Ez már az ötödik ellenőrző pont Győrújfalu előtt. Rendőrök állnak az út mellett, autókat intenek le. Határozottak, de udvariasak. Különös napokat élünk, különös bánásmód dukál. Katasztrófaturisták látogatását megelőzve lakcímkártyákat kérnek.

  -
  -
- – Kép 1/2

A sajtóigazolvány eddig segített, most úgy fest, elakadunk. Telefonálgatás kezdődik a pokoli zajban. Öt perc múlva jó hírrel jön: itt leparkolhatnak, mutatja. „Tíz percet kaptak, hogy a gáthoz menjenek.” Rájön, szűkmarkú volt, ennyi idő alatt, oda se érnénk. Jóindulatból hozzáteszi: „Legyen negyed óra!” „Vigyázzanak magukra!” – int még. 50 métert se megyünk, látjuk, nem hiába óvott. Csatába tévedtünk, háborúba, amit itt a Mosoni-Dunával vívnak. Napok óta hol esik, hol eláll: de a több száz kamion, teherautó, kotrógép, páncélozott harci jármű miatt, amik csak jönnek, homokot, sódert borogatnak, akkora a por, orrunkig se látni. Versenyt futnak az idővel. Különös hajrá az, öt-hat napig tart.

Teherautókat kerülgetve lépkedünk. Már látjuk a sátrakat. Azokon túl: ott a gát. Frissen emelt, az éppen tavasszal nagyrészt elbontott régihez épített, tetszetős, de több sebből vérző gát. A dunai védekezés első, leggyengébb pontja, ami csütörtök este 30 méternyi részén „megsuvadt”. Ömlött be rajta a víz. Megyünk tovább. Már kivehető a gát. És az is: egykilométernyi részen ezrek dolgoznak. Vízügyisek, katonák, tűzoltók, katasztrófavédelmisek, önkéntesek, fiatalok és idősebbek szerte az országból. És a helyiek persze: házukért, földjükért aggódók. Több kilométer innen a falu. Isten ne adja, de tudják, ha szakad a gát, 1,5 órájuk marad, hogy meneküljenek. Megtehetnék, hogy otthon üljenek: érezni, itt azért a kormány apait-anyait bedob, bizonyít, nincs nehézség, baj, amit ő meg nem old. Sőt, náluk különben senki se. De azért eljönnek, míg szuflával bírják, zsákot töltenek, egymásra rakosgatnak, tapicskolnak, de vigyázva, az ki ne szakadjon. S ha már az „elem” lemerül, ülnek vagy vizet, kávét töltenek, és azzal is biztatnak, köszönik, hogy a bajban nem hagyták magunkra őket.
Három napja tart ez a csata. Kezdhették volna előbb is, de a határidő a legjobb múzsa: ha szorít, az ember nem kényelmeskedik. Itt is az a rend, 10-12 órát gátat erősítenek, zsákot töltenek, cipelnek, raknak egymás mellé, s aztán jöjjön az álom, a pihentető. Még mindig a gát felé tartva, a térdig érő búzában egy emberre lépünk. Karja szétdobva, olyas’, mint Krisztus a kereszten. Alszik.

Alszik, vagy lopja az álmot a teherautóján Tapota László is. Vonyarvashegyről jöttek nyolcan, a 4x4 off-road klub tagjai – erre kér, írjam meg, mert sokan szidják őket –, amikor hallották a híreket, hogy jön az ár, eldöntötték: mennek segíteni. Vízhez értenek. A nehézgép mellett hoztak motorcsónakot, Caterpillar rakodót. Ha zsákolni kell, zsákolnak, ha rakodni kell, rakodnak. 72 órája vannak talpon, 12 órát dolgoznak, utána hunynak. Ideiglenes szállásuk ugyan lenne, de az élet megtanította őket, gépet őrizetlenül nem hagyunk. – Aludt valamit az elmúlt napokban? – kérdem tőle. Ő gondolkodik, még véletlenül se csapna be, úgy feleli:

– Biztos aludtam. Talán, még álmodtam is. Legalábbis, azt hiszem – feleli.
– Meddig maradnak még?
– Ki tudja azt? Három-négy napot még a tervek szerint. Egy hetet? Ahogyan alakul.
– Fürdés? Zuhanyozás?
– Majd otthon. Erre most nincs itt idő – feleli. Lassan szól, látszik a szemén, ha kérdik tőle, meg nem mondja, beszélt-e velem, vagy csak álmodta ezt az egészet.

Csúcsforgalom van gáton. Hódmezővásárhelyről jött katonák, nagyatádi tűzoltók, szolnoki vízügyesek szorgoskodnak, ha jól olvasom a feliratokat. És máltai szeretetszolgálatos hölgyek. Ők vizet hoznak, osztanak, és ami legalább ilyen fontos: fényvédő napkrémet is. Hirtelen meleg lett, úgy 30 fok. Gátakhoz értő emberek a megmondhatói, ez jó-e, vagy árt a hirtelen hőség. Átázott töltést szárít, repeszt, lehet, inkább árt, mint használ – halljuk. De részletkérdés ez, a lányok fiatalok, mosolygósak, rövid nadrágosak, csinosak is. Így aztán a katona, aki előbb úgy lépkedett, mint megroggyant hegymászó 8000 méter felett, most erőt mutat, délcegen zsákokat tölt. Három púpozott lapáttal mindegyikbe, hogy a zsák emelhető, formára alakítható maradjon. Most szépen sorban a lányok elé állnak, illedelmesen tenyeret mutatnak, és napkrémet kérnek, amit szétégett hátra, arcra kenegetnek, és olyan délcegen cipelnek újra zsákot, oly’ ügyesen feszítenek nejlonfóliát, hajadon, ha leánykérés előtt áll, mást úgyse választhatna, mint őket, akik még így fáradtan is férfiak a gáton. Kérdezgetném őket, de látszik, más ma már a katonaság, mint anno: mint amikor még mi a gömbölyűt vittük, a szögletest gurítottuk, semmi se volt ésszerű, legfeljebb katonás. De ma nincs ilyen, csak fejet ráznak, nem mondanak ők semmit. Ha azt mondják, ezt ide kell tenni, azt oda teszik. Ha az a parancs, azt vigyék vissza, akkor visszaviszik. Hanem nyilatkozni csak Járfás főhadnagy nyilatkozhat.

Járfás János igazi, új típusú katonaember: nem pocakos, látszik, bírja a strapát, nem panaszkodós, a parancsot végrehajtja. A kialvatlanságtól a szemfehérje vérvörös. Sokat tettek már, de most jön a neheze, minimum keddig, szerdáig ki kell tartaniuk. – Akkor leszünk a legjobb formában, a legjobb erőben – jövendöli, és látni rajta, nemcsak hiszi, mondja az itt lévő 450 katonának, ez nyilván így is lesz. Így kell lennie.

Nem túl stabil, mocorog alattunk a gát. Olyan érzés ez, mint amikor az ember ingoványos talajra lép. Robajló helikopterekről, mint gyerek, ha legózik, olyan pontosan erősítgetik, töltik a megroggyant gátat. Négytonnányi anyagot hoz egyszerre a helikopter, aztán fordul. Jön megint. Most kisebb a baj, négyből csak kettő dolgozik. Látom, katonák a vállukon műanyag „flakonokkal” jönnek. A combig érő sárban a gátakhoz teszik őket. És töltik, töltik csak vízzel. Ha megtelik, egy flakon egy tonnányit nyom. Számolni se lehet, mennyi van már itt belőle. – Ide tegyük, főnök? – kérdik egy megfáradt embertől a katonák. Ő int, szorosan a másik mellé, annál jobb helye nem is lehetne.

– Dr. Marosi Csaba – nyújtja a kezét bemutatkozásul.
– Vízügyes mérnök? – kérdem tőle.
– Nem egészen. Teológus – feleli. 16 éve döntött úgy, hogy lehet, másutt többre viheti az életben. Münchenig meg se állt. Családja, vállalkozása van. Most ipari alpinista, de amikor hallotta, jön az ár, érezte, segítenie kell. Fél Bajorország, fél Ausztria le volt zárva, de ő jött. Hozott magával lámpát, kötelet, karabinert. Hátizsákjába úgy bepakolt, alig tudott vele felegyenesedni. Amikor ideért, nem akarták beengedni. Nem volt engedélye. Platós kocsin lógott be. Talált egy sárga védősisakot, a napsütés ellen a fejébe tette. Honnan a megbecsülése? Talán onnan: amikor a katonák, fáklyák fényénél, nejlonfóliákon állva, zsákokat pakolva, elkezdtek töltést erősíteni, közbelépett: ha valaki megcsúszik, örökre eltűnik, ember őt a Dunából ki nem piszkálja. Kötelet hozott, karabinert a derékra erősített, így kell ezt csinálni, okította. Vagy akkor, amikor mindenki nézte, a helikopterről az anyagot milyen ügyesen a gátak mellé teszik. Gyerekek, mondta akkor, a kötelek elfogynak, össze kéne szedni őket, mert szükség lesz rá. És akkor a derékig érő iszapban, sárban mászva ötvenet-hatvanat összeszedett belőlük, és amikor már annyi ereje se volt, hogy leüljön, szólt, hogy, no, valahogy így kell. Azóta tudják, ez a sárgakobakos itt a főnök. Nyakig saras. De jó ez így, a szúnyogok nem csípik. Néha a tévések is őt kérdezgetik. Ő fejet ráz, nem, nem főnök. Őket valahol a sátrak körül keressék. Ma este kritikus lesz, mondta nekünk búcsúzóul. Mi hittük is, meg nem is, mert láttuk, a víz emelkedik, s nem mozdul, sőt, mintha visszafelé folydogálna, hanem hallottuk azt is, gátat föl nem adunk. A faluba érve, bár szemerkélt az eső, valaki füvet nyírt. Akkor minden rendben, gondoltunk, és Budaörshöz érve hallottunk, úgy döntöttek, a legfontosabb az ember, s bár Győrújfalunál a gátszakadás esélye 50 százalék, az asszonyokat, gyerekeket mégiscsak kitelepítik. Hanem a házukért aggódó férfinép, Tapota László, Járfás főhadnagy, a 450 hódmezővásárhelyi katona, a nagyatádi tűzoltó, katasztrófavédelmi, megannyi vízügyes, több ezer ember – és dr. Marosi – maradt. Ne már, hogy ne ők nyerjenek!

Címkék: árvíz, áradás

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!