Ha a szegénység, a leszakadás kerül szóba, szinte mindenki a borsodi, szabolcsi „Másik Magyarországra” gondol. Esetleg a dél-baranyai vidékre, az Ormánságra. Az viszont fel sem merül, hogy az ország turisztikai központjától, a Balatontól szinte látótávolságban – a fonyódi hegyről ugyanis nemcsak a badacsonyi panoráma látszik, csak épp meg kellene fordulni! – is a nyomor az úr.
Pedig így van – az egy főre jutó nettó éves bevétel alapján a lengyeltóti kistérség nemcsak Somogy vagy éppen a Dunántúl legszegényebb vidéke, de az egész országban is csak négy olyan térség akad, ahol ennél is kevesebből kell megélni. A magyar tengertől kőhajításnyira fekvő Lengyeltótiban és környékén évente kevesebb mint félmillió forint jövedelem jut egy lakosra (egy adófizetőre is alig 1,2 millió forint). Ennél rosszabb mutatókkal csak a sarkadi, a bácsalmási, a kisteleki és a honi sereghajtó, a bodrogközi térség rendelkezik.
Az aprófalvas településszerkezet gazdaságilag abszolút értékelhetetlen, munkalehetőséget a néhány mezőgazdasági vállalkozás mellett jellemzően csak az önkormányzat biztosít – persze közmunka formájában. A terület városaiban sem jobb a helyzet, a befektetők messze elkerülik ezeket, így az itt élők a hazai átlagbér hatvan-nyolcvan százalékáért kénytelenek dolgozni, a nyugdíjasok zöme – főleg a hajdani téeszekben dolgozók – az átlagnyugdíj alig kétharmadát, nem ritkán felét kapják. Lengyeltóti amúgy alig tíz kilométerre van Fonyódtól vagy éppen Balatonboglártól, a Balaton déli partjának két frekventált üdülővárosától.
„Somogy mindig is az elmaradottabb, szegényebb hazai megyék közé tartozott” – magyarázta Karczagi Attila. A közgazdász szerint egyfelől messze volt az aktuális fővárosoktól, másrészt nem volt országos szinten méltányolható nagyságú/kultúrájú városa. A második világháború után a kommunizmusban ugyan Kaposvárt klasszikus szocialista várossá akarták fejleszteni (erre utal például a ma már túlzónak tűnő közműhálózat), ám erre nem került sor. Így viszont a megye periférikus területe maradt az akkori tervgazdálkodásnak, jellemzően saját ipar nélkül.
Csak a nagy állami cégek leányvállalatai települtek ide, melyek a rendszerváltással el is tűntek. A mezőgazdaságban, különösen a hetvenes-nyolcvanas években volt perspektíva, ám 1990 után a termelőszövetkezetek és az állami gazdaságok szétverésével ott is megindult a hanyatlás. Kicsit sarkosan fogalmazva: a kilencvenes évek elejére a somogyi gazdaságot sikerült szinte lenullázni.
A közgazdász szerint ráadásul a gazdaságfejlesztésre szánt uniós pénzekből is meglehetősen kevés jutott a Dél-Dunántúlnak, így Somogynak is. Az új beruházások, befektetők híján a képzett munkaerő az ország más területére vagy külföldre költözik, az „agyelszívás” miatt viszont egyre nehezebb lesz valódi termelő cégeket a térségbe csábítani, azaz a hanyatlási spirál nehezen megállítható. A gazdasági elmaradottság, és az új befektetők hiányának másik oka az infrastruktúra: autópálya csak a megye Balaton-parti részét érinti, attól délre viszont még a főutak állapota is katasztrofális. A sokak által a fejlődés alapjának számító, a magyar tengert Kaposvárral összekötő 67- es gyorsforgalmi út nagyjából másfél évtizedes ígéret, a legfrissebb idea szerint 2019-re épülhet meg, ám nem sztrádaként, hanem kétszer kétsávos, körforgalmakkal és kereszteződésekkel szabdalt gyorsforgalmi útként.
„Koncentrált központi segítség nélkül nem állítható meg a hanyatlás – vélekedett Karczagi Attila –, ám a döntéshozók valamiért csak Kelet-Magyarországra figyelnek: meg kell nézni, az uniós csatlakozás óta mennyi, s mekkora volumenű államilag támogatott beruházás került Borsodba, de még inkább Szabolcsba, emellett milyen infrastrukturális fejlesztésekkel segítették a külföldi, de akár hazai tőke megtelepedését”.
Pedig földrajzilag előnyös az elhelyezkedés, ide vannak a legközelebb a tengeri kikötők, ám amíg Barcsról teherautóval csak egy órával gyorsabb eljutni Balatonszentgyörgyig, az M7-esig, mint onnan a tengerig, addig a kutyát sem érdekli Somogy. És addig a helyieknek be kell érniük az egy főre jutó évi alig félmillió forinttal.
Ami, ahogyan egy barátihegyi férfi fogalmazott, éhen halni sok, megélni kevés. A Balatontól szűk húsz kilométerre fekvő Öreglakhoz tartozó településen könnyedén le lehetne forgatni egy ötvenes évekbeli filmet: köves út csak az első házakig vezet, a vizet csak néhány portára vezették be, a többség a közkútra jár.
Villany viszont akad a legtöbb helyen, így némi luxusra is futja a helyieknek, már ha a tévé és a hűtőszekrény annak mondható 2017-ben. Utóbbi a legfontosabb masina a házakban, a hó eleji nagybevásárláskor telepakolják, aztán kezdődhet a családi matekozás, hogyan lehet a tartalmát beosztani harminc napra.
A nem túl egyszerű feladat télen még bonyolultabb: a házakat, ahol általában sok a kisgyerek, ugyan megpróbálják kifűteni, ám miután sok helyütt nemhogy normális szigetelés sincs, de belátni a téglák között a szobákba, a hatásfok igencsak alacsony. Főként a helyiek által kínai negyedként vagy Zagyként emlegetett völgyes településrészen. Ahová már csak a gazban megbújó keréknyom vezet, a rendszertelenül felbukkanó épületek pedig inkább kunyhónak, mintsem háznak tetszenek. Átlagban tizenöt négyzetméteresek, ez a tér jelenti egyszerre a konyhát, nappalit, hálót és fürdőt. Akik ide szorultak, azoknak tényleg csak a létfenntartásra jut, tervezni sem a hónap végéig, csak másnapig szoktak.
„Ételre költök, télen pedig ezenkívül még fűtésre” – állította György, aki tavasztól őszig a ház előtti sparhelten főz, tüzelőnek a környékbeli bokrokat, illetve a felhalmozott szemetet használva. A háznak nevezett viskót egy fiatal pártól vette néhány éve, a háromgyermekes családnak sikerült beljebb költöznie a faluba. Közelebb a köves úthoz és a közkúthoz…
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!