Van az úgy, hogy az egyik szülő hiányzik a családból. Most nem a párok válására vagy az egyik fél elhalálozására gondolunk, hanem mikor a jobbára a családfenntartói szerepbe kényszerülő apa éjt nappallá téve robotol, hogy előteremtse szeretteinek a mindennapi betevőt. Hogy a meglévőnél még jobb körülményeket teremtsen nekik, netán a hiteltartozások szorítják arra a szükségszerű távollétre, ami akár távoli, külföldi munkavállalást is jelenthet.
Mikor aztán időnként hazatér, vagy betegség, munkavesztés miatt tartósan otthon marad, csodálkozva és csalódottan tapasztalja, nem találja helyét a családjában, a gyermekei sem úgy reagálnak rá, ahogy azt ő elvárná, vágyná, elképzelte. Elutasítja őt a gyermeke, az ajándékhalmozás sem hozza meg a „kívánt” hatást, merthogy a gyerkőcöknek nem erre van elsődlegesen szükségük, igényük. „Anyával ezt másképp csináljuk; Anya először a reggelit adja, csak utána a kakaót; Dehogy, az iskolában ezen már rég túlvagyunk” – hallhatja meglepődve, egyre feszültebb légkörben. Hogyan tud ilyenkor ismét visszatalálni hozzájuk, ismét egybeforrni a család?
Az Apakanapé pszichológusa, Szél Dávid szerint elsősorban azt kell megvizsgálni, hogyan és miért történt a „kicsöppenés” a családból. „Ha valaki kevés időt is képes tölteni a munkája miatt a gyermekeivel, a mennyiségi kiesés helyett azért minőségileg jelen tud lenni. Fontos, hogy a szülőknek kölcsönösen legyen igényük arra, hogy megbeszéljék egymással, hogyan telt a nap, milyen konfliktusok adódtak, ezeket hogyan oldották meg, kivel mi történt az óvodában, iskolában, otthon. A kisgyermekeket érintő különféle döntéseket is közösen hozzák meg” – fejtegeti a pszichológus.
Szerencsére a háromgyerekes Zoltánék számára végül jól végződött a „családegyesítés”, bár a hónapokból évek lettek, míg az angliai Cambridge-ben ismét együtt élhetnek, s az apa is újra valódi részévé vált a családnak. A közben eltelt idő ugyanakkor nem volt zökkenőmentes, noha a hiteltartozásaik törlesztése miatt külföldön munkát vállaló diplomás férj sokszor Skype-on keresztül „vigyázott a gyermekeire”, míg az anya a háztartási munkát végezte, esténként is így tudott mesélni az övéinek. Ha pedig sikerült a távolból hazatérnie egy időre, „a kicsik eleinte mindent tőlem kértek és kérdeztek, pár nap kellett, mire »rájöttek«, apával is mennek a dolgok”, vall Zsuzsa, az édesanya a kényszerű különélésről.
A két lány- és két fiúgyermeket nevelő Dóráéknál, noha a nagyok megértették apjuk németországi távollétének okait, nehezen dolgozták föl, a kamaszlány például korábbi veszekedéseik ellenére is a legtöbbször sírt utána. A kislány pedig, ahogy telefoncsörgést hallott, „apa-apa!” kiáltásokkal szaladt az anyjához. „A probléma ott rejtőzik, ha már szavak szintjén sincs jelen az apa, nem érdeklődik, kivonódik a döntéshozatalokból is” – mutat rá a pszichológus.
Ilyenkor el kell gondolkodnia például azon, hogy a pénztermelés megéri-e az eltávolodás kockázatát. „Komoly lépéseket kell tennie annak érdekében az apának, hogy ez esetben újra illeszkedni tudjon a saját családjába. Hogy újra képbe kerüljön, kompetensnek érezze magát a gyermekei életében.
Az anyuka türelmes segítségével, sok beszélgetéssel föl kell építeni valami újat, minél előbb, mert a kieső időt nem lehet pótolni a szülő-gyermek kapcsolatban sem” – figyelmeztet a szakember.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
