Vannak történetek, amelyeknek az a tanulságuk, hogy „ez van, ezzel kell együtt élni”. És hogy minden a legnagyobb rendben van akkor is, ha az igazság egyébként arcpirító, vérlázító és teljesen törvényes. Ez is egy ilyen történet.
Néhány nappal ezelőtt egy olvasónk hívta fel a figyelmünket egy Facebook-bejegyzésre. Egy középsúlyos autista lányát egyedül nevelő asszony segélykiáltása volt ez.
Klára és 47 éves lánya – nevezzük Erzsikének – Békéscsabán él. Lassan 30 éve ugyanabban a szociális intézményben dolgozik, szőnyeget sző több, hasonló sorsú társával együtt. Munkájáért eddig havonta 34 ezer forintot vihetett haza, ám idén áprilisban, egy jogszabályváltozásnak köszönhetően ez a pénz kevesebb mint a felére apadt. Egészen pontosan 14 256 forint volt a borítékban.
„Megalázónak, arcpirítónak és szégyenteljesnek tartom ezt az intézkedést” – írta Klára, aki kiszámolta, hogy miután a legkisebb órabér idén 733 forint, ennek 30 százaléka 220, a lánya ennyiért dolgozik.
„Ami mélységesen felháborít, az az, hogy az intézmény azonnal alkalmazta a törvényben fogalmazott kitételt, tehát a legkisebb díjazást állapította meg. Ja… és a történethez tartozik, hogy ebédfizetés mellett még nappali ellátási díjat is fizetni kell, ami történetesen most 375 Ft/nap, ebéddel együtt 750”. Vagyis napi négyórás foglalkoztatás esetén a lánya 130 forintot keres.
Így van, de mégsem
Az 1993-as szociális törvény kimondja, hogy a munkarehabilitációban foglalkoztatott fogyatékkal élő emberek díjazása nem lehet kevesebb a mindenkori minimálbér 30 százalékánál.
A most hatályba lépő módosítás pedig két – látszólag apró – változtatást vezet be. Az egyik, hogy a szociális foglalkoztatást felváltja az úgynevezett fejlesztő foglalkozás. A másik pedig, hogy az ezért járó pénz nem lehet kevesebb a mindenkori legalacsonyabb óradíj 30 százalékánál.
„A törvénymódosítás egyértelműsít egy olyan helyzetet, amely eddig elég sok feszültséget okozott – mondja Balázsné Nelhübel Henriette, a szociális foglalkoztatókat tömörítő CÉHálózat Egyesület elnöke. – A munkarehabilitációs foglalkoztatók gyakorlatilag megyénként eltérően értelmezték a jogszabályt. Több helyen, így például Békésben is a minimálbér 30 százalékát fizették ki annak ellenére, hogy a főleg nappali foglalkoztatókban dolgozó fogyatékkal élők nem 8, hanem legfeljebb 6, de inkább 4 órát töltöttek az intézményekben.”
Máshol viszont eleve a minimálóradíjhoz igazították a bérezést, vagyis arányosították a kifizetéseket.
„Akik ezeken a helyeken dolgoztak, azokat nem érte se váratlanul, se csalódásként a jogszabályváltozás” – mondja a szakember.
A szociális ellátásban dolgozó civil szervezetek több állásfoglalást is kaptak ebben a kérdésben az elmúlt években, és – nem meglepő módon – ezek eltérőek voltak, attól függően, hogy melyik megyei hivatal állította ki őket.
A másik változtatás a törvényben a rehabilitációs munkát felváltó úgynevezett fejlesztő foglalkoztatás. Ez nagyjából azt jelenti (pontosabban azt a helyzetet rögzíti), hogy a fogyatékkal élő dolgozó önállóan nem képes elvégezni a rá bízott feladatot, így segítőkre szorul. Minél nagyobb fokú a fogyatékossága, annál több segítségre van szüksége, és annál kisebb hasznot hajt a munkája. A foglalkoztatók 895 forintot kapnak egységesen egy órára, ebből kell fizetniük a dolgozókat és a segítőket is. Vagyis minél több segítőre van szükség, annál kevesebb pénz jut a többiekre.
Ingyen is
„Itt nem arról van szó, hogy ennyi pénzért nem érdemes bejárni, bár ezen is érdemes elgondolkodni. Az én lányom ingyen is dolgozna, ez az élete, harminc éve nap mint nap ezt csinálja – mondja Klára. – A törvényalkotók is pontosan tudják, hogy ez az a réteg, aki nem fog az utcára menni tüntetni a saját érdekeiért, hiszen közülük sokan fel sem fogják milyen igazságtalanság történt velük.”
A helyzet tragikuma, hogy minden a legnagyobb rendben van. A foglalkoztatók immár nincsenek rászorulva arra, hogy különböző állásfoglalások között lavírozzanak. Ha van pénzük, továbbra is fizethetnek többet, mint az előírt minimum (sok, főként civil foglalkoztató ezt meg is teszi), de alapvetően mindenki a legkisebb adhatót kapja. És itt nincs az, hogy „ha itt nem fizetnek többet, átmegyek egy másik szolgáltatóhoz”. Ez itt nem a valódi munkaerőpiac. Több okból sem az. Egyrészt a nappali foglalkoztatókban dolgozó fogyatékosok – ahogy Klára is mondta – életük árán is ragaszkodnak ahhoz a helyhez, amit évek, évtizedek alatt megszoktak. Másrészt pedig, főleg vidéken, nincs választék. Békéscsabán és környékén például ez az egyetlen hely, ahol hasonló helyzetben lévő embereket foglalkoztatnak.
Csapdahelyzet ez, amiből aligha van kiút.
„Pedig egy fogyatékkal élőnek is ugyanolyan szükségletei vannak, mint egy ép embernek” – mondja Klára. Az ő lánya például nagyon szeret utazni, imádja a hasát és gyűjti a plüssteknősöket. Hogy a keresményéből és a rendszeres szociális ellátásból (a 25 ezres fogyatékossági támogatásból és a 33 ezer forintos rokkantsági járadékból) nem sok marad ezekre a „költséges” hobbikra, azt könnyű kiszámolni. De az igazán nagy kérdés az, mi lesz Klára lányával és sorstársaival, ha megszűnik a családi támogatás, ha elmennek a szülők, akik addig védőernyőt tartottak föléjük?
A Topház nem pálya
Az Európai Unió néhány évvel ezelőtt ajánlást fogadott el, amely szerint a tömeges otthonokban élő fogyatékos embereket kisebb lakóotthonokba kell költöztetni, és a továbbiakban ott kell gondoskodni az ellátásukról.
A kitagolásnak nevezett szabályt Magyarország is elfogadta, és vállalta, hogy a végső határidőig, vagyis 2036-ra megszünteti a monstre intézeteket, és erre megfelelő mennyiségű pénzt különít el a költségvetésben.
A probléma csak az, hogy az Erzsikéhez hasonló sorsú emberek számára ez nem jelent megoldást. A családban élő autisták és más fogyatékosok sorsa bizonytalan. Ha nem marad senki, aki a gondjukat viselje, akár az utcára is kerülhetnek. „Kétszázhúsz forintos órabérből és a segélyekből félretenni azokra az időkre képtelenség. Egy gödi topház pedig nem pálya” – mondja Klára, aki elmeséli, hogy amikor erről kérdezi az illetékeseket, azt mondják: időben kellett volna jelentkezniük, mert hosszú a várólista.
„Akkor fér csak bele a rendszerbe, ha 16 éves korában feliratom a várólistára. Pedig a gyerek érdeke is az, hogy minél tovább maradjon családban. És ha csak egy pékségben tud zsömlét válogatni, akkor csinálja azt, de én tudjam, hogy ezt akkor is csinálhatja majd, ha én már nem leszek” – mondja. Magyarországon hét évvel ezelőtt körülbelül 50 ezer autistát tartottak nyilván, ma viszont – az egyre fejlettebb diagnosztikának köszönhetően – csaknem százezren vannak. Eközben a civil szervezetek lehetőségei szűkülnek, így egyre kevesebb pénz jut az ellátásukra.
Eljön a pillanat, amikor egyszerre több tízezer olyan emberről kellene gondoskodni, aki nem „fér bele” a rendszerbe, de saját erőből képtelen lenne boldogulni.
Talán erre is érdemes lenne gondolniuk a döntéshozóknak, akik szerint a 220 forintos órabér éppen megfelelő.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!