A tudomány citromdíja

Gondolkodtak már azon, hogy miért nem fájdul meg a harkály feje kopácsolás közben? Vagy hogy hányszor kell elkészíteni egy csoportképet ahhoz, hogy senki ne pislogjon? Ha nem, akkor sem kell aggódni, egyes tudósok ugyanis megtették, és be is zsebelték érte a jól megérdemelt díjukat! Idén szeptemberben már 27. alkalommal osztották ki az Ignobel-díjakat, „elismerve” olyan kutatásokat, amelyek használhatatlan találmányokhoz vagy értelmetlen, sőt gyakran nevetséges felfedezésekhez vezettek. A Nobel-díj paródiájának tartott kitüntetés ötletgazdája, Marc Abrahams szerint viszont a cél nem a szóban forgó tudósok kigúnyolása, hanem, hogy olyan kutatásokra irányítsa a figyelmet, amelyek a megszokottól eltérő észjárásra épülnek, hiszen sokszor éppen ezek a furcsa gondolatok vezethetnek nagy áttörésekhez. Hogy mennyire így van, arra jó példa a 2006- ban biológiai Ignobellel jutalmazott holland páros esete, akik arra jöttek rá, hogy a nőstény maláriaszúnyogokat ugyanúgy vonzza a limburgi sajt szaga, mint az emberi lábé. Az elsőre nem sok hasznot rejtő kutatás végül nagyon is jelentősnek bizonyult: Afrikában azóta is alkalmazzák ezt a németalföldi sajtot a moszkitócsapdákban, a két tudós munkája így a malária elleni küzdelem fontos pillére lett.

Az Ignobel-díj 1991 óta íródó történetét áttekintve azonban ez a valóban hasznos tanulmány a kisszámú üdítő kivétel közé tartozik, hiszen az Abrahams által fentebb említett „furcsa gondolatok” többnyire pont azért furcsák, mert látszólag tényleg semmi értelmük.

Nem könnyű például mit mondani arra az amerikai-indiai kutatócsapatra, akik a 2014-es gyógyszerészeti kategória díját azzal a megállapítással érdemelték ki, hogy a „megállíthatatlannak tűnő orrvérzés megállítható, ha a vérző orrot szalonnacsíkokkal tömítjük el”. De hasonlóan nehéz rájönni, mi volt a céljuk a 2013-ban nyertes skót matematikusoknak, akik hosszú értekezésük végén arra jutottak: „minél tovább fekszik egy tehén, annál valószínűbb, hogy hamarosan feláll”.


Murphy és a vajas kenyér

Mielőtt azt hinnénk, az Ignobel-díjasok listája csak újabb bizonyítéka annak, hogy a tudomány sosem az emberek mindennapos gondjaira keresi a válaszokat, álljon itt néhány kutatás, amelyek eredményei jól használhatók a hétköznapokban. Viszonylag széles körben elterjedt hiedelem, hogy a padlóra esett étel mosás nélkül fogyasztható, ha azt 5 másodpercen belül felvesszük, mert ennyi idő alatt még nem kerülnek rá kórokozók.

Az úgynevezett „öt másodperces szabályt” egy Jillian Clarke nevű amerikai tudós vizsgálta – és cáfolta meg hitelt érdemlően. A földre zuhanó ételeknél maradva, a birminghami Aston Egyetemen dolgozó Robert Matthews annak a „Murphy-törvénynek” járt utána, amely szerint a kezünkből kieső vajas kenyér mindig a vajas felére érkezik. Matthews nem volt rest mintegy ezer ember bevonásával összesen 21 ezerszer elvégezni a tesztet, és azt találta, ha mindig nem is, de az esetek 62 százalékában tényleg a vajas oldal landol a földön – ami nem lehet véletlen.

A kutató szerint az ok egyszerű, az elejtett vajas kenyér ugyanis zuhanás közben forogni kezd, és a kezünkből vagy az asztalról lefelé tartó útja során legtöbb esetben csak egy fél fordulatra van ideje. Azoknál a kísérleteknél egyébként, ahol a kenyereket nagyobb magasságról ejtik le, már szinte pontosan kirajzolódik az 50-50 százalékos arány.


Önként vállalt méhcsípés

Szintén Ignobel-díjasoknak köszönhetjük annak képletét, hogy mennyire érdemes teába mártogatni a kekszünket.

Ha tehát erre készülünk, tartsuk szem előtt: a teával átitatott terület négyzete egyenlő a tea felületi feszültsége szorozva a keksz átlagos pórusátmérője szorozva az idővel, mindez osztva a tea viszkozitásának négyszeresével. Ha ez túl bonyolult, nem kell megijedni, szerencsére a kutatásnak akadt egy másik megállapítása is, mely szerint érdemesebb tea helyett tejbe áztatni a kekszet.

Még egy képlettel már nem terhelnénk olvasóinkat, így annak a rejtélynek, hogy átlagosan hány csoportképet kell elkészíteni ahhoz, hogy szinte biztosan mindenkinek nyitva legyen rajta a szeme, csak a megoldását közöljük: 20 főnél kisebb társaság esetén a résztvevők számát osszuk el kettővel. 30 fős csapatnál azonban már 30 fotó is kellhet, míg az ausztrál kutatás szerint 50 fős csoportnál már gyakorlatilag lehetetlen olyan fényképet készíteni, amelybe senki se pislog bele.

Gondoljunk ezek után bármit is az Ignobel-díjas kutatókról, az a vád aligha érheti őket, hogy ne áldoznának sokat a tudomány oltárán.

Michael L. Smith például azzal érdemelte ki a 2015-ös élettani díjat, hogy 38 napon át napi 5 méhcsípést élt át, azért, hogy megtudja, a test mely pontján a legfájdalmasabbak az állat szúrásai. Mindenki jobban jár, ha utánajárás helyett simán csak elhiszi, hogy a legérzékenyebb pont az orrlyuk, amelyet a felső ajak követ. A legkevésbé fájdalmas, ha a méh a koponyát vagy a középső lábujjakat csípi meg.


Hajmeresztő állatságok

Az állatokkal kapcsolatos vizsgálatok amúgy is népszerűek a díjazottak között.Épp itt az ideje tehát, hogy mi ismegadjuk a választ a bevezetőben feltettide vonatkozó kérdésre. Nos, a harkályok feje azért nem fájdul meg a napi átlagosan 12 ezer kopácsolástól, mert,ahogy azt amerikai tudósok 2006-ban megállapították, koponyájuk a többimadárénál vastagabb és szivacsosabb, ráadásul nyelvük képes egyfajta „rezgéscsillapítóként” belülről kipárnázni az agyukat. Az idei díjazottak egyikétpedig azok az interneten látott fotók ihlették meg, amelyeken macskák különbözőtárgyakba (pl. vödrök, gömbakváriumok, befőttesüvegek) gyömöszölik be magukat. Marc-Antoine Fardin egészenodáig ment, hogy tanulmányában a „Folyékonyak vagy szilárdak-e a macskák?” kérdést tette fel. A hosszas elemzés szerencsére megnyugtató választ hozott: inkább szilárdak.

A fentiek fényében talán nem nehéz egyetérteni az Ignobel-díjátadó gálák – amelyeket egyébként a Harvard Egyetemen, Nobel-díjasok jelenlétében tartanak meg – hagyományos záró gondolatával: „Akik idén nem kapták meg a díjat, azoknak sok sikert jövőre! Akik megkapták, azoknak pedig még többet!”  

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!