2016. január 3., 14 óra: László János-emléktekerés. Gyülekező: V. ker., Városháza park, Bubi közbringaállomás
Egy Gandhinak tulajdonított mondás szerint „előbb figyelmen kívül hagynak, aztán kinevetnek, aztán megharcolnak ellened, aztán győzöl”. A kerékpározás térhódítása Budapesten nagyjából ezt a mintát követte a rendszerváltás után. E sorok írója jól emlékszik még arra, amikor a ’90-es évek vége felé azt bizonygatták komoly rendőrségi tekintélyek, hogy a biciklisek mennyire növelik a balesetveszélyt a közutakon. Mindannyian emlékszünk azokra a heves vitákra, amelyek a Margit híd felújítása kapcsán és az azon létesítendő biciklisáv körül forogtak. Vagy a vörösödő fejjel üvöltöző autósokra, ha netán egy kerékpáros keresztezte útjukat.
Budapest sokat fejlődött 25 év alatt, de talánvkét területen mutatott fel nemzetközi szinten isvfigyelemre méltót. Az egyik a romkocsmák, a másikva biciklizés. Az egyik a mindenkori kerületi ésvvárosvezetéstől függetlenül, néha annak ellenébenvjött létre. A másikhoz kellett az, hogy az akkori városvezetésvne csak tűrje, de támogassa is. És kellettvpersze a „kritikus tömeg”, nem csak a világcsúcsotvjelentő Critical Mass formájában, de a mindennapokbanvis egyre jelentősebb méretet öltő, a szubkultúrábólvkitörő és középosztályi hype-pá válóvbiciklizők tömege.
És kellett persze az, hogy legyen valaki, akivaz ügyet elkötelezetten, de mégis prezentálhatóvformában és legfőképpen hatékonyan képviseli.Ő volt László János. Az üzleti világból jött, tudta, hogyan kell tárgyalni, meggyőzően érvelni, eredményt elérni anélkül, hogy a másikat forradalmár módon megsemmisíteni akarja. És otthagyta a biztos üzleti egzisztenciát egy ügyért, amelyben hitt, hogy elegánsan, de szívósan képviselje és győzelemre vigye azt.
A magyar hősök archetípusai között nem találunk példát arra, ahogyan János működött. A magyar hősök jellemzően elbuknak életükben és legfeljebb halálukban dicsőülnek meg, vagy éppen haláluk által bizonyítják igazságuk. János életében is bizonyított, nem önfeláldozó kirohanással, hanem következetességét néha taktikusan elfedő, de mindig eredményes tárgyalással.
László János okos volt, sikeres és szerény. Ez a három tulajdonság ritkán jelenik meg egyszerre.
Sikerének titkát épp a másik két jellemzőjének együttes jelenléte adta. Okos volt, mert tudta: a biciklisek ügyét úgy kell képviselnie, hogy az minden budapesti ügye legyen. Mert tudta, nem az a fő kérdés, hogyan tudnak jobban közlekedni a biciklisek, hanem az, hogy miképp lesz élhető a város mindenki számára. Szerénységéről pedig bárki számot adhat, aki legalább egyszer megfordult irodájában.
A lakótelepi ház földszintjén levő, bicikliszerelő műhelynek is beillő térben, ahol János éppoly otthonosan kerülgette a javításra váró kerékpárokat, mint amilyen magabiztosan rántott elő a fiókjából egy aktuális statisztikát arról, hogy hol tart a kerékpározás ügye az európai nagyvárosokban.
László Jánost nehéz lett volna nem szeretni és még nehezebb nem tisztelni. Talán nem véletlen az, hogy a városvezetés egykori főembere és a biciklis forradalom élharcosa ugyanabban a regiszterben emlékezik meg róla a Facebookon. „János tízezreket ültetett biciklire és járta ki… a bringásbarát úthálózatot. Ennek több százezer nyert életév és egy sokkal egészségesebb, élhetőbb város (ország) lesz majd a következménye. Víziója sok embernek van, de ő teljes erőbedobással és nagyon hatékonyan dolgozott azért, hogy meg is valósuljon, amit elképzelt.”
Egyszer egy miniszterelnök azt mondta, hogy egy jó ország megcsinálásához tulajdonképpen 4-500 ember is elég lehet, ha jó helyen van és jól végzi a dolgát. Ha lett volna még 399 László János, Magyarország is jó ország lenne. De sajnos ő sincs már. Nyugodjék békében.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!