Azok a fogalmazások, amelyek manapság fellelhetőek a nemzetközi sajtóban, pontatlanok. Hetven éve nem volt ilyen találkozó, olvasni. De 70 évvel ezelőtt Csang Kaj-sek, a Kínai Köztársaság (háborúnyertes) elnöke – aki aztán 1949-ben Tajvanra menekült csapataival – nem Mao Cetunggal, a Kínai Népköztársaság elnökével találkozott, hanem az ország egyötödén uralkodó Kínai Kommunista Párt vezetőjével, akivel az ország jövője érdekében, a polgárháborút elkerülendő, békét akart kötni. Ha akart. Ők ketten 1945 szeptemberében, Csungkingban, a Kuomintang, Csang kormányzó pártja háborús főhadiszállásán találkoztak, nem nagyon könnyen, mert a „generalisszimusznak” (Csang ezzel a címmel tüntette ki magát, Sztálin után másodikként) három táviratot is kellett küldenie Mao címére, amíg az jenani rejtekhelyén elhatározta, hogy jobb meggyőződése dacára mégis elmegy tárgyalni az ősi riválissal. Ki legalább annyi energiát fektetett a kommunisták megsemmisítésébe, mint a japán agresszorok elleni küzdelembe. Ám a japánok kiűzése – pontosabban: fegyverletételre kényszerítése – után Kína fölött felragyogott a nap, és ha nem vagyunk nagyon cinikusak, azt is mondhatnánk, ezek ketten békés és virágzó közös jövőt akartak az országnak. Végtére is volt idő – igaz, negyedszázaddal korábban –, amikor Csang Kaj-sek szovjet katonai tanácsadókkal működtette híres katonai akadémiáját, a Vampoát, és a politikai komisszárt Csou En-lajnak hívták.

Csakhogy akadt egy kis baj. Csang Kaj-sek soha nem mondott le arról, hogy beolvassza a kommunistákat az általa megálmodott demokratikus (valójában korrupt hivatalnokok és katonatisztek által igazgatott) „nemzeti” Kínába, miközben Mao ugyancsak nem tántorodott el Kína kommunizálásának eszményétől. Ilyenformán az a nevezetes, 70 évvel ezelőtti találkozó legfeljebb fegyverszünet-hosszabbítást hozott a felek között (azt se sokáig), de hát a két jövőképet sehogyan sem lehetett összeilleszteni. Jött a polgárháború, Mao paraszthadserege lerohanta Csang züllött, elkényeztetett hadait, a generalisszimusz pedig átköltözött Tajvanra, anélkül, hogy egy pillanatig is lemondott volna egész Kínára tartott igényéről és arról, hogy a Kínai Köztársaságnak átkeresztelt (Formosának ismert) sziget hadai előbb-utóbb visszaveszik a „szárazföldet” (merthogy így volt szokásban nevezni). Az ötvenes évek antikommunista hisztériájában az Egyesült Államok teljes mellszélességgel Tajvan mellé állt, azt ismerte el Kínának, annak biztosított helyet az ENSZ Biztonsági Tanácsában és flottacsoportosítással védelmezte Csang rezsimjét a várt kommunista támadással szemben.

Mindez Kissinger élete műve, Nixon 1972-es pekingi látogatásáig tartott – némi hosszabbítással. Amikor az amerikai–kínai közös nyilatkozatban kimondták, hogy „csak egy Kína van” (there is but one China), Csangnak de facto befellegzett. A Kínai Köztársaságot akár zárójelbe is lehetett tenni. (Persze, ha nincs halálos kínai–szovjet ellentét, ez nem következik be, de a geopolitika akkortájt mindent felülírt.) Ám Tajvan „diplomáciai halálával” nem járt együtt ennek a ma 23 milliós szigetnek a kimúlása.

Épp ellenkezőleg. Ha nem is Csang, de az örökösei olyannyira a saját lábukra álltak, hogy Tajvan – amely persze formálisan ma is igényt tart egész Kínára – bevonult az ázsiai „kistigrisek” közé. Példátlan gazdasági fejlődést produkált, különösen a high-tech ágazatokban. Volt idő, amikor elektronikában (vö. chipek) Tajvan világhatalommá nőtte ki magát. És minél inkább láthatóvá vált, hogy a tajvani kapitalizmus mennyire sikeres, annál inkább lohadt a Teng Hsziao-ping reformjai által megihletett és ugyancsak viharosan fejlődő Kína harci kedve, hogy akár erőszakkal is visszaszerzi Tajvant, ezt a „szakadár tartományt”. Kevesen tudják, de igaz: azokban a hatalmas külföldi tőkeberuházásokban, amelyek a Kínai Népköztársaságot előre vitték, a „hazafias érzelmű” határon túli tőketulajdonosok között nemcsak a szingapúriak, hongkongiak, hanem a tajvaniak is ott voltak.

A kínai többségű Szingapúr szinte természetes találkahelye Hszi Csin-ping kínai és Ma Jing-dzsou tajvani most szombati édeskettesének. Ma elnöksége nyolc évében egyfolytában azon dolgozott, hogy az üzleti, emberi, turisztikai etc. kapcsolatok – a már amúgy is meglévők mellé, hiszen egy ideje szinte szabad a forgalom – bővüljenek. Voltaképp kettejük között nincs is konfliktus. Pekinget egy kicsit se zavarja, hogy Tajvan (a „Kínai Köztársaság”) éppúgy igényt tart a dél-kínai tenger szigetcsoportjaira, mint ő maga. Merthogy ez is kínai igény meg amaz is. Hszi elnök ráadásul egyáltalán nem idegenkedik a „proaktív” külpolitikától.

Jellemző, hogy az ellenségesnek tekintett Vietnamot keresi fel a szingapúri randevú előtt, mert azzal is békét akar, és lélegzetet se engedni az amerikaiaknak, akik közmeglepetésre újabban fegyvereket szállítanak Vietnamnak. A szingapúri randevútpedig kiválóan időzítette. Ma elnök Csangtól örökölt pártja, a Kuomintang ugyanis vesztésre áll a januárban esedékes tajvani elnök- és parlamenti választásokon a függetlenségpárti ellenzékkel szemben. Ő besegít azoknak, akik nem akarják, hogy „két Kína” legyen. Ez logikus. Peking csak attól vadul(hat) be, ha Tajvan lemond az egész Kínára támasztott történelmi igényéről és de jure is önállósul. Megteheti, de minek tenné? Amit én látok, abból azt olvasom ki, hogy Tajvan sokkal többet profitál a status quóból – még ha hallani se akar arról, hogy Hongkong példáját, az „egy ország, két rendszer” példáját kövesse – mintha jogilag is függetlenné (nem kínaivá) válik. Kínában nincs demokrácia, Tajvanon van. A sziget minden rokonszenvet megérdemel.

De nincsenek egy súlycsoportban. Kína hagyja őket élni és keresni. Jobb nekik egy Kína-barát kormány, mint egy olyan, amelyik az önállóságért feláldozná az üzletet.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!