Gyerekrajzokat őriz a telefonjában – a vérben úszó, csonkolt pálcikafigurákat gyerekek rajzolták 2015 nyarán. Abban az időszakban éjjel-nappal menedékkérőket gyógyított a pályaudvarokon, hetekig nem ment haza. Ma hat arab, szíriai kurd, afgán, illetve pakisztáni fiatal lakik Mogyorós Juditnál, akiknek Magyarország a végállomás. Sajátos kommunáját néha „zombiland”-nek nevezi, de ez közel sem olyan vicces, mint elsőre gondolnánk.
Mogyorós Judit gyerekeket gyógyít egy angyalföldi körzeti rendelőben. Kiváló orvos lehet, az interneten anyukák ajánlgatják őt egymásnak. 2015 júniusában lett a média sztárja, egyetlen fotós sem hagyta ki a szívszorító jelenetet, amint a Nyugati pályaudvar lépcsőjén ülve menedékkérőket kezel. (Az első napokban a Nyugatinál gyűltek össze a Magyarországra érkezett emberek, de miután onnan elküldték őket, a Keleti pályaudvar környékén várakoztak, hogy továbbmehessenek Németország felé.)
Véletlenül csöppent bele az egészbe, meséli. Évek óta együtt dolgozott egy zsidó humanitárius szervezettel, ők szóltak, hogy a Migration Aid önkénteseket keres. Az első két napban szendvicseket csomagoltak, ruhákat válogattak egy raktárban, ide érkezett a telefon, hogy sürgősen orvos kellene, mert megtelt a Nyugati emberekkel. Egy szál sztetoszkóppal meg a kocsija csomagtartójában lévő orvosi táskával kezdte el a munkát, s attól kezdve nem tudott hazamenni. Beszippantotta az ügy, úgy érezte: muszáj csinálnia. Kezdettől voltak arab és farszi tolmácsaik, de villámgyorsan kialakítottak egy fantasztikus pantomimnyelvet is, és remekül értették egymást. Fura módon már az első útjába kerülő menekült Maminak hívta, ezután özönlöttek az emberek mindenfelől és a Mamit keresték. Mindenki, kicsi és nagy zokogott a nyakában, különösen a férfiak. Fokozatosan ébredt rá, hogy talán azért történhet így, mert a menekülők szörnyű emlékeket cipelnek, rettenetes megpróbáltatások után jutottak el ide, iszonyú keménynek kellett lenniük, hogy mindezt kibírják, és itt végre leereszthettek, mert volt valaki, aki figyelt rájuk, törődött velük.
Judit egy régi rádióinterjúban, mintegy mellékesen megemlítette, hogy örökbe fogad egy menekült gyereket. Már a Keletiben dolgozott, amikor egy éjszaka a sötétben belecsimpaszkodott egy síró kisfiú, hogy legyen az anyukája. Kiderült, előző este telefonon tudta meg, hogy a családját kiirtották Afganisztánban. Judit a menekültválság előtt éveket töltött azzal, hogy egyedülálló nőként lombikprogramokat csinált végig, és erős, öntudatos nő lévén simán bevállalt volna egy afgán gyereket. Azt mondja, őt is érték atrocitások a zsidósága miatt, nyilván a kisfiú sem úszta volna meg ocsmány megjegyzések nélkül, de a rosszindulat és a butaság kellő elszántsággal kezelhető. Viszont súlyos dilemmát jelentett neki, hogy ez más ország, más kultúra, nem biztos, hogy ugyanazt nyújthatja a gyereknek, amit az anyukája. Gondjait a kisfiúval is megosztotta, de az nem tágított. Aztán egy reggel nem találta, kutatta mindenütt, nem akadt a nyomára. Szeretné hinni, hogy a két barátjával, akikkel együtt érkezett, menedékre lelt és boldogan él Németországban. De ma is összeszorul a szíve, ha arra gondol, végezhette egy kamion gyomrában is.
Gatyás tüntetés
Azon a nyáron lelkes, majdhogynem fanatikus kis csapat gyűlt a doktornő köré. Olyanok, akiket összekovácsoltak az átélt élmények, erősen hitték, hogy jó dolgot csinálnak, nem érdekelte őket, hogy szembemennek a hatalmasokkal, és lassan megfagy körülöttük a levegő. Szeptemberre aztán felépült a kerítés és eltűntek a menekültek. Az első éjszaka rettenetes volt, nézték az üres pályaudvart meg egymást, vajon most mihez kezdjenek? De – ahogy mondani szokás – ha Mohamed nem megy a hegyhez, a hegy megy Mohamedhez, tehát folytatták a munkát a határokon. Zákánynál, a horvát határnál a rendőrök a vasúti töltésen keresztül hajtották fel az embereket a vonatokra (amivel akkoriban a nyugati határ közelébe vagy menekülttáborba vitték az embereket), senkit nem engedtek a közelükbe. Annyit tehettek, hogy a vonatok érkezése előtt legyártottak rengeteg szendvicset, a hatalmas, kajával tömött szatyrokkal végigrakták a töltés oldalát, és amikor befutott a szerelvény és már fönt voltak az emberek, bedobálták az ablakokon az ennivalót.
Legutóbb 2016 tavaszán találkoztunk. Juditban még friss volt az emlék: a karácsonyt Athénban, a Victoria parkban töltötték, ahol háromezer menekült zsúfolódott össze, leírhatatlan körülmények között. A csapat addigra fölvette a „Smiling Helpers” („Mosolygó Segítők”) nevet, tömegével kapták patikusoktól az adomány gyógyszereket, maszek orvosok juttattak nekik leselejtezett eszközöket, és a test mellett a lelkeket is gyógyították. Egy görög anarchisták által lefoglalt irodaházban laktak, a kinti lét minden percét imádták, meg se kottyant nekik a kosz, a bűz, a ricsaj, a földön alvás, a cicamosdás hideg vízben. Még egy alsógatyás tömegtüntetést is kiprovokáltak. A harmadik napon ugyanis a korábban szívélyes görög rendőr közölte velük, hogy engedély nélkül nem tartózkodhatnak a parkban. Erre az odakint hozzájuk csapódott amerikai alsógatyára vetkőzött, kiült a park közepébe, hogy ő most tüntet. Másodperceken belül ötszázan ültek ott gatyában, majd ezren – kivonult a görög média. Soha többé nem zaklatták őket, viszont a görögök észbe kaptak: egyszeriben dőlni kezdett a parkba az étel, a ruha, a gyerekjáték. Juditék háta borsódzott a gyönyörűségtől – úgy érezték, helyrezökkent a világ.
Csakhogy a kampányüzemmód fárasztó. Idővel megkopik a lelkesedés, megszűnik a szárnyalás, és a hősi tettek helyébe a hétköznapok lépnek. Judit szerint, akik akkor segítettek, joggal érezhették úgy, hogy látványos és nagyszerű dolgokat hajtanak végre, és ami utána következett, már nem volt olyan izgalmas. Az eltelt három évben a hajdani segítők többsége kiszállt, nem érzelmileg, nem is félelemből, mert aki testközelből látta a menekülteket, arra nem hat a kormánypropaganda, nem ül föl annak, hogy a „migráncsok” veszélyesek.
Nem akar leállni
Judit azonban folytatja a munkát, mert nem tud, nem is akar leállni. Egy maroknyi emberrel belekezdett egy integrációs programba, ami azt jelenti, hogy akik saját akaratukból vagy a helyzet foglyaként itt maradtak, azokat kisebb-nagyobb buktatókkal megpróbálják a társadalom működőképes részévé tenni.
Kívülről úgy tűnik, Magyarországon normalizálódott a helyzet, nem kószálnak illegális migránsok az utcán. A hivatalos kommunikáció úgy szól, hogy a határon felállított tranzitzónából Szerbia felé nyitva áll az út, bárki bármikor elmehet, ha akar. A gyakorlatban viszont, amíg nincs a kérelmező kezében a határozat, addig se be, se ki – mondja. Egy iráni lány például hat hónapja dekkol a tranzitban, ő politikai menekült, a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal többször visszadobta a kérelmét, a Magyar Helsinki Bizottság egyik ügyvédje azonban eljuttatta az ügyét Strasbourgba, most ennek a végeredményére vár. A tranzitzónába a „sorosbérenc” civil szervezetek sem jutnak be. Judit szerint az ottani viszonyok túlélhetők, tehát nem fizikailag kibírhatatlan, hanem lelkileg. Egy arab fiú augusztusban került a tranzitzónába pólóban és strandpapucsban, ebben indították el decemberben Vámosszabadiba, a befogadó táborba. Elvonatozott Győrig, majd egyenesen Ausztriába ment, ahonnan három hónap múlva visszatoloncolták. Gyerekek egyelőre még nem „röpködnek” vissza, mert a 18 év alattiak bizonyos védettséget élveznek odakint. Más kérdés, hogy a gyerekek mind visszajönnének, ha tehetnék, állítja Judit, mert ők itt foglalkoztak velük, ott pedig bedarálja őket egy gépezet, nem veszik észre, hogy emberi lények.
Menni kell
Az okostelefonok világában nincsenek titkok. A legtöbb menekült tudja, hogy a befogadó tábor zsákutca, mert ott csak harminc napig tartózkodhat, utána mindenféle segítség nélkül szélnek eresztik. Egy afgán tini napokig csövezett a győri pályaudvaron, mielőtt felhívta Juditot – most nála lakik. Jelenleg hat arab, szíriai kurd, afgán és pakisztáni fiatal él a doktornő hatvan négyzetméteres lakásában, a legkisebb tizenöt éves, a legidősebb huszonegy. Valamennyien dolgoznak, többnyire pocsék helyeken, mondjuk, mosogatnak különféle éttermekben. Háromnak azonban jobb jutott: őket egy maszek vendéglő alkalmazta, ahol nem csicskáztatják őket, és a dupláját keresik annak, amennyit egy giroszosnál kapnának. Nem zajosak, nem szemetelnek, és bár a szomszédok nem túl lelkesek, egyelőre nem jelentették fel a sajátos kommunát. Judit imádja a srácokat, és ha valaki elmegy, minden egyes alkalommal beledöglik. Ugyanakkor azoknak, akik most ott vannak, nincs hová menniük. A szíriai kurd fiú családja például évek óta Svédországban él legálisan, az egyik bátyja családegyesítéssel vihette oda őket. De ez csak a szülőkre és a kiskorú testvérekre vonatkozott, a nagykorú öccsére nem.
Arról faggatom Juditot, milyen náluk a hangulat? Azt válaszolja: változó, sokat röhögnek, sokat bőgnek, sőt néha egyszerre is megy a kettő. Legutóbb akkor adták elő ezt a mutatványt, amikor a művész hajlamú szír szőkére akarta festetni a haját és a szakállát, hogy ne lógjon ki a tömegből. Judit hajnalig magyarázta neki, ne akarjon beolvadni, ne adja fel a személyiségét, a kultúráját. A legfőbb baj az, hogy ezek a gyerekek úgy indultak el, hogy menni kell Dániába vagy „Zsermaniba”, és Magyarországon lenni számukra kudarc. Amíg úton vannak, mindig van cél, ami hajtja őket, de amikor megállnak és rádöbbennek, hogy nincs tovább, szétszakad bennük az éltető fény. Judit megérti őket, együttérez velük, de ha nagyon veszekszik, azt szokta mondani nekik: „ez itt zombieland”. Mert amikor itt találják magukat a semmi közepén egy szobában, akkor csak ülnek zsibbadtan, bámulják a telefon képernyőjét, hátha csoda történik és jön az üzenet, hogy mehetnek Zsermaniba.
„Amíg go-go (menni, menni) van, addig erő és remény is van – folytatja Judit, aki az utóbbi években sokat tanult erről az élethelyzetről. – Amikor véget ér az út, rájuk szakad a poszttraumás stressz, képtelenség elbújni előle. Hiába próbálom őket foggal-körömmel kiszedni ebből, meg kell várni, míg elmúlik – ez hónapokig eltarthat. Sokszor újra és újra nekiindulnak, pedig már tudják, hogy semmi értelme nincs. De azt is tudják, illetve érzik, hogy ezt a tetszhalott állapotot, ami gúzsba köti az embert, egyszerűen nem lehet elviselni.”
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
