A veszély köre - Kiközösített, zaklatott gyerekekről szól 'Az osztály vesztese'

– Regényében egy ötödikes osztály története tárul elénk, az egyik gyereket megalázó helyzetbe hozza és bántalmazza társa, majd ezt megosztja a Facebookon. Napközis tanárként tanított egy évig, mennyire inspirálták saját élmények?

– Megélt események vezettek a könyv írásakor, bár a konkrét történet fikció. Egy átlagos budapesti általános iskolában dolgoztam, ahová mindenféle társadalmi rétegből jártak gyerekek. Azt tapasztaltam, hogy gyakori az egymás piszkálása, az akár zaklatásig menő kiközösítés. Mindennapos, hogy még a jó helyzetben, az osztály középpontjában lévő gyerek is folyamatosan attól retteg, kipécézik, vagy valami ciki dolgot csinál és nevetségessé válik. Ez a jelenség sokkal erősebben jelen van, mint gondolnánk, különösen a 4–6. osztályosok között.

– Miért pont ez a korosztály a leginkább érintett?

– A tinikor kezdete a legkritikusabb, a gimnáziumra jobban kiforrnak a személyiségek, kialakulnak baráti viszonyok, mindenki megtalálja a magához hasonlókat, a szövetségeseit. Ötödik osztály környékén újrarendeződnek az alsós barátságok, senki nem érzi magát biztonságban, mert előfordulhat, hogy már nem bízhat meg abban, akivel tegnap még jóban volt. Ez fordulópont abból a szempontból is, hogy már jobban számít a kortársak véleménye, mint a felnőtteké. Alsóban még versengenek, ki foghatja a tanár néni kezét, ez ötödikben már ciki.

– Kié a felelősség, ha fizikai, lelki zaklatás történik egy osztályban?

– Nem lehet a felelősséget csak az iskolára hárítani, mert tudjuk, hogy ez szinte mindenhol előfordul. Nagyon fontos a megelőzés, amihez nem elég egy pedagógus, összefogásra van szükség a tanárok részéről. Ehhez arra lenne szükség, hogy a tanórai keret ne csak a tananyag megtanítására legyen elég, hanem jusson idő a gyerekek lelki világára, élményeire, érzéseire is, a tanárok pedig megismerhessék, honnan, milyen családi közegből jöttek a diákok, milyen hangulatban vannak aznap, nem éhesek vagy fáradtak-e éppen. Mert ezek mind szoros összefüggésben vannak azzal, hogy mennyi agresszió és stressz halmozódik fel bennük. Erre rakódnak rá az iskolai események: felelés, röpdolgozat vagy csak egy bántó mondat. Mindez a feszültség felhalmozódik, és egyszer csak kirobban, sok esetben egy másik gyerek irányába. Ezért arra is lehetőséget kellene biztosítani, hogy másképp vezethessék le a stresszt.

– Felkészítik a pedagógusokat ezekre a helyzetekre, kihez tudnak fordulni ilyen esetben segítségért?

– A jelenségről az egyetemen is tanultunk, de nagyon tankönyvízűen. A valóságban ez egészen másként történik. A pedagógus kérhet segítséget az iskolapszichológustól, de ő annyira kis óraszámban van jelen, hogy éppen csak a legproblémásabb gyerekekkel tud foglalkozni egy kicsit, ez pedig csak a tűzoltásra elegendő. A megelőzésre nincs keret és idő.

– Mennyit súlyosbított a helyzeten az internet, a közösségi oldalak és üzenő alkalmazások elterjedése?

– Az iskolai agresszió, a kiközösítés, egymás szekálása mindig is jelen volt, de az internetre átszivárogva kilép a tanárok felügyelete alól. Ha egy zárt csoportban történik valami, arról a pedagógus csak akkor értesül, ha valamelyik diák elmondja neki. Így az agresszió kilépett egy olyan közegbe, ami sokszor láthatatlan, kontrollálhatatlan a felnőttek számára. Ráadásul a szó többé-kevésbé elszáll, de ha a negatív, megalázó megjegyzéseket leírják, az megmarad, és mára a legtöbb kiskamasznak van okostelefonja, Facebook-profilja.

– Mi lehet jobb stratégia: ha a tanár kívül marad, vagy akár maga is használja a Facebookot a diákokkal való kapcsolattartásra?

– Mindenképpen hasznos, ha használja ezeket a technológiákat, nem lehet úgy tenni, mintha ezek nem léteznének, hiszen már mindannyiunk fontos életterei a közösségi oldalak. Ugyanakkor, ha valaki ezt az utat választja, nagyon oda kell figyelnie, hogy milyen határokon belül kommunikál a diákjaival, mennyit oszt meg velük a magánéletéből, miket posztol.

– Regénybeli osztályában helyet kapott cigány, dadogással küszködő, sokszor költöző gyerek is. Az irigyeltekről is kiderül, komoly „csomagot” hordoznak, megvannak a problémáik. Lehet-e egy közösségen belül mindenkinek a gondjait ismerni, tekintettel lenni rájuk?

– Szerintem igen, mert mindennek az alapja, hogy tudjuk, honnan jött a gyerek, csak így lehet vele eredményesen együttműködni. Általános iskola alsó tagozatában még több figyelem jut a gyerekekre, de felsőben, ahol a tanár már sok osztályban tanít, és hetente néhányszor 45 perc alatt kellene megismerni akár több száz gyereket, ez már kihívás. Nem a pedagógusok tehetnek róla, hogy erre kevés idő és energia jut. Hosszú távon az oldhatná meg ezt, ha kevesebb gyerek osztozna egy pedagóguson, és nagyobb figyelmet kaphatna minden gyerek. Nekem a napköziben a kötetlenebb foglalkozások során több lehetőségem és időm volt beszélgetni velük.

– Könnyen beszélnek a gyerekek arról, ha bántás éri őket személyesen vagy akár az online térben?

– Nagyon egyénfüggő, sokszor maguk a gyerekek húznak fel egy magas falat, és nem mondják el a problémáikat. Van, aki azért, mert úgy érzi: árulóvá válik, ha elmondja, hogy bántották. Rövid tanári pályafutásom alatt volt olyan kisfiú, akihez nem mehettem oda, ha a többiek is látták. Sok olyan kisgyerek van, aki otthonról olyan rossz tapasztalatokkal érkezik, hogy azt sem tudja, hogyan kell segítséget vagy akár szeretetet kérni, de kilencven százalékban igaz, hogy a gyerekek megnyílnak, ha azt érzik, a felnőtt nyitott és érdeklődik. Azt minden tanár látja, hogy ki van a peremen: akinek soha nincs párja, a legtöbbször egyedül ül és akár órák közben is beszólogatnak neki. Az már kevésbé feltűnő, hogy egy átlagos gyerek is megélheti, háttérbe van szorítva, nem jut rá elég figyelem. Egy központi figura is érezheti rosszul magát abban a szerepben, amiben van, és erre kevesen gondolnak.

– Ön szerint hogyan tud egy felnőtt író hitelesen írni ezekről a problémákról kiskamaszoknak?

– Nagyon nehéz feladat. Izgultam, mit szólnak, de eddig csak pozitív visszajelzéseket kaptam. Egy évig minden napomat ezzel a korosztállyal töltöttem, és azt hiszem, sikerült ráéreznem, milyen problémáik vannak, hogyan beszélnek, mire mit reagálnak. Ez azért is fontos, mert a felnőttek könnyen elfelejtik ezeket a dolgokat, megszépítik az iskolai emlékeiket, akkor is, ha őket bántották, és akkor is, ha ők voltak az agresszorok.

– Közhely, hogy a gyerekek nagyon kegyetlenek tudnak lenni egymással. Mit lehetne tenni annak érdekében, hogy ők nyitottabb, elfogadóbb közösséget alkossanak?

– Ez egyrészt a szülőkön múlik, és azon, hogy milyen szemléletmódot hoznak a gyerekek otthonról, másrészt pedig természetesen a pedagógus és az iskola is sokat tehet az ügy érdekében. Ők teremthetnek olyan helyzeteket, ami a közösséget építi. Nagyon sok olyan játékra, feladatra lenne szükség, ahol a diákok megmutathatják a személyiségüket, erősségeiket és kitörhetnek a skatulyákból. Jelenleg viszont még nagyon kevés az ilyen csoportmunka, módszer az iskolákban, a poroszos, frontális oktatás uralkodik. És egy tanár nem tehet csodát, kell hozzá az iskolai közösség együttműködése is.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!