A semmi határán - Röszkei riport

„Közterületen való forgatáshoz nem szükséges a rendőrség engedélye. A tranzitzónába való belépést nem áll módunkban engedélyezni” – kurta sablonválasszal tiltja el lapunkat a rendőrség a tervezett röszkei menekültriporttól. Persze kiskapuk mindig vannak, a kerítés két oldalán kanyargó földúton ugyan magyar fennhatóság az úr, ám ha a zsurnaliszta hajlandó az út melletti bozótban kommandózni, nos, onnan már csak a szerb rendőr rángathatja ki. Márpedig az nem viszi túlzásba az újságíró-fenyegetést, legalábbis eddig nem tette. Ám fordult a kocka, ahogy a szerb oldal lakossága egyre ellenségesebb lett a menekültekkel, annál intenzívebben „falazzák le” őket a rendőrök – bár nincs kimondva, de vége az áldozatkommunikációnak. Tavaly nyáron a legtöbb horgosi, magyarkanizsai gazda még arról beszélt, hogy megérti szegény embereket, most azonban mindenki a pokolba kívánja őket.

Halálosan fáradt arab srác fordul be (sima talpú papucsban, likacsossá fakult mackónadrágban) az egyik szerbiai kocsmába, ám rögvest fordul is kifelé, nem szolgálják ki. Igaz, van előzménye a zordságnak: az éjszakában pár menekült késsel hadonászva közrefogott egy helyi férfit, és megszabadította a készpénzétől és a mobiljától. Arra a logikai felvetésre, hogy azért pöttyözik a falu tereit menekültek, mert a határt szinte hermetikusan lezárta a magyar kormány, nem a logika szabályait követő válasz érkezik: „Tisztelem és becsülöm érte Orbán Viktort. Nekünk is ezt kéne tenni.” Aztán még hozzáteszi a boltos asszony, hogy ha valaki menekült, akkor örüljön, ha valahol nyugalomra lel, és ne követeljen mindenféle Németországot. „Azért jönnek ide meg Nyugatra, mert az arab nagyhatalmak nem fogadják be őket” – kéri számon a pánarab érzület hiányát egy mérsékelten decens úr és a kőbányai világosa.

„Nem azért, hanem mert a német segély csábító” – rímel a szerb oldalra a magyar határfalu boltosa. Szerinte mi másért menne tizenkétezer kilométert például egy szír, hiszen egy országgal odább béke van. „Nem véletlen, hogy Szerbia déli részéből és Boszniából is több tízezren mentek oda még tavaly februárban, hiszen a segélyből még félre is tudtak tenni, csak aztán kiszorították őket ezek az arabok” – kárörvend a déli szomszéd rovására az ember.

Igaz, a határ menti magyar falvakat egyre kevésbé nyomja a menekültár. Aki igazán akar, az persze át tud jönni. Például az egyik pletyka szerint drónokkal figyelik a határt, amikor azok menetrendjük szerint elrepülnek, akkor lódulnak meg a menekültek. A kerítés továbbra sem akadály, aztán ott a Tisza meg a holtág, a víz hosszan kanyarog, nem olyan nehéz észrevétlenül átúszni. De nem is olyan könnyű, két férfi a közelmúltban próbálta meg, ám egyikük soha nem lépett partra, ugyanis társa szerint egyenruhás emberek újra és újra visszakényszerítették a Tiszába. Hogy kik az egyenruhások, azt itt senki nem találgatja. Abban azonban biztosak, hogy a települések mező- és polgárőrei sokat tettek azért, hogy a menekültek ne a zöldhatáron próbálkozzanak, hanem a hivatalos ösvényeken. Így most mintegy 800-900 ember várja, hogy a magyar hatóságoknak megessen rajtuk a szíve.

A magyar és a szerb határ között a senki földjén sátortábor nőtt ki, zsákokból, nejlondarabokból lombos ágból eszkábáltak kalyibákat maguknak, mindjárt a kerítés tövében. Segélyszervezetek tartják őket életben, a „lágerben” csak víz van, az is módjával. Az élet persze kapaszkodik, például a fiúk rendíthetetlenül fociznak. Ha pedig dél felé jár az idő, a tábor fele – mivel a ki- és bejárás szabad – meglódul a horgosi boltok felé. És ez így mehet az idők végezetéig, ugyanis magyar kormánynak roppant mód megfelel ez a helyzet, hiszen semmi dolga vele. Nem véletlen, hogy kudarcba fulladt a menekültek legújabb, brutális erejűnek vélt tiltakozó akciója is. Vagy százhúsz ember érkezett a határra kemény elszánással, hogy addig éhségsztrájkol, amíg át nem engedik a magyar határon. Szájukat – szándékuk komolyságát bizonyítva – szigszalaggal zárták le, ám három nap protestkoplalás után számuk felére-harmadára fogyott, ugyanis egyértelművé vált: hiába apellálnak az Orbán-kabinet emberségére, a magyar kormánytól az utolsó szálig éhen veszhetnek. (Így sokan Horvátország felé indultak.)

Lapunk ottjártakor épp egy osztrák delegáció tekintette meg  a menekültkalyibákat – így esetleg a nemzetközi figyelem finomíthat embertelen körülményeiken. Ám nem valószínű, ugyanis elszánt, frusztrált és haragos menekültek úgy kellenek most a kormánynak, mint egy falat kenyér. Hiszen kvótaellenes kampányát eddig azért nem járathatta csúcsra, mert egyetlen migráns sem ostromolta a határokat. És hogy egy valós veszélynek feltüntethető helyzet mennyire hatékony, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy több határ menti településen sötét pletyka terjed. Nevezetesen az, hogy több mint 4 ezer migráns torlódott fel a szerb oldalon, és előbb-utóbb megindulnak, átgázolva kerítésen és védvonalon. Pedig könnyen ellenőrizhető a sztori: elég legurulni a szabadkai menekülttáborig, és nyomban kiderül, hogy a migránslétszám legfeljebb az említett tömegnek a tizede.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!