A vasfüggöny már csak eredmény

Vagyis, minek is akarná megvenni Goják Sándor egykori határőr felsőcsatári otthonának kertjében kialakított múzeumot, amikor az államnak működő, nem a múlt borzalmaira emlékeztető, hanem a jelenkor politikai, gazdasági és humanitárius kihívásaira radikális választ adó határzára lesz. És minek adna pénzt a nyugati határra épült múzeumnak, mondjuk a Terror Háza Múzeum költségvetésének fél százalékát csak, évi mintegy négymillió forintot, amikor több milliárdból építi délen az új függönyt. A Vasfüggöny Múzeumot csak Goják Sándor tartja fent kilencvenezer forintos nyugdíjából és a belépőkből.

Pedig lenne mit tanulni a felsőcsatári Vasfüggöny Múzeum példájából. A vasfüggöny felépítését és működését bemutató „határtárlat” ugyanis nem azért jött létre, hogy büszkén hirdesse a katonai műszaki mérnökök határzár-építési szakértelmét, vagy hogy bemutassa, hogy az aknák micsoda precizitással és hatékonysággal robbantották le a menekülők lábfejét, karjait, s tépték cafatokra testüket. A múzeum azoknak állít emléket, akiknek sikerült átszökniük a magyar–osztrák határon, azoknak, akiket elkaptak, akik megnyomorodtak, akiket 2-3 évre börtönbe zártak, akiknek elkobozták vagyonukat, s azoknak, akiket agyonlőttek.

Goják Sándor bölcs ember. Lelkes és szenvedélyes, még ha kissé meg is fáradt a gyűjtőmunkában. A hidegháború egyik legkeményebb szakaszában, 1965 és 1968 között huszonhét hónapig őrizte a nyugati határt, később pedig, évtizedeket áldozva kutatásra, gyűjtögetésre, találkozók szervezésére, megépítette az utókornak, tanulságul a Vasfüggöny Múzeumot. Pontosan tudja, hogy egyetlen kerítés semmit sem ér, ha valaki határzárat épít. Ez a vasfüggönynél is így kezdődött. Először, 1948-ban is csak leásták háromméterenként a 14-15 centiméteres átmérőjű hengeres faoszlopokat, majd kihúzták rájuk a drótkerítést a magyar–osztrák határvonalon 365 kilométer hosszan. Aztán mi lett belőle… A vasfüggöny egy olyan komplett rendszer, amely már a határtól mérve 50 kilométeres hatótávolságban működött. A nyugati határ felé tartókat már a celldömölki állomáson megfigyelték. A következő védősáv vonalát a szombathelyi pályaudvar jelentette (akinek 2-es számot írtak az igazolványába, az helyi lakos volt); majd a határfalvak buszmegállóiból vitték el a rendészek az érkező idegeneket, ha mégis átcsúsztak volna a megelőző ellenőrzési pontokon. Az illegális határátlépők csak innentől kezdve tapasztalhatták meg az emberi leleményesség kegyetlenebbik oldalát. Át kellett jutniuk a H–63-as, fényrakétákkal ellátott rendszeren. A sáv mögött katonák járőröztek, majd következett a belső műszaki zár drótkerítéses szakasza, mögötte az aknamező, majd a külső műszaki zár drótkerítéses zónája, és ha sikerült átjutniuk a senki földjén, elérték a szabadságot jelentő Ausztriát.

Mondani sem kell, kevesen jutottak át. Pontos adat nincs arról, hány, mivel a hidegháború idején ötévenként megsemmisítették a szökési kísérletekről szóló jelentéseket, de valamiféle véletlen folytán a legtöbben, mintegy 250 ezren éppen az 1956-os forradalom idején léptek le. Akkor ugyanis „szabad volt az út” Ausztria felé. A régi aknákat 1955-ben felszedték, és nem telepítették időre az újakat. Csak 1957-ben, s büntetésképpen mindjárt háromszor annyit tettek le, mint azt eredetileg tervezték. Az új orosz aknák bakelitből készültek, hogy a fémkereső ne tudja kimutatni, és csak a nyugati határszakaszra 1,5 millió darabot ástak be, néhány centis földréteg alá. Plusz 450 ezer tányéraknát az utakra, és 45 ezer bokoraknát a kerítések tövébe. Letenni sem volt egyszerű, a munka gyorsan ment, ám térképet senki sem rajzolt, hová is telepítették az aknákat. Éppen ezért, később 5,5 évig tartott, amikor 1966-ban elkezdték megtisztítani a nyugati határszakaszt. Az aknák helyét felváltotta az úgynevezett Szelíd Vasfüggöny, amely az SZ–100 nevű Elektromos Műszaki Zár „beceneve” volt, a lényege pedig ez: a határtól – a terepviszonyoktól és a határvonal ívétől függően – 50 méterre vagy éppen 10 kilométerre kiépítették a 24 voltos elektromos árammal ellátott kerítés rendszerét. (Az NDK-ban 380 Volt futott a drótokban, sok keletnémet ezért is akart Magyarországon keresztül nyugatra szökni.) Ez a rendszer valóban „humánusabbnak” számított, viszont annál nagyobb határőrizeti jelenlétet követelt meg. Az SZ–100-as határzárat 300 méteres szektorokra osztották, egy határőrshöz 20 szektor (10 északra, 10 délre) megfigyelése tartozott. A jelzőkürttel ellátott rendszert alighanem maguk a határőrök utálták a legjobban (úgy hívták egymás között, hogy Kakukk, Lulu, Anyós Hangja, Pléh Kutya, Pléh Kurva), hiszen 1000 riasztásból 998 vaknak bizonyult: vad futott a kerítésnek, ág zuhant a drótokra.

A történelmet ezután a békésebb életre vágyó politikusok írták, ami a szovjet blokk felbomlásához és a vasfüggöny lebontásához vezetett. Talán az augusztussal lehet a hiba, de 1989-ben egy augusztusi napon, 19-én tartották Sopron közelében a páneurópai pikniket, a határnyitás békedemonstrációját, amely nem csupán a vasfüggöny végét jelentette, de megnyitotta a Németország újraegyesítéséről szóló politikai tárgyalásokat, és elvezetett odáig, hogy az Európai Unió lebontotta belső határait.

Most, 2015 augusztusában újra kerítést építenek Magyarországon. Persze, Goják Sándor is mondja, ezek más idők. Amikor 1946. március 5-én Churchill elmondta híres, fultoni beszédét [„Sötét idők köszönthetnek ránk újból (…) A Balti-tenger melletti Stettintől az Adriai-tenger melletti Triesztig egy vasfüggöny ereszkedik le a kontinensre”], ideológiák csatája dúlt. Most menekültek árasztják el Európát. Az egykori határőr azt mondja, az normális dolog, ha egy ország védeni akarja magát. De – és ő már csak tudja – nem szabad ezt a kerítés szemszögéből nézni, s főként nem onnan megítélni. Mert a drót már csak eredmény. Eredménye annak a politikának, amely odáig vezetett, hogy egyetlen kerítés képes arra, hogy ne csak országokat, de embereket, barátokat válasszon el egymástól. No, ezen kellene változtatni. Mert kerítést építeni könnyű. De ahogyan a vasfüggöny példája is mutatja, sokkal nehezebb lebontani azt.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!