Van egy halbolt Baján, ahová nem csak halért mennek az emberek. Itt kibeszélik örömüket, bánatukat, néha egy félórát is eltöltenek ott. S aki miatt jönnek: a 74 éves Szabó Tibor.
Más ez, mint egy szupermarketben, ahol gyakran fel sem néz az eladó – vezet körbe a boltjában Szabó Tibor. A bajai halas büszkén mutatja a gondosan zacskóba hegesztett tabletet: aki ide telefonál, annak várakoznia sem kell, mert amint meglátjuk a kapuban, bepötyögjük nevét a gépbe, s mire átér az udvaron, már a pulton várja a megrendelt csomag. A háttérben zajt hallunk. A szomszédos helyiségben, a halas kádak között számológép hever a földön, a mérlegelő asztalon „csetepaté” nyomai látszanak. Éppen víztócsába lépnénk, de a halas gyakorlott szemmel keresi a szökésben lévő, testes pontyot, hogy hálóval visszasegítse társai közé.
Szabó Tibor apai ágon somogyi származású. Édesapja kelmefestőként került Bajára, megnősült, a város déli részén telepedett le. Akkoriban vegyes nemzetiségű volt az Alvég, laktak ott szép számmal szerbek és horvátok, cigányok és németek is. Egymással magyarul beszéltek, maguk közt a maguk nyelvén. De összekovácsolták őket a közös focizások és a Baján kikerülhetetlen horgászat. Szabó Tibort anyai nagyapja fertőzte meg a vízi világ szeretetével. Papucsos kisiparos volt az öreg, nyaranta kint lakott a Rezéti-Duna mellett egy saját készítésű, félig földbe ásott dinnyés kunyhóban, melynek tetejét gyepesítette, hogy hűvös legyen odabent. Puha ágyat friss szénából varázsolt az öreg, s gyakran az egész családot vendégül látta. A halas a feledhetetlen dunai nyarak óta tudja, hogy a bögölycsípés egészséges, mert vérhígító és fájdalomcsillapító hatású. Igaz, a legtöbben, mit sem sejtve erről, a vízbe menekülnek a nagyra nőtt, gemenci böglyök elől. A kisfiú már akkor elhatározta, hogy halas lesz, bár előtte hosszú évtizedekig a kőműves szakmában dolgozott.
Sorsszerűen lett kőműves Szabó Tibor, ugyanis az apja kelmefestő műhelyét bővítő mesterember kérdezte tőle: na, fiam, tetszik neked a kőművesmunka? Igennel felelt, s beállt Huber Mihály vállalkozóhoz inasnak. Az iskolát, vagyis a szakma elméleti részét nem nagyon szerette, annál jobban lekötötte a gyakorlat. Végül szakmunkásvizsgát tett 1958-ban. Később aztán a tanulással is megbékélt, és technikusi képesítést szerzett, majd végigjárva az építkezések ranglétráját, csoportvezetőként, művezetőként, építésvezetőként dolgozott. Sose feledve gyerekkori álmát, hogy egyszer majd halas lesz.
A rendszerváltás után, 1992-ben nyitották családi vállalkozásként a halboltot, melyet azóta is a feleségével és a fiával visz. Ki nem hagyná, hogy elmesélje, sok lánynak udvarolt legénykorában, de amikor 23 évesen a Tiszti Klubban meglátott egy nála esztendővel fiatalabb lányt, s felkérte táncolni, azonnal tudta, hogy a későbbi feleségével találkozott. Sokan tamáskodva fogadták a halbolt ötletét, mondván, messze van a városközpont, ugyan ki jön majd ide halat venni? Nos, az idő Szabó Tibort igazolta, nemhogy a városból, de még Szekszárdról is járnak hozzá halért. A bajai halasnál egyébként szegedi halat árulnak, mert néhány évi kísérletezés után ott talált olyan megbízható termelőt, akivel azután szoros üzleti kapcsolatot tudott kialakítani.
Bolti rapsicok
Baján mindenki szereti a halat, az egy főre jutó átlagos évi fogyasztás itt a 40 kilót is meghaladja. Szabó Tibor is hetente 4-5 alkalommal eszik halat, ami nem csak a híres bajai halászlét jelenti, amit ugye mindig férfiak főznek, míg asszonyaik a házi gyufatésztával járulnak hozzá a közös ebédhez. A szegedi vendéglősök által kimódolt alaplé itt szitokszónak számít, de elengedhetetlen a kalocsai paprika, s öt személyre azért illik legalább hat kiló hallal kalkulálni. És természetesen sütik, sőt füstölik is a halat, de ha igazán különlegesre vágyunk, a hasa aljából készült haltepertő után kell érdeklődni. Nem véletlen, hogy Baján tartják minden évben, július második hétvégéjén a Halászléfőző Népünnepélyt, melynek kiötlője egy Kalocsáról Bajára elszármazott népművelő, Béres Béla, ahogy a Sugó partján mindenki ismeri, Béla bácsi volt.
Máig emlegetik a városban a 2010-es halászléfőzés, vagyis a „Hal” után történteket. Szabó Tibor csak arra emlékszik, hogy hétfő este előbb elment a villany, majd zörejeket hallott, s miután visszakapcsolta a halas kádak levegőztetőit meg a hűtők biztosítékait, álarcosok támadtak rájuk. Miközben birkózott a maga emberével, a felesége, akit szintén megtámadtak, olyan hangosan kiabált, hogy a nyitott ablakon át meghallották a szomszédok. Ők hívták ki a rendőröket. A rablók elmenekültek, de máig sem tudni, hogy kik voltak, mit akartak.
Nem könnyű a halasok élete mostanában, hiszen a halhús régen egyharmadába került a disznóhúsnak, mára azonban felzárkózott az ára. És arról sincs szó, hogy a hal áfáját csökkentenék, amint azt a disznóhús esetében tették. De nem csak a fogyasztói oldalról szorongatják a szakmát. A termelői árat is nehéz tartani. A magyar halat szinte válogatás nélkül vásárolják fel a német kereskedők, olyan magas ajánlatot téve, amivel a hazai halasok nem versenyezhetnek. De nem ezen morfondírozik sokat Szabó Tibor mostanában, inkább az utódlás foglalkoztatja: „Megöregedtünk, nem bírjuk ezt a munkát a végtelenségig csinálni. És nem is lehet rákényszeríteni a következő nemzedéket, hogy vegyék át a boltot. Egy mai fiatalnak azért nem biztos, hogy az álmai között szerepel a karácsonyi hajtás, amikor négy nap, három éjjel pucoljuk a halat, megállás nélkül. Mégis bizakodó vagyok, mert az ötvenéves fiunk is segíti a munkánkat, s úgy tűnik, a huszonkét éves unokánkat is érdekli ez a szép hivatás.”
A karácsonyi halvásár néha mulatságos helyzeteket hozhat. Az egyik évben 24-én délután vették észre, hogy annyi hal sem maradt a boltban, amiből karácsonyi vacsorát főzhetnének maguknak. Végigtelefonálták a meglepett konkurenciát, akik először tréfára gyanakodtak, de nagy nehezen összeszedtek egy bográcsra valót. Ekkor toppant be a boltba egy tanítónő, régi törzsvásárlójuk, hogy késett a pesti busz, s elfelejtett halat venni. Szinte a bográcsból vettek ki neki pár szeletet, hogy ő se maradjon az ünnepre hal nélkül.
A halbolt Baján a mindennapi élet fontos színtere. Olyannyira, hogy Szabó Tibor elsőként értesül a házasságkötésekről, gyerekszületésekről, de a szakmákról, érettségikről, diplomákról is. És az sem ritka, hogy életük alkonyán a törzsvevők eljönnek elköszönni. Mielőtt sorsdöntő műtétre, kezelésre mennének, utoljára még visznek egy halászlére valót…
Egy bajai városi legenda szerint, öreg dunai emberektől hallani néha, hogy alkalmas módon, kézzel is lehet halat fogni a folyóban. Szabó Tibor nem reklámozza a módszert, de nem is cáfolja ezt: víz alatti tuskók, elakadt uszadékfák tövében gyakran pihennek a halak, s ha lebukunk hozzájuk, óvatosan végig lehet simítani a hátukat, majd a gerincüket „megtörve” védekezésre képtelenné válnak, így a farkuknál, kopoltyújuknál fogva kiemelhetőek.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!