Bután okoskodunk, vakon jósolunk, rosszul mérjük fel a kockázatokat – többek között ilyen viselkedési zavarokat okozhatnak a terrorcselekmények, amelyek érzelmi hatását a politikusok és terroristák sokszor egyaránt tévesen mérik fel. Még a halálhoz és azon keresztül a kultúrához való viszonyunkat is megváltoztatják a merényletek, illetve azok „felhasználása”. Nagy Zsófia szociológussal beszélgettünk.
– A terroristaszervezetek és a terrorizmust kihasználó populista politikusok elég jól ismerik az emberi természetet, hogy a félelmeinkre építve elérjék a hosszú távú céljaikat, vagy csak ideig-óráig „használhatnak” minket?
– Bizonyos szintig jól ismerik és használják ki az emberi alaptermészetet, de a terrorcselekmények hosszabb távú hatásaival még a történelmi tapasztalatok birtokában sem néznek szembe. Philip Zimbardo amerikai szociálpszichológus mondja: a terrorizmus egyetlen dologról szól, a pszichológiáról. Számtalan definíciója létezik, de a legtöbb tartalmazza azt az állítást, hogy az emberek megölése nem cél, hanem eszköz, hogy egyfajta lélektani hatást tudjanak kiváltani a célközönségben. Leginkább félelmet. Ám a félelem mellett többfajta, néha ellentétes érzelem is aktiválódik, leginkább a feszültség és a düh. Míg a félelem és feszültség elkerülő magatartáshoz, addig a düh konfrontatív viselkedéshez vezethet. Az előbbi kettő a terroristák által az elérendő cél szolgálatában álló érzelmek, az utóbbi viszont nem. Ugyanígy nem egyformán „hasznos” minden ilyen érzelmi reakció a politikusok szempontjából. A félelem növeli a hatalomba vetett bizalmat, egy terrorcselekmény után az emberek automatikusan a tekintélyfigurákhoz fordulnak, a feszültség viszont már nem feltétlenül eredményezi ugyanezt, látjuk Franciaországban, hogy zuhan François Hollande elnök népszerűsége. A félelem csak egy rövid ideig „emelhet fel” egy politikust. Jó példa erre George W. Bush elnök népszerűségének változása a 9/11-es események után. Amikor a terrorcselekmények bekövetkeztek, Bush éppen csak hivatalba került egy vitatott választási eredmény után, az elnökbe vetett bizalom negyvenéves mélyponton volt, szeptember 11. után viszont rekordmagasságokba emelkedett, aztán az utolsó három évében soha nem látott mélységbe süllyedt.
– Mire sarkall minket a félelem, a feszültség és a düh?
– Egészen különleges észlelési következményei vannak, amelyek a viselkedésünket nagyban befolyásolják. Például teljesen aránytalanná válhat a kockázatértékelésünk: a terrorcselekmény nagyon kis valószínűséggel bekövetkező dolog, a balesettől a betegségig számtalan egyéb tragédiának sokszorosan nagyobb az esélye, egy terrorcselekmény után mégis úgy gondolhatjuk, magas a kockázata annak, hogy velünk is megtörténik. A belgiumi reptéri robbantás után felmerült, hogy a check-in előtt is legyen csomagvizsgálat – már annak a lehetősége is nagyon alacsony, hogy valaki repülés közben haljon meg, de annak, hogy repülés előtt terrorcselekményben veszítse életét, lényegében elenyésző. A másik észlelési hiba, ami amúgy is létezik, de a terrorcselekmények felerősítik, hogy sokkal jobban odafigyelünk a negatív információkra, mint a pozitívra, emellett pedig működik az önigazoló észlelés, amelynek az a lényege, hogy arra az információra kapjuk fel a fejünket, amivel egyetértünk, amit bele tudunk helyezni a világképünkbe, a kritikus, ellentmondó híreket negligáljuk. A legalapvetőbb érzés ilyenkor a kontrollvesztés, azt érezzük, hogy nincs lehetőségünk irányítani az adott helyzetet. Többek között ennek a frusztrációnak a következménye, hogy megpróbálunk „okoskodni”, megjósolni a következő terrorcselekményt. Ezért jelennek meg a sztereotip elképzelések a terroristákról. Ha azt gondoljuk, hogy ez egy homogén csoport, egy jelzővel leírható tagokkal, akkor könnyebben meg tudjuk jósolni, hogy ki lesz az elkövető, hogy odafigyeljünk rá.
Ha szerintem minden terrorista muszlim, sőt minden muszlim terrorista, akkor a muszlimok jelölik ki számomra az elkerülendő veszélyt. Érdekes adalék, hogy a legtöbb öngyilkos terrorcselekményt nem muszlimok követték el – erre jutott Robert Pape amerikai kutató, aki az 1980 és 2003 között megtörtént összes öngyilkos merényletet, összesen több mint 300 esetet vizsgált meg. A legjelentősebb elkövetői csoport sem muszlim volt, hanem a Srí Lanka-i tamil tigrisek, ami egyébként egy szekuláris mozgalom. Magyarországon, ahogy annak idején a 9/11 után Amerikában, azért is működhet jól a muszlimok démonizálása, mert nincs jelentős muszlim közösség egyik országban sem. Nincs róluk valós tudás, így lehet róluk valótlanságokat állítani. Ezekből az észlelési hibákból bizonyos jellemző viselkedések következnek: például az elkerülés, mondjuk, hogy nem szállunk repülőre, nem megyünk tömegrendezvényekre stb. Léteznek azonban pozitív következmények is, ilyen a belső kohézió megerősödése. Az ember, ha fél, szívesebben van közösségben, amelynek értékeit előtérbe helyezi. A szeptember 11. utáni napokban az USA-ban hihetetlen módon csökkent a bűncselekmények száma, a New York-iak pedig érezhetően kedvesebbek, empatikusabbak lettek egymással.
Ezzel párhuzamosan azonban megerősödnek a közösségen kívüliekkel, kisebbségekkel szembeni előítéletek, atrocitások.
– Mennyire befolyásolhatóak ezek a folyamatok?
– Nem minden közösséget érintő tragédiából lesz automatikusan trauma, a traumát fel kell építeni és kommunikálni, a közösség kulturális munkájának a következménye. A magyar társadalom számára például nem vált traumává a roma gyilkosságok ügye. És olyan is van, hogy nincs is cselekmény, de trauma igen, mint a tiszaeszlári vérvád esetében. Egy esemény traumává válásának egyik feltétele, hogy legyen mítoszteremtő és hordozó közeg, magyarul, hogy legyen, aki elmeséli a történetet. Ilyen a politikai elit vagy a média. A végeredményt a hordozó közeg kultúrája nagyban befolyásolja: a párizsi merényletek után a szimbolikus aktusok, rituálék a felvonulásoktól a hashtagekig (pl. a #ki a teraszra) azt eredményezték, hogy a franciák áldozatokból túlélővé váltak. Hogy ezek az aktusok milyen értékeket erősítenek meg ebben a folyamatban, a befogadásét vagy a kirekesztését például, egyáltalán nem automatikus tehát.
– A közösségi média tűnik a legkomolyabb mítoszformálónak, van a digitális traumateremtésnek forgatókönyve?
– A digitális antropológusok már megrajzolták a közösségi traumateremtés és -feldolgozás ívét. A terrorcselekmények online-kommunikációjának első fázisában még azt sem lehet tudni, hogy valóban terrorcselekmény történte, a helyszínről, akár az áldozatoktól érkeznek az üzenetek, mára itt előbb jelenik meg a terrorcselekmény gyanúja, mint a médiában.
A második fázisban kiderül, hogy valóban terrorcselekményről van szó, még zajlik az esemény, de már „profik” közvetítik a helyszínről. A hírfogyasztók ilyenkor rendkívül információéhesek és a hitelességet, pontosságot feláldozzák azért, hogy bármilyen újabb adalékhoz hozzájussanak. És ebben a fázisban már megjelennek a szolidaritási gesztusok, így volt november 13-án, éjjel is a párizsi merényletek idején. A taxisok például ingyen hazavitték az embereket, és elindult a hozzátartozók keresése.
A terrorcselekmények utáni harmadik időszak jelenti a csúcsot, ekkor már össze lehet foglalni egy mondatban a történteket, reagálnak a politikusok, a cégek, ezeket a megnyilvánulásokat megosztják a felhasználók, a profilképüket megváltoztatják, döbbenetüknek adnak hangot. A következő szakaszban megjelennek a magyarázatok, elindulnak a tiltakozó vagy együttérző akciók. Az ötödik, záró fázisban indul el az igazi feldolgozás emlékezéssel, kiállással, közösségi összetartozást szimbolizáló akciókkal és a megerősödéssel. Erre példa a francia édesapa története, aki 17 hónapos kisfia édesanyját, a feleségét vesztette el a párizsi merényletben, és aki levelet írt a gyilkosoknak, amelyben azt mondta, hogy nem kapják meg a gyűlöletét és a félelmét. A levelet több tízmillióan olvasták és osztották meg a közösségi oldalakon.
– Hogyan befolyásolja a halálhoz való viszonyulásunkat egy-egy terroresemény?
– Halandó és halandóságunk tudatában lévő emberekként folyamatos metafizikai megvertségben, kitettségben élünk, ez maga a halállal szembeni tehetetlenség, ami szerves része az emberi életnek. Az úgynevezett rettegéskezelés elmélet szerint az egyik legfontosabb megküzdési stratégiánk ezzel szemben a saját kultúránk, ami ismerős, biztonságot adó, termékeny.
Ezért mondják sokan: ha nem félnénk a haláltól, nem létezne kultúra. Ha valamilyen okból, akár terrorfenyegetettség hatására felerősödik a halálfélelem, akkor a saját kultúránkhoz való viszonyunk is megváltozik, fontosabbá válik, ezért is működhet olyan jól az a kampány, amely a mi kultúránkat mint felsőbbrendű kultúrát szembeállítja az idegen, a propagandában a terrorizmussal összekapcsolt iszlám kultúrával. A mérések szerint az emberek azon része, amelyik jobban fél a haláltól, hajlamosabb autoriter rendszereket és vezetőket támogatni, ez a „vonzódás” ilyenkor felerősödik.
– Magyarországon ilyen erős lenne a halálfélelem?
– Van rá politikai akarat, hogy a szorongásainkat aktiválják. Van olyan politikai irány, amelyik instrumentalizálni akarja a traumát, épít az adott közösség félelmére. A felhasznált narratív technikák között szerepel a mi és az ők elkülönítése, náluk jók és a rosszak, a szabadság országa és azt támadók léteznek, a durva képzettársítások alkalmazása, amely a kritikus hangokat lecsendesíti, mert senki nem akar a rosszak közé tartozni. Jellegzetes narratíva az új kor eljövetelének hangsúlyozása is, mert így szintet lehet lépni a reakciókban, például rendkívüli állapotot hirdetni – vagy migrációs válsághelyzetet –, és bizonyos értelemben pedig felmenteni magam a felelősség alól.
Nagy Zsófia
szociológus. 1982-ben született Budapesten, a Közép-európai Egyetemen végzett szociológia és szociális antropológia szakon. Az ELTE TÁTK Szociálpszichológia Tanszékén tanársegéd.
Kutatási területe a halál és a gyász szociológiája.
Jobban félünk
A magyarok 55 százaléka lezárná a határainkat, 72 százalékuk pedig aggódik az álcázott terrorizmus miatt. Ez derül ki az Ipsos legfrissebb, a menekültválságról szóló nemzetközi kutatásából. A 2016. június 24-e és július 8-a között, 22 ország, 16 ezer 65 év alatti felnőtt lakosa körében végzett online felmérés azt mutatja, hogy a világ nagy részét kellemetlenül érinti a bevándorlás. A kulturális hatások vonatkozásában tízből hárman állítják, hogy a migránsok érdekesebb lakóhellyé tették hazájukat. Magyarország ebben a kérdésben a 22 állam listáján utolsó előtti helyen áll, 13 százalékos említési aránnyal. Tízből négyen lezárnák a határokat, s tízből hatan hiszik, hogy a terroristák menekülteknek álcázzák magukat.
Nemzetközi átlagban az emberek 44 százaléka szerint nehezebb állást találni a bevándorlók miatt, 40 százaléknyian pedig úgy vélik, hogy a magasabb végzettségű bevándorlók mérsékelni tudnák a munkaerőhiány kihívásait. A legtöbben a közszolgáltatásokra, a gazdaságra és a munkaerőpiacra nehezedő nyomás miatt aggódnak.
Honfitársaink 41 százaléka válaszolta, hogy a migránsok jelenléte negatív hatással van a munkaerőpiacra és 33 véli úgy, hogy a képzett bevándorlóknak esélyt kell adni az elhelyezkedésre. A bevándorlás mögött gazdasági okot vagy a szociális, egészségügyi, oktatási intézményrendszer igénybevételének motivációját feltételezik sokan világszerte, ahogy nálunk is 62 százaléknyian.
„A 22 vizsgált állam egyikében sincsenek többségben, akik szerint pozitív lenne a következmény hazájukra nézve, de azért megoszlanak a vélemények. Erőteljes ellenállás rajzolódik ki Törökországban, Olaszországban, Magyarországon és Oroszországban. Korántsem mondható egyértelműen elutasítónak a nemzetközi megítélés, de kisebbségben vannak, akik szerint a migrációval gazdagabb lett országuk. Bár a menekültválság sok európai és környező államot érintett az elmúlt években, nincs ezzel kapcsolatban túlnyomó negativizmus. Bizonyos helyeken fokozódott az aggodalom, de 22 ország átlagában stabilnak mutatkozott a migráció megítélése az elmúlt 5 esztendő során” – nyilatkozta Bobby Duffy, az Ipsos MORI Társadalomkutatási Intézetének ügyvezetője.
Veszélyes világ
Boldogok az izlandiak, mert övék a világ legbékésebb országa. Ám 2015-höz képest már ez is kevésbé békés hely – a Globális Béke Jelentés szerint, melyet 10. alkalommal készített el az ausztrál Institute for Economics and Peace független kutatóintézet. A Globális Béke Indexben 163 országot rangsoroltak 23 szempont és 3 fő kategória, a társadalom biztonsága, a külső és belső konfliktusok, illetve a katonai befolyás mértéke alapján. Izland után a második legbiztonságosabb Ausztria, ezt követi Dánia. Még nyolc európai ország kapott nagyon biztonságos minősítést, köztük Portugália (5.), Csehország (6.), Svájc (7.) és Szlovénia (10.). Ezek az államok a tíz legbékésebb ország közé is bekerültek, akárcsak Új-Zéland (4.), Kanada (8.) és Japán (9.). Magyarország a biztonságosnak számító 19. helyre került, három helyet javítva tavalyhoz képest. Ausztriát leszámítva valamennyi országszomszédunknál jobban állunk, különösen a nagyon veszélyesnek minősített Ukrajnához képest.
A jelentésből kiderül, hogy a szakadék egyre nő a biztonságos és a veszélyes országok között.
Soha nem történt még ennyi terrorcselekmény (már csak 69 olyan ország van, ahol nem fordult elő), 25 éve nem volt ilyen magas a harcban elesettek száma, és 60 éve nem volt ennyi menekült a világban. Afrikában és a Közel-Keleten az utóbbi egy évben jelentősen romlottak az állapotok, a legdrámaibban Jemenben, Líbiában és Bahrainben. Jelenleg Szíria a világ legbékétlenebb országa, Dél- Szudán, Irak és Afganisztán mellett. Miközben nőtt a belső konfliktusok aránya, egyre kevesebb ország vív háborút másik országgal. Pozitív változás az is, hogy a nemzetközi közösség egyre elkötelezettebben támogatja és anyagilag is jobban segíti a békefenntartó erők munkáját a világban.
B. O.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!