Noha Spielberg legújabb filmje 2045-ben játszódik, tökéletes időutazás a ’80-as, ’90-es évekbe.
Végtelenített felsorolás és idézet, ahogy a rendező telepakolja a jövő virtuális világát dinókkal és King Konggal, hősét beülteti a DeLoreanbe, rejtvényeket ad fel nekik a Ragyogásból és özönvíz előtti Atari-játékokból, komplett popkulturális Jurassic Parkot felépítve.
Az utalások persze viccesek, főleg, ha sikerül sokat elcsípnünk, ám az eredeti minden esetben összehasonlíthatatlanul jobb. Inkább azokat kellene újranéznünk, mert az Ernest Cline agyonhájpolt bestselleréből kinyert film semmi újat, végképp semmi reflexiót nem tartogat számunkra sem a korunkról, sem annak egyik legnagyobb popkult hatású rendezőjéről. Hiába pukkant el ezer látványés akciópatront percenként, bizonyítva nagyságát a vizuális történetmesélésben, Spielberg megöregedett.
Szereplői és általában az ember iránt érzett gyöngédsége, összetett és okos jellemábrázolása kritikátlan, naiv idealizmussá soványodott. Érdektelen, vajon a jók vagy a rajzfilmbe illő gonosz győz, sikerül-e megtalálni a nagy virtuális valóságjátékban elrejtett „húsvéti tojást”, és ki lesz az ura az OASIS-nak, amibe a Mad Maxhez hasonló nyomorban és mocsokban tengődő társadalom belezombult.
Ha van riasztó üzenet, az a menekülés ebbe a bugyuta álomvilágba, amiben mindenki tökéletes lehet és bármilyen fajú, miközben arra fecséreli az életét, hogy agyatlanul gyakja a szörnyeket mágikus fegyverekért és játék pénzért, mint egy elvarázsolt kiskamasz. Nem megoldás, ha heti kétszer központilag lekapcsol a rendszer és a kiskorúként kezelt felhasználóknak e kis időre vissza kell térni a valóságba. Spielberg olyan, mint a szülő, aki azt hiszi, elintézte a nevelést, és még jó fej is maradt közben. Ám ez puszta önbecsapás, gyáva kitérés az elől, hogy (ön)kritikusan tekintsünk az analóg vs. digitális-virtuális életünkre, ami már rég nem gyerekjáték.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
