Veszélyes a viták hiánya - Lehetnek olyan ügyek, amelyekben akár egyet is érthetnének

– Sokak szerint a tett halála az okoskodás, szükség van egyáltalán vitákra?

MERKER IVÁN: Valójában a beszéd is cselekvés… A vita ideális esetben elvezet valahová. Ráadásul a tetteket a vitatkozásokkal, az érvelésekkel lehet jobbá tenni, persze, hogy szükség van vitákra! A kulturált és konstruktív vitának nagyon fontos szerepe van.

RYAN ANNA: A mindennapi életünkben is nagyon hasznos, ha megtanulunk kultúráltan vitázni: reagálni egymásra, nem vágni egymás szavába, meghallgatni a másikat. Ezek mellett rájövünk, hogy érdemes egy dolgot több oldalról is megvizsgálni, ami egy-egy döntésünket befolyásolhatja. De fontos hozadéka a kulturált vita elsajátításának az is, hogy jelentősen javítja a beszédkészségünket, választékosabban fejezzük ki magunkat, megtanuljuk, hogyan kell fölvetni, bevezetni, kifejteni egy témát, észérvekkel meggyőzni valakit, nem pusztán leugatni, elutasítani élből.

– Az érvelés technikái manipulálásra is használhatók.

R. A.: A szónokok esetében előfordul, a vitázók érvekre építenek, ami nyomon követhető, tényszerű és ésszerű.

– Mi az a szükséges minimum, ami elvárható egy vitapartnertől?

R. A.: Legyen kooperatív! A vita kereteiben egyet kell értsünk: együtt kell tisztáznunk a témafelvetést, az érvek típusát, az alapvető fontosságú kérdéseket.

– A vitaversenyen az ellen érvelt, hogy bevezessék Magyarországon az állami tankönyv-monopóliumot, egyet is ért ezzel?

R. A.: Hogy fokozzák az izgalmakat, a témát korábban megadták, de csak közvetlenül előtte sorsolás döntött arról, ki érvel ellene, ki mellette. Ezért is készültem pró és kontra. De a sorsolással nem feltétlenül azt kapja az ember, amit a mindennapokban képviselne. Nekem ilyen szempontból szerencsém volt, mert tényleg a monopólium ellen kampányolnék, de itt alapvetően a feladat számított.

– Lehet úgy sikeresen érvelni, hogy nem hisz abban, ami mellett leteszi a voksát?

R. A.: Abszolút! Át kell élni, hitelesen kell előadni. Most például mivel nehezebbnek ítéltem meg, hogy a bevezetés mellett érveljek, hiszen nem értek egyet vele, ebből készültem föl jobban. Annyira alaposan és beleélve magam, hogy a végére azt éreztem, jobban megy, lendületesebb, hatásosabb az e melletti érvelésem annál, mintha a saját véleményemet képviselném.

– Önmaga hatása alá került?

R. A.: Előfordul, hogy az ember magát is meggyőzi, megváltoztatja a véleményét. Az viszont egész ritka, hogy a versenyszituációban a másik fél megváltoztassa az álláspontját.

– Akkor mitől válik sikeressé egy vitatkozó?

M. I.: Nem feltétlenül attól, ha összezúzza a vitapartnere világképét, erre nem is nagyon van lehetősége a vitára szánt idő hossza miatt. Maga mellé kell állítania a közönséget, meggyőzőbbnek kell lennie a másiknál. Ennek jegyében ismertetnie kell az érveket, válasz lnia a kihívásokra.

– Milyennek találják a környezetük vitakultúráját?

M. I.: Van hová fejlődni. A vitakultúra alapvetően két dolog függvénye: egyfelől ki mennyire nyitott a másik álláspontjára, másfelől mennyire hajlandó a sajátját kinyilvánítani. Emellett pedig főleg attól, megtanulta-e, megtanították-e neki, milyen is a kulturált és demokratikus vita. Úgy látom, nem sokan tanulják meg.

R. A.: A saját környezetemben élők vitakultúrájával többnyire elégedett vagyok, de úgy gondolom, a személyiség nyitottságá  kívül a műveltség, a tájékozottság is fontos. Nem mindegy, ki hogyan érvel valami mellett vagy ellen. Lehet, hogy valaki úgy formál véleményt, hogy nem is ért hozzá, nem lát mélyebben a problémába, mégis nagyon erőteljesen képviseli a saját véleményét. Veszélyes, ha az emberek nem figyelnek arra, amit mások mondanak – eleve megöli a vitát, ha valaki csak a saját véleményét sulykolja.

– Mennyire van jelen az oktatásban a vitakultúra kialakítása?

M. I.: Ha van is vitakör, fakultatív, nem is járnak rá sokan. A biológia-, kémia-, matematikaórák nyilván nem alkalmasak vitakultúra kialakítására. Én eddig leginkább a filozófiaórákon találkoztam vitával a tantárgyaim közül, ezért is tartom fontosnak a filozófia oktatását, ami sajnos sok helyen nem valósul meg.

R. A.: Nálunk az irodalomórán van erre lehetőség, ám egy harmincfős osztályban a gyors reagálások miatt nem ritkán káoszba fullad a párbeszéd.

– A hazai közéleti és politikai vitákat hogyan ítélik meg?

R. A.: Sokszor érzem úgy, a vitázó embereknek – például a parlamentben – nem mindig az a céljuk, hogy a lehető legjobb megoldásra leljenek. Inkább az, hogy állandóan ellentmondjanak egymásnak, hogy belekössenek a másikba. Csak egymásnak akarnak menni, ahelyett hogy bármiféle előrelépés lenne. Pedig lehetnek olyan ügyek, amiben egyetértenek, amit mindkét fél elő szeretne segíteni. Ezt fixálhatnák, még ha más kérdésekben el is tér a véleményük. Akkor a legkevésbé hatékonyak egyébként, amikor érzelmi síkra terelődik a vita.

M. I.: Azt tapasztalom, leginkább mindenki elbeszél a másik mellett, nem is jönnek létre vitaszerű helyzetek. A parlamentben sem vitatkoznak, hanem beszédeket mondanak, amiben ugyan utalnak a másikra, de ez nem az a fajta vita, amikor reflektálnak is egymásra.

– Ezért nem bocsátkoznak itthon a pártok – akár nyilvános – médiavitába?

M. I.: A politikai szereplők nem érzik úgy, hogy le kéne ülniük egymással beszélgetni. A legutóbbi választások sem arról szóltak, hogy érvekkel, programokkal új szavazókat szerezzenek, hanem hogy egybetartsák a tábort. A különféle oldalak politikai üzenete mindössze annyi volt: mi nem azok a másikak vagyunk! Másfelől ilyen elvárás, igény sincs feléjük a társadalom részéről, nincs ennek itthon kultúrája – lásd, a tett halála az okoskodás.

R. A.: A pártok azt gondolhatják, úgy tudják legjobban meggyőzni az embereket, ha csak és kizárólag a saját nézeteiket képviselik. Félnek attól, hogy más megvilágításban kevésbé tűnnének fel jó színben a közvélemény szemében, könnyebben felfedeznék gyengéiket egy párbeszéd során. Egyszerűbb nekik, gondolják, ha a saját pozitív oldalukat közvetítik folyamatosan.

– Hol helyezhető el egy levelezős nemzeti konzultáció ebben a vitahiányos térben?

R. A.: A kérdőíves véleménylekérdezésnek semmi köze a vitához, ahol érvek sorakoznak az adott téma kapcsán pró és kontra. Itt az sem tisztázott, hogy a beküldött véleményeknek köze lesz-e a döntéshez.

M. I.: Ahol nincs diskurzus, ahol a szereplők nem reagálnak egymásra, az nem vita. A parlamenti döntéseket jó esetben széles körű társadalmi vitáknak, közvélemény-kutatásoknak kéne megelőznie. Nem biztos, hogy ezek a kérdőívek a legmegfelelőbbek a döntések előkészítésére.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!