– Kérlek szépen, áttekintettem a neten visszamenőleg az országos sajtót, és hát hónapok óta nem szerepelt benne a nevünk. Nincs miért csodálkozni, hogy a madár se jár errefelé. Már képletesen értve persze…
A polgármestert idegesítették a Forgács homlokán gyöngyöző izzadságcseppek, amelyekről amaz mintha nem akart volna tudomást venni. Mindenhova biciklivel ment. Ezzel persze a városban majdnem mindenki így volt, elvégre kis távolságra minek autó, ám Forgács akkor is nyeregbe ült, amikor csak a szomszéd utcában lévő pékségbe igyekezett, hogy teljes őrlésű croissant-nal kedveskedjen a kávéhoz a polgármester titkárnőjének, akinek első munkanapja óta hevesen udvarolt. Forgács számára a kerékpározás nem nemzedékről nemzedékre öröklődő hagyomány volt, hanem a fittség szimbóluma.
– Ugyan már! – a polgármester legyintett. – Alig telik el nap, hogy valahol az országban ne látnának medvét. Miért volna ez most szenzáció?
– Pont ezt mondom! – Forgács közelebb lépett a polgármester íróasztalához. Amaz orrát megcsapta a papírzacskóból áradó péksüteményillat. Érezhetően se ők nem spóroltak az aromaanyagokkal, se Forgács a parfümmel. – Nekünk sem szabad kimaradnunk ebből. Innét indulva tudjuk visszahelyezni magunkat a térképre. Ez lehet az ezermérföldes utazás első lépése, amelyről a Tao beszél.
Forgács a sportként űzött kerékpározás mellett abban is igyekezett trendinek mutatkozni, hogy mondandóját időről időre holisztikus bölcsességekkel tűzdelte meg.
– Jóval idősebb vagyok nálad – így a polgármester –, számomra egy medve tényleg szenzáció kellene, hogy legyen, valamiért mégse érzem akkora ötletnek. Emlékszem, amikor évtizedekkel ezelőtt az újságok címlapon hozták, hogy a Zemplénben farkast lőttek. De hát ma már nemcsak a farkas majdhogynem mindennapos az országban, hanem lám, a medve is. Ami egyszerre örömteli meg szomorú. Az jó, hogy visszatérnek hozzánk a nagyvadak, ám az a baj, hogy leginkább azért, mert szűkül az életterük, és új helyet keresnek a szerencsétlenek. Különben is, kicsit olyan fiumei cápás érzetem van az egésztől.
– Miféle cápa? – Forgács összevonta a szemöldökét.
A polgármester arra gondolt, hogy úgy látszik, az efféle régi dolgokról nem esett szó azon a drága kommunikációs és marketingtanfolyamon, amelyet Forgács elvégzett – a hivatal kontójára, mondván, a városnak kell egy píáros, aki az arculattervezéshez is ért.
– A Monarchia korában mindig nyáron, uborkaszezon idején írtak a Fiume partjainál fölbukkanó cápákról – magyarázta enyhültebben a polgármester, miután konstatálta, hogy Forgács végre megtörölte gyöngyöző homlokát. Ami egyúttal azt is jelentette, hogy távozóban van: készül a kávé, Forgácsnak pedig igyekeznie kell, a croissant frissen jó, amúgy gyorsan megszikkad és illata is elillan. – És hogy gondoltad ezt a medvét? Valakit be akarsz öltöztetni?
– Dehogy! – Forgács olyan hevesen rázta a fejét, hogy egyik füléből kiesett a leginkább zenehallgatásra és fotózásra használt telefon fülhallgatója. – Azonnal lelepleznék. Különben is, ahhoz be kéne másokat is vonni, amit pedig kettőnél többen tudnak, az már nem titok. – Tartott egy kis hatásszünetet, utána folytatta: – De némi trükkel meg lehet oldani. A szőlőknél már ma csinálok pár fotót, amelyekre a netről rámontírozok egy medvét. Utána elmosódottá teszem őket. Mintha telefonnal készültek volna.
– De mi lesz, ha ezzel riadalmat okozunk?
Forgács fölényesen mosolygott.
– Na de, kérlek, polgármester úr, a mi medvénk nem az a fenevad, amelyik a Kárpátokban kecskéket tép szét. Jámbor állat, kizárólag gyümölcsöt eszik. Azonban mindenképpen meg kell ragadnunk a dolgot, mivel a medve kultikus lény: egyszerre van benne valami fenséges, ugyanakkor szeretnivaló is. Az ember tart is tőle, ám meg is akarná dögönyözni. Szóval megcsinálhatom?
Hogy szavainak nyomatékot adjon, Forgács előhúzta térdnadrágja elülső zsebéből a telefont.
A polgármester még meg akarta kérdezni, hogy tényleg pont a szőlőknél akar-e fotózni, ahol ő, mármint a polgármester is lakik, nem fogják-e megneszelni ettől a népek a turpisságot, aztán hagyta a fenébe. Csinálja csak meg a képeket ez az erőszakos, folyton olajos kezű fiú, utána ő ráér még véglegeset rámondani.
Forgács elrohant a zörgő papírzacskóval, a polgármester pedig visszatért az egyéb ügyekhez. Annyira elmélyedt a papírmunkában, hogy a medve a délután folyamán csak egyszer jutott eszébe, amikor a titkárnője bekopogott, és megkérdezte, nincs-e szüksége valamire. A polgármester köszönettel azt felelte, hogy nincs, ám azt már csak magában tette hozzá, hogy Forgácsnak ellenben annál inkább. Utána arra gondolt, hogy a fiúnak a kultusszal azért igaza van: Horthy is csináltatott egy helyet, ahol medvéket tartott, hogy lehessen rájuk vadászni a megcsonkított országban is, és állítólag egyszer Kádár is vadászatra hívta Hruscsovot, amihez egy nyugdíjazott cirkuszi medvét akartak felhasználni, ám amaz az anekdota szerint kereket oldott az erdész biciklijével.
Szép volt az idő, az irodában viszont a ventilátor ellenére is meleg. A munkaidő hivatalos vége előtt a polgármester mindenkit hazaküldött. Ő is belefáradt az aktákba, meg hát meg is akarta nézni a szőlőt, nincs-e tennivaló. Egyedül Forgácsot nem kellett küldenie, az magától is eltűnt, szokás szerint. Megtehette, elvégre komoly összeköttetései voltak a megyénél. A tanfolyamra is onnét ajánlották be.
A polgármester egyike volt azon keveseknek a városban, akik nem bicikliztek. Az ő tisztéhez mégiscsak jobban illik az autó, és hát dombnak fölfelé amúgy is nehezére esett volna tekerni. Már egészen közel járt a házához, amikor észrevette a medvét. Rögtön látta, hogy az, le se kellett hajtania a légkondi miatt fölhúzott ablakot. Ott volt az állat a legszélső szőlőtőkék között, mintha azon morfondírozna, hogy érdemes-e már a termést megkóstolni.
A polgármester a telefonja után nyúlt. Úgy döntött, nem figyelmezteti Forgácsot. Legalább eredeti lesz az a fotó is, amelyet a fiú készít. Ha tényleg a mi medvénk, úgyis csak gyümölcsöt eszik.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!