Nem úszható meg a szembenézés – interjú Rainer M. János történésszel, az 56-os Intézet igazgatójával

– Lassan negyedszázada tart a belbiztonsági dokumentumok vizsgálata, kutatása. Tudjuk, hogy működtek a BM ügyosztályai, sejtjük, kik irányították az ügynökhálózatot, de még nem ismerjük magukat az ügynököket. Most készült el a mágnesszalagok vizsgálatáról szóló dolgozat (lásd keretes írásunkat) – közelebb jutottunk az igazsághoz 1995 óta, amikor az első belügyi iratfeltáró bizottság elkezdte a dokumentumok rendszerezését?

– Sok mindent tudunk már, amit 1995-ben még nem, de egy sor lényeges kérdésben, és főleg a dokumentumok nyilvánosságában nem léptünk sokat előre. Elképeszt, hogy tíz éve foglalkoznak ezekkel a szalagokkal, és az eredmény ma is annyi, hogy az adatok egy része teljesen, másik része részben, harmadik része egyáltalán nem olvasható. Nem egyiptomi hieroglifákat kell megfejteni, hanem egy ötvenéves technológiát. Mégis ugyanott tartunk, hogy kizárólag a mágnesszalagokról egyetlenegy személyt sem lehet százszázalékos biztonsággal azonosítani – ehhez szükségesek a papíralapú kartonok is. Márpedig a kartonrendszer erősen hiányos.

– Amit mond, abból két dolog következik: vagy nem a megfelelő szakemberek végezték a mágnesszalagok feldolgozását, vagy valakiknek nem érdekük, hogy nyilvánosságra kerüljenek az adatok.

– A most publikált tanulmány szerzői mind kitűnő szakemberek. Két tényt ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagyni. Az egyik, hogy a mellékletek nélkül körülbelül százoldalnyi szöveg nagy része már ismert, a szolgálatok működését, az iratok tárolásának körülményeit, a feldolgozás nehézségeit már többször leírták. Az igazán érdemi részt a bizottság következtetései és ajánlása jelenti – ez legfeljebb a szöveg negyed részét teszi ki. Ráadásul az egyetlen igazi ajánlás az, hogy a szalagokat tegyük levéltárba. Így legalább a kutatók hozzáférhetnek az anyaghoz, ám ez továbbra sem jelenti azt, hogy a dokumentumok nyilvánosak lesznek. A másik tény, hogy a bizottság tagjai nem mérnökök, matematikusok, programozók, azaz nem értenek a mágnesszalag-technológiához. Az ezzel foglalkozó szakembereket a szolgálatok adták. És ne feledjük: a szalagok most is a szolgálatoknál vannak.

– Úgy gondolja, hogy a szolgálatoknak nem érdekük a dokumentumok nyilvánossága?

– Minden jel erre mutat.

– Ha elfogadjuk, hogy a mágnesszalagokon tárolt adatok csak részben olvashatók, és tudjuk, hogy mi lett a sorsuk a papíralapú nyilvántartásoknak, akkor úgy tűnik, végleg lemondhatunk arról, hogy megtudjuk, kik kikről mit jelentettek 1956 és 1990 között.

– Ez körülbelül az utolsó pillanat lehetne, hogy megismerjük az adatokat.

– Miközben időről időre felbukkannak észszerűnek tűnő érvek az adatok teljes nyilvánossága ellen.

– Lehet logikusan érvelni a nyilvánosság ellen, de különös módon az ellenérvek változnak. A ’90-es évek közepén a fő érv az ország nemzetbiztonsági érdeke volt. A 2000-es évek elején a személyes adatok védelme következett. Néhány éve pedig az egész ügyet okafogyottnak bélyegezték, mondván: az adatok csonkák, a teljes igazság úgysem ismerhető meg. A leginkább álszent érvelés egyébként az, hogy azért nem kell publikálni a hálózati személyek neveit, mert a hálózat felelőssége és szerepe valójában csekély a pártállam működésében. „Minek odadobni egyszerű, ártatlan embereket bűnbakként, koncként? Azok a valódi felelősök, akik a jelentéseket kapták, és akik beszervezték, instruálták ezeket az embereket, az ő neveiket kellene nyilvánosságra hozni” – mondják, akik ezzel érvelnek. És mivel az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára ebben kitűnő munkát végzett, azaz gyakorlatilag az összes fontos irányító neve már olvasható, kutatható, ez az érv valójában azt jelenti, hogy mindenki maradjon nyugton.

– A rendszerváltás után 27 évvel hozhat még politikai hasznot az ügynökakták eltitkolása?

– Ez a folytonos, makacs elutasítás arra utal, hogy még mindig kényes a téma. Eddig egyik igazán nagy kormányzó párt sem tudta és/vagy akarta megoldani az ügyet.

– Talán, mert minden kormánypárt érintett (volt), és nem akarták vállalni a rizikót.

– Biztos ez is benne van, de talán mégis fontosabb volna, hogy ne kelljen pánikolnia a kormánynak, hogy egy belügyi államtitkárról mikor derül ki, hogy ennek vagy annak a tartótisztje volt 1984-ben.

– Lehet, erősebb kísértés, hogy ügynöközéssel, komcsizással még mindig jól lehet kampányolni.

– Ez valószínűleg így van. Ne felejtsük el, hogy szinte biztos: még mindig vannak ilyesfajta „kompromatokat” tartalmazó adatbankok magán- vagy pártkezekben. A korábbi nagy leleplezések egy részénél – ilyen volt például Medgyessy Péter D 209-es ügye, Szabó István vagy Tar Sándor aktája – a mai napig nem lehet tudni, ki és honnan vette elő az eredeti dokumentumokat. Mert az érintett dokumentum nem volt a helyén: a levéltárban. Valaki vagy valakik kiemelték onnan, és eltették „jobb időkre”. Ez pedig azt jelenti, hogy még a listák teljes nyilvánossága sem jelenti feltétlenül a múlttal való teljes leszámolást.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!