A felejtés emlékezete

Csupán ötvenöt év telt el azóta, hogy a modern számítógép atyja, Neumann János sokkal nagyobbra tartotta az emberi agy memóriakapacitását, mint amekkorára a gépek képesek. Neumann legalábbis erre a feltételezésre jutott 1959-ben, amikor így írt A számológép és az agy című munkájában: „az idegrendszer sokkal nagyobb automatát alkot az eddig ismert mesterséges automatáknál (például a számológépeknél)”.

Persze, ő is csak becsléssel próbálkozott, amikor 2,8 x 1020 bitben saccolta az agy memóriakapacitás terjedelmét, amely így „meghaladja a korszerű számológépekre jellemzőnek mondott 105-106 bit nagyságrendet”.

Ha belegondolunk abba, hogy a Nature magazin éppen a napokban írta meg, hogy a Texasi Egyetem informatikusainak számítógép segítségével sikerült létrehozniuk egyetlen 200 terabájtos (1 terabájt = 1012 bájt) fájlt (ebben elférne a USA Kongresszusi Könyvtárának összes digitalizált anyaga); és a Genfben működő Európai Nukleáris Kutatási Szervezetnél (CERN) már nyolc évvel ezelőtt is csak merevlemezből használtnak 8 petabájtnyit (1 petabájt = 1000 terabájt), úgy tűnik, az emberi agy lemaradt a tárolókapacitás versenyében. Ezt támasztja alá az Indiana Egyetem 2000-ben közzétett kutatása, miszerint az emberi agy kapacitása 100 millió terabájt.

A gépet ugyanakkor nem lehet összehasonlítani az aggyal. Már csak azért sem, mert az agy organikus, folyamatosan változó (épülő, elhaló) sejtek halmaza, a gépek egységei pedig adott tárolókapacitással készülnek, amelyek – szemben a neuronokkal – egységenként, blokkonként cserélhetők, bővíthetők.

Persze, mire leírjuk ezt a mondatot, talán már idejétmúlttá is vált, hiszen alig pár hónapos a hír, miszerint az IBM olyan adattárolót fejleszt, amely – hasonlóan az emberi agyhoz – nemcsak arra képes, hogy új és új információkat tároljon, hanem arra is, hogy elfelejtse a haszontalanokat. Vagyis a gép folyamatosan figyeli az adatforgalmat, a felhasznált és nem használt információk áradatát, és semmibe veszi és/vagy törli azokat, amelyek hosszú ideje csak úgy vannak, állnak, elfekszenek a memóriatárban.

Akik az agyat vizsgálják, úgy tartják, hogy mintegy 86-90 milliárd idegsejtünk (neuron) vesz részt az adattárolásban, s ha mindehhez hozzávesszük azt, hogy minden neuron ezer másik idegsejttel áll kapcsolatban, könnyű belátni, hogy szervezetünk képes az információk folyamatos fogadására és tárolására.

Az agyunk olyanokat is elraktároz, amelyekre talán soha nem is lesz szükségünk, de ha úgy alakul életünk menete, hogy szükség lesz az addig haszontalannak tűnő információkra, lehet, a sorsunk azon múlik, képesek leszünk-e előhívni azokat szerves adattárunkból – mint emlékezetet.

Arról nem is szólva, hogy az idegsejtek sérülékenyek, s bár egy-egy elhalt sejt információt képes átvenni egy másik, korántsem biztos, hogy mindet és maradéktalanul. Az organikus rendszerek folyamatos változáson mennek keresztül.

Két évvel ezelőtt forradalmi felvételt tettek közzé amerikai tudósok, amely azt hivatott bizonyítani, hogy már az emlékek kialakulása is változáshoz vezet az agyban: egy bizonyos béta-aktin fehérje átalakítja a neuron szerkezetét, így létrehozva az információk tárolásához szükséges helyet. Le is filmezték, ahogyan az emlék megszületik az agyban.

Ezt, persze, elképzelni sem könnyű, nemhogy azt mondani rá, hogy aha… Ráadásul az információk tárolása sok esetben érzelmekhez köthető. Sokáig úgy tartották, hogy azokat az emlékeket, amelyekhez pozitív érzelmek kapcsolódnak, könnyebben fel tudjuk idézni. A tudat számára kellemetlen emlékeket ugyanakkor elfojtjuk, az agyunk elteszi azokat a tudattalan tárházba. Vagyis az információk megvannak, csak éppen nem akarjuk előhívni azokat.

Ma már sokan túllépnének Sigmund Freud osztrák pszichoanalitikus elfojtási hipotézisén is, mondván, nagyon is emlékezünk a rosszra is, sőt az előhívás képessége azonban egyénenként, életkoronként, mentális és fizikai állapotunk alapján változik.

Ráadásul amíg egy gép soha nem érzelmi alapon tárol vagy hív elő információkat, az ember arra is képes, hogy szándékosan roncsolja idegsejtjeit, megnehezítve ezzel az emlékezés képességét. Például, ha sok alkoholt iszunk, egy idő után nagy valószínűséggel sérül a hosszú távú memóriánk – és ezzel párhuzamosan újakat sem tudunk kellően „megszilárdítani, leülepíteni”.

Visszatérve Gibson hősére, Johnny-ra, nos, ő sem az agyában, csupán a fejében tárolta a szállításra szánt információkat – és nem is az idegsejtjeiben rejtette le, hanem egy beépített információk tárolására alkalmas implantátumban, amelyet csordultig töltöttek. Annál pedig, hogy az információk szivárogni kezdenek az agyába, csak az tűnt veszélyesebbnek, hogy a feje sokkal értékesebb volt, mint az élete.

De tévedünk, ha azt hisszük, hogy ilyen csak a regényekben létezik. Tudósok évtizedek óta kísérleteznek azzal, hogy egyre bonyolultabb szerkezetű implantátumot építsenek az ember fejébe – és nem feltétlenül az információk tárolására. Az agyba ültetett chipek fogyatékkal élőknek adhat új reményt arra, hogy lássanak, halljanak vagy egyáltalán bármi olyat érzékeljenek, amit addig nem vagy csak kevéssé.

Ami pedig a memóriát, az emlékek tárolását illeti: lehet, tényleg csak annyi információra lenne szükségünk, amennyivel boldogan leélhetjük az életünket. De az sem baj, ha ez idő alatt használjuk is fejünket, és nem csak úgy hordjuk a nyakunkon, mint adattárolót.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!