette annyira, mint a Nyugatot. Az erős inger tehát kevésbé érte Kelet-Európát és a papságát is.
– Más ingerek viszont mintha egyre erősebben érnék. Mit szól ahhoz, hogy több püspök is egyre erőteljesebben politizál, nyíltan áll ki a hazai jobboldal és a kormány mellett?
– Olyan ideológiai és anyagi „finomhangolás” zajlik az állam és az egyház vezetésében, ami csak ide vezethet. A kormány és a miniszterelnök keresztény értékekre hivatkozik, ezek szellemében írják újra az alkotmányt, s mindez muzsika a vallási vezetők fülének. Az eddigi kormányok nem értették, hogy az egyháznak nem csak anyagi támogatás kell, hanem ideológiai is. Például, hogy a vallás fogalomkészletét használja a politika. Ám az állam és az egyház izmosodó kapcsolata oda vezet, hogy a magyar egyházat a mindennapi párt- és kormányzati politika eszközévé teszik. Így a politikai hatalom is elérheti, hogy a hívők túlnyomó része a pásztorait követve mögé álljon. Már kialakult a jobboldalon „a trón és az oltár” új szövetsége. Ennek az a fő veszélye, hogy eltántorítja az egyházat alapvető küldetésétől, az evangélium hiteles hirdetésétől. S attól is, amit a II. Vatikáni Zsinat fogalmazott meg: hogy kritikusan vizsgáljon meg minden jelenséget, de semminek ne legyen a kiszolgálója. Nálunk ez van megszűnőben. Az utóbbi idők több püspöki nyilatkozata is tökéletesen beleillik a „kormánykórusba”, mintha az egyház az állam meghosszabbított karja lenne.
– Ettől sem függetlenül kezd kialakulni egy értelmiségi diskurzus az állam–egyház viszonyról, amelyben már a katolikus egyház egészének morális elítélése is felvetődik.
– Ahhoz, hogy érdemi legyen a párbeszéd, el kellene kerülni a sértegetéseket. De az igaz: nagy baj, ha a hívők homokba dugják a fejüket. Ám hiába fontos, hogy a hívők éppen a tanítás szellemében bátran kérdőjelezzék meg eddigi nézeteiket, ez nem érhet célt, ha a püspökök más szellemben szólalnak meg. Amerre a kolomp szól, arra megy a nyáj.
– Mit tehet ilyen helyzetben a gondolkodó hívő?
– A kritikus kereszténységet fölvállalni ma nálunk egyre nehezebb. Nem magától értetődő. Pedig világosan, határozottan meg lehet húzni a határokat. Engem például felvértez, hogy teológiát tanultam, s az nem arról szól, hogy birka módjára követjük a pásztorokat. Máshogy működik az egyház közössége is ott, ahol erős a polgárság, ahol az emberek öntudatosan részt vesznek környezetük ügyeinek intézésében. A bátorság ezeken is múlik, de itt mi még nem tartunk. A hívők legfeljebb szomorúak és talán megjegyzik, hogy „no ez azért mégiscsak botrányos”. De miért is foglalkoznának tovább általában a papi pedofíliával, ha a szűk környezetükben azt látják, hogy az ő tisztességes plébánosuk minimálbérért, erőn felül dolgozik? Miért törődnének olyasmivel, ami nem az ő életükről szól?
„A társadalom egy része már ma is, de az utókor mindenképp számon kéri majd, hogy Önök (…) csupán rövid távú, vélt egyházi érdeket, vagy az egész társadalom javát tartva szem előtt emeltek szót az emberi méltóság és jogok megsértése és a hatalommal való visszaélés ellen, voltak szolidárisak a hátrányos helyzetűekkel, és mondtak le önként a világi tekintélytől fölajánlott kiváltságokról. Nagy részben Önökön múlik, hogy egyházaink a hatalmi kollaboráció vagy a krisztusi remény jelei és eszközei lesznek-e!” – írta Wildmann János tavalyi levelében a római katolikus, a református és evangélikus püspököknek. Legújabb cikke a Német Katolikusok Központi Bizottsága Salzkörner című lapjának március-áprilisi számában jelent meg. Azt írja: „Kelet-Európában még sok mindent szőnyeg alá söpörnek, egyházi polgárjogi aktivistákat elhallgattatnak – mindezt nyugat-európai egyházi körök és mindenekelőtt a Vatikán szégyenlős hallgatása közepette. Hát mi lett a II. Vatikáni Zsinat szándékaiból, például abból, hogy az egyház lemond privilégiumairól, amelyeket az állam felkínál neki? Már az is elég, ha egy kormányfő keresztény értékekre hivatkozik, a katolikus egyháznak újabb támogatásokat ígér, és egy új, pénzügyileg kedvezőbb megállapodást helyez kilátásba a Vatikánnal, de valójában alkalmanként alapvető szabadság- és szociális jogokat sért meg, a szegényeket hátrányosan megkülönbözteti, és egy autoriter rendszert épít ki? Európa igazi identitásának biztosításához a katolikus egyháznak is föl kellene ismernie saját identitását, és ezt vállalnia is kellene”.
Nincs mondanivalójuk
Természetes: az egyházat érintő pedofilbotrányok és az ezeket kísérő társadalmi és sajtóviták kapcsán feltettük – e-mailben el is küldtük – kérdéseinket kedden a Magyar Katolikus Püspöki Konferenciának. Volt-e, van-e pedofilpap-ügy a katolikus egyházban Magyarországon? Ha igen mikor, mi történt és milyen következménnyel járt? Ha nem, akkor vajon mi lehet a magyarázata annak, hogy a világ sok országa, és mostanában Európa botrányai – legutóbb Hollandia, Ausztria – sorra kerülnek nyilvánosságra, ám nálunk nincsenek ilyen ügyek, skandalumok? Ha fény derülne hasonló esetre, akkor mit tennének?
Kérdéseink megválaszolatlanul maradtak. Három nap után, pénteki telefonos érdeklődésünkre a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia sajtótitkárságán tudatták: nem kívánnak élni a válaszadás lehetőségével.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
