Azért lássuk be, van abban valami mélységesen kellemetlen és nyugtalanító, amikor egy vak ember szegezi nekünk a kérdést: ne haragudj, mozogsz te eleget? Persze ha egy kétdanos, fekete öves aikido mesterről van szó, akkor egészen más a helyzet. Ilyenkor – bár egy kicsit szégyelljük magunkat, de – megígérjük, hogy ha aikidózni nem is, legalább úszni lemegyünk a héten.
Dr. Kátay Németh Vilmos (akkor még csak Németh Vilmos) 16 évesen vesztette el a látását.
Degeneráció pigmentosa – mondta ki a verdiktet a szemorvos, és hogy ne legyen félreértés, rögtön hozzátette: meg fogsz vakulni. Az ideghártyának erre a genetikai betegségére a mai napig nincs gyógymód. Férfiágon öröklődik, és általában 40-50 éves korra alakul ki teljesen. Bátyja nemrég vakult meg, egy hosszú folyamat végén. Vilmosnak azonban mindössze négy hónapja volt, hogy feldolgozza a hírt, és hozzászokjon a gondolathoz. „Ezt úgy kell elképzelni, mintha néznél egy arcot, ami egyre fehérebb lesz. Aztán már alig látod, mert valami tejszerű köd takarja el. Végül már nem látsz semmit, marad a köd” – meséli.
Aztán – egy újabb csapás – meghal az édesanyja, aki addig a szeme helyett szeme volt.
„Jogász akart lenni, de mivel osztályidegennek számított, nem lehetett az. Én megígértem neki, egyszer még odaírják a neve elé, hogy doktor. Ezért vettem fel az ő nevét, amikor ledoktoráltam” – idézi fel a most negyvennégy éves, utolsó szakvizsgájára készülő jogász.
Annak, hogy ennyit várt erre az utolsó vizsgára, több oka is van. „Életművész vagyok, sokfelé csapongtam az életben – mondja, de hozzáteszi: a kamara sem könnyítette meg a dolgát. – Mondjuk úgy, mindig voltak, akik értésemre adták, hogy ezen a pályán vakon nem boldogulhatok.” Valószínűleg sosem derül ki, hogy a tisztelt jogász kollégák miért gondolták úgy, hogy egy nem látó ember képtelen lenne boldogulni a tárgyalóteremben, amikor több tízezer társa éli mindennapi életét: utazik, dolgozik, gyereket nevel.
És Vilmos nem az a fajta, aki könnyen feladja. Nagy szüksége is volt konokságára az egyetemen.
Nehezített pálya
Egy vak embernek szinte lehetetlen hozzájutnia a tankönyvekhez. Pedig a technika ma már olyan fejlett, hogy ha a kiadók hajlandóak lennének egy egyszerű word fájlban átadni a tananyagot, egy olvasóprogram hangzó szöveggé fordítaná. Csakhogy a kiadók jobban félnek a jogtalan másolóktól, mint amennyire szívükön viselik a vak és látássérült emberek nyűgeit, úgyhogy maradnak az előadások és a csoporttársak kidolgozott tételei.
A Braille-írásos könyv szóba se jöhet: a Braille körülbelül nyolcszor terjedelmesebb, mint a normál írás, vagyis egy százoldalas jegyzet majdnem ezer oldalt jelentene. Ráadásul a nyomtatása is körülményes: a gyorsan változó jogszabályok miatt képtelenség volna naprakészen tartani a jegyzeteket. „Ennyit az egyenlő esélyekről. A vizsgákon azonosak a követelmények, de az egyetem alig tesz valamit azért, hogy akadálymentesen jussunk hozzá a tananyaghoz.”
Egyébként nem sok vak ember próbálkozik a jogi szakmával: Vilmos is csak néhány sorstársáról tud, de a többségük már feladta. Van, aki jogi diplomával a zsebében mosogat Bécsben. Egyebek között ezért is döntött úgy, hogy esélyegyenlőségi joggal akar foglalkozni. Minden fajta diszkriminációval.
A híre már megvan hozzá. „Megkereste egy hölgy a szövetséget, hogy segítsenek neki egy jogi ügyben. Erre azt mondták, hogy engem keressen meg, mert nálam fafejűbb embert nem ismernek, aki hajlandó asztalt is borogatni, ha az igazát védi” – mondja nevetve.
Lendült a bot
1999-ben megtámadták az utcán. Vilmosnak egyetlen pillanat alatt kellett döntenie, hogy fut vagy harcol. „Látó koromban mindenféle harcművészettel foglalkoztam. Emlékeztem egy karaterúgásra, bár a tökéletes kivitelezéshez látnom kellett volna, hol van az illető feje. Mondjuk úgy, éreztem. Odarúgtam, szerencsém volt, bejött.”
Ezután ment be a Vakok és Gyengénlátók Egyesületébe azzal, hogy szeretne önvédelmet oktatni. „Kinevettek. Azt mondták: egy vak ember örüljön, hogy él, és ne akarjon verekedni.” A vak ember könnyű préda, nem csoda, hogy arányaiban sokkal több vak embert ér utcai támadás, mint látót. Vilmost is háromszor támadták meg, de mindannyiszor a támadó húzta a rövidebbet. Biztosan meglepte őket, hogy a fehér bot nem csak tapogatásra jó. Vilmos már majdnem húsz éve aikidózik. A világon mindössze ketten vannak, akik vakon szerezték meg a két dant, de a japánok csak az ő fokozatát ismerik el.
Ismerősei szívesen hasonlítják Takeshi Kitano híres vak szamurájhoz, Zatoichihez, de – ha már erről van szó – szívesebben lenne Daredevil, a fenegyerek. Tudniillik a képregényhős „civilben” ügyvéd, Vilmos pedig, tudják, nem adja fel. Úszik, fut edzi magát.
„18,45 alatt futom le az 5000 métert futógépen. Felkötözöm magam a szalagra középre, és hadd szóljon! Ameddig Jessykém élt, vele lehetett szabadban is futni” – meséli. Jessy Vilmos segítője volt, egy gyönyörű német juhász. Annak idején vele nyerte meg az első vakvezető kutyás futóversenyt. Vilmos szereti, ha felbosszantják, olyankor jobban teljesít. Az a pasas, aki szervezte a versenyt, például azonnal „belopta magát” a szívébe.
„Azt mondta: jaj de jó, hogy itt vagytok, tőletek senki nem vár semmit, nyugodtan végigsétálhatjátok a távot, mert a részvétel a fontos! Na persze, bika elé a vörös posztó. Belesúgtam Jessy fülébe: ne haragudj, de ezen az egy kilométeren kihajtom a beledet. 2 perc 45 alatt futottuk le a távot.”
Nincsenek képek
„Látom a világot, de nem nézem – szokta mondani. – A vaksággal bizonyos dolgokat elvesztettem, ezt semmiképpen nem akarom bagatellizálni, de sokkal többet kaptam. Egy másfajta látásmódot.” Vilmos azok közé tartozik, akik elég sokáig láttak ahhoz, hogy emlékezzenek dolgokra: színekre, formákra, helyekre, arcokra. „Sokáig próbáltam az emlékeimre építeni, de minden fejlődik, átalakul, odébb kerül. Állandó figyelemre késztet. Olyan ez, mint a buddhistáknál a megvilágosodás: figyelj és tanulj! Nahát, ezt itt megkaptam. Ha nem figyeltem, bumm, jött az oszlop! Az ember egy ideig képekben gondolkodik. Ma már nem. Hosszú távon fárasztja az agyat, ha arra gondolsz, hogy nahát, egy rózsaszín ruhás nő jön veled szemben, milyen lehet az a rózsaszín, és vajon milyen a cipője? Nem: elment egy magas sarkú cipő mellettem, puff, ennyi. Nem számít, hogy a villamos sárga vagy nem, de az igen, hogy combinó vagy hagyományos.
Mondjuk, e helyről üzenem a tervezőnek, hogy megnézhette volna, milyen egy vakvezető kutya, mielőtt kialakította a villamoson a helyet. Oda legfeljebb egy tacskó fér be a gazdájával. Vagy a kutya. Vagy a gazda.
Apropó, kutya. Vilmos imádott Jessyje már elment. Most van Illés. Két teljesen különböző jellem. „Jessy volt a katona, aki tökéletesen végrehajtotta a parancsokat, mellette abszolút biztonságban voltam. Illés művészlélek. Ő is jól dolgozik, de néha belebámul a világba, tetszik neki. Ha ilyenkor jön egy oszlop, egy kicsit emelt hangon beszélgetünk. Olyan, mint egy ember. Ha leszúrod, azt mondja: oké, főnök, hibáztam, de hát ki nem hibázik? Te is hibázol, nem? Na, akkor hagyjál békén. Ilyenkor összeszedi magát, és három nap múlva újra megcsinálja. De imádom, fantasztikus lény.”
A most 44 éves Vilmos kiegyensúlyozott, mondhatni, boldog ember. Lánya 22, a fia 21, már mindketten a saját életüket élik. Vilmos elvált, egymaga él, de most ez sem baj: az egyedüllét hasznos, ha az ember az utolsó szakvizsgájára készül – mondja.
Néhány évvel ezelőtt kiderült, hogy egy implantátummal bizonyos dolgokat láthatna. Nem vállalta a műtétet, mert abba kellett volna hagynia az aikidót. „Ha a teljes látást kínálnák fel cserébe, akkor se akarnám. Nekem ez a mozgás az életem, ha abbahagynám, fél ember lennék. Persze tudom, hogy léteznek másfajta küzdősportok. Kétszeres karate para Európa-bajnok vagyok, de az nem ugyanaz. A formagyakorlat jó arra, hogy fejlessze a mozgáskoordinációmat, de nem tudom megvédeni vele magamat az utcán.”
Vasárnap, október 15-én tartják a Fehér Bot Nemzetközi Világnapját.
A cél, hogy világszerte felhívják a figyelmet a vakok és a gyengén látók sajátos helyzetére, gondjaik megoldásának lehetőségeire és arra, mit tehet a társadalom a teljes beilleszkedésükért.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!