Senki sem várta, pláne nem jelezte előre az Iránt megrendítő tiltakozási hullámot. Az óév utolsó napjaiban kezdődött, és azóta futótűzként terjedő tüntetések persze nem ok és előzmény nélküliek. Éppen az események spontaneitása az, ami szemlátomást zavarba ejti és megrémíti Teherán urait.
Néhány száz elkeseredett ember háborgott az utcán az egyre emelkedő élelmiszerárak miatt Meshed városában, a türkmén határ közelében múlt csütörtökön. A rövid pórázon tartott állami média értelemszerűen hallgatott, de a történtek aznap még a külföldi média ingerküszöbét sem érték el. Ám a szellem, a tiltakozás szelleme kiszabadult a palackból.
Egy hét alatt legalább 25 városban kezdődtek hasonló akciók a Magyarországnál 18-szor nagyobb területű állam minden szegletében, összesen több százezer ember részvételével. A régóta lefojtott düh hirtelen a felszínre tört, és az országot csaknem négy évtizede vaskézzel kormányzó síita papi elit ellen fordult. A tüntetők több helyütt összecsaptak a karhatalommal, lapzártánkig kéttucatnyi halálos áldozat volt.
Halál a diktátorra
Pedig két évvel ezelőtt kimondottan derűlátó volt a közhangulat Iránban. A nyugati hatalmakkal kötött atommegállapodás után feloldották az országot sújtó nemzetközi szankciókat, és az átlagember joggal remélhette, hogy ettől az ő sorsa is jobbra fordul. Nem így történt. Az árak tovább emelkedtek, a segélyek csökkentek, az adóterhek súlyosbodtak, és továbbra is mindent behálóz a korrupció. A legalapvetőbb baj, ahogy az már lenni szokott, a munkanélküliség.
Az állástalanok aránya a hivatalos adatok szerint 12,4 százalék, de maga a belügyminiszter is elismerte, hogy helyenként meghaladja a 60 százalékot is.
A 30 évnél fiatalabbak több mint fele tengődik kenyérkereső elfoglaltság nélkül. A munkakörülmények sokszor borzalmasak, és az sem ritka, hogy az elvégzett munkát nem fizetik ki. Ez pedig robbanásveszélyes helyzetet teremtett az iszlám köztársaságban.
A gazdasági természetű bajok politikai elégedetlenséget szültek.
A teheráni rendszer nem futballstadionok építésére vesztegeti az adóbevételeket, hanem az ország hatalmi státusának fitogtatására.
A nemzeti büszkeség jól eladható árucikk, legalábbis egy ideig, de azért az irániak nem hülyék, és mostanra megelégelték, hogy kormányuk újabb és újabb háborúkat finanszíroz Szíriától Irakig, legfőképpen pedig Jemenben – az ő zsebükből. A tüntetők kezdetben a kormányzat ellen fordultak, de csakhamar felhangzott a „Halál a diktátorra!” szlogen is, ami az ország tényleges urát, a legfőbb vallási vezetőt, Ali Hameneit vette célba.
Ennek pedig már a fele sem tréfa.
Tanácstalan hatalom
A teheráni vezetés reakciója teljes tanácstalanságról árulkodik. Hamenei ajatollah öt napig úgy tett, mintha mi sem történt volna, és kedden is csak annyit bírt kinyögni, hogy a tüntetéseket – hivatalos megfogalmazásban: a rendzavarást – „az ellenség” aknamunkája okozza. A 78 esztendős főpap nem nevezte meg, de anélkül is mindenki tudja, hogy Amerikára, Izraelre és Szaúd-Arábiára célzott.
A tiltakozókat „a rendszer öklével”, a Forradalmi Gárdával fenyegetik és mocskolják az állami televízióban, százakat tartóztatnak le, az interneten blokkolják a közösségi oldalakat. A rendszer híveinek részvételével államilag szervezett ellendemonstrációkat hirdetnek.
A hadsereg parancsnoka előbb közölte, hogy csírájában elfojtották a lázadást, majd – ennek némileg ellentmondva – segítséget ajánlott a rendőri erőknek. Ám ez a rutinszerű eljárás ezúttal láthatóan nem elég: a spontán megmozdulások viharos sebességgel terjednek tovább.
Pedig a kulcskérdés e pillanatban az, hogy milyen választ ad a hatalom. Az utóbbi évtized bőséggel szolgáltatott intő példákat a muszlim világban. Tunéziában, Líbiában és Egyiptomban sziklaszilárdnak hitt rendszerek omlottak össze kártyavárként néhány hét leforgása alatt, a leginkább azért, mert az elkényelmesedett elit nem vette komolyan az emberek mélyről fakadó elégedetlenségét.
Szíriában véres polgárháború tört ki, és tart hét éve – amúgy tevőleges iráni részvétellel. Az ajatollahoknak fontos szerepük volt abban, hogy nem tűnt el a süllyesztőben Bassár el-Aszad elnök rendszere, de a damaszkuszi diktatúra megmentése után most a saját túlélésükért is meg kell küzdeniük.
1979 intő példája
A kétarcú teheráni rezsimet jó ideje a keményvonalasok és a reformerek szembenállásával szokás jellemezni. Kérdés, milyen következményekkel jár a tiltakozáshullám ebben a koordináta-rendszerben.
Lehetséges, hogy a tavaly újraválasztott Hasszán Róhani elnök körül csoportosuló mérsékeltek esélyt látnak a népi elégedetlenségben az eddiginél bátrabb változtatásokra. De az ellenkezője is könnyen megtörténhet: a szélsőséges iszlamisták azt mondhatják, lám csak, hová vezet a túlzott engedékenység, megbuktathatják az elnököt, és a jelenleginél is elnyomóbb rendet vezethetnek be.
Az sem kizárt, hogy a két frakció átmenetileg összefog, és együtt próbálja meg leszerelni-szétverni a tüntetőket, hiszen a rendszer összeomlása mindnyájukat maguk alá temetné.
Néhány azonnali lépés, például a szociális kiadások növelése és/vagy az adók csökkentése rövid távon enyhítheti a feszültséget.
Viszont a gazdaság strukturális reformja hosszadalmas folyamat, és a jelek szerint az ajatollahoknak nincs túl sok vesztegetni való idejük.
Adja magát a másik lehetőség,a brutális megtorlás, de az „arab tavasz” egyik tanulsága éppen az, hogy a nyers erő alkalmazása bizonyos esetekben olaj a tűzre, és csak gyorsítja a rendszer bukását.
Elvégre a spontán tömegmozgalmaknak is megvan a maguk dinamikája, a népharag olykor feltartóztathatatlanul elsöpri a velejéig romlott rendszert. A teheráni rezsim veteránjai riadtan még emlékezhetnek 1979-re, amikor a perzsáknak végképp elegük lett a sah diktatúrájából, elűzték a gyűlölt uralkodót, és ezzel éppen nekik nyitottak utat a hatalomba.
Négy nehéz évtized
A történelmi Perzsiából létrejött modern államalakulat 1935-ben vette fel az Irán nevet. A brit támogatással hatalomra jutott Reza Pahlavi nyugati típusú reformokkal próbálta modernizálni országát a hatvanas években, de önkényes hatalomgyakorlása és a rendszerét átszövő korrupció szembefordította vele a társadalmat – és a hagyományosan befolyásos síita papságot. Hiába vezetett be statáriumot a nagybeteg sah 1978 őszén, a népharag elsöpörte rendszerét.
1979 Az uralkodó külföldre menekül. Kikiáltják az iszlám köztársaságot, Komeini ajatollah vallási vezető lesz az állam tényleges irányítója.
1980 A szomszédos Irak megtámadja Iránt. A nyolc évig tartó háborúban másfél millió ember hal meg.
1985 Az Egyesült Államok titokban fegyvert ad el Iránnak.
1989 Halálos ítéletet mondanak ki Salman Rushdie brit íróra Sátáni versek című, „vallásgyalázó” regénye miatt. Komeini halála.
1995 Az Egyesült Államok kereskedelmi embargót vezet be Irán ellen, mert az iszlám köztársaság támogatja a terrorizmust, és atomfegyvert akar előállítani.
1999 A teheráni egyetem diákjai demokráciát követelnek, és összecsapnak a karhatalommal. Megtorlásként több mint ezer embert tartóztatnak le.
2002 Bush amerikai elnök „a gonosz tengelyéhez” sorolja Iránt, Irakkal és Észak-Koreával együtt. Orosz segítséggel megkezdődik az első atomreaktor építése.
2003 Újabb diáktüntetések a rendszer ellen. Sirin Ebadi emberjogi harcos, Irán egykori első női bírája kapja a Nobel-békedíjat.
2006 Irán a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség felszólítása ellenére folytatja atomprogramját. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa szankciókat vezet be.
2009 Zavargások törnek ki, miután az ellenzék szerint csalással nyerte az elnökválasztást a keményvonalas Ahmedinedzsad. Legalább 30 ember meghal.
2010 Nemzetközi felháborodást vált ki, hogy egy nőt házasságtörésért megkövezésre ítélnek.
2012 Az Európai Unió bojkottot hirdet Irán ellen a folytatódó atomprogram miatt. Az iráni valuta 80 százalékot veszít értékéből.
2013 A reformerként ismert Hasszán Róhanit választják elnökké. Azt ígéri, hogy nem gyártanak atomfegyvert. Tárgyalásokat kezdenek a nyugati hatalmakkal.
2015 Megállapodás. A gazdasági szankciók feloldásáért cserébe Irán korlátozza nukleáris programját.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!