Két fantasztikus, de igaz történet az esőerdőből, melynek gyermek a főszereplője,
- A bennszülött édesanyját megtaláló fiú és a majmok között nevelkedett kislány sztorija nemrég került napvilágra.
- Mindkettő a világok közötti átjárásról mesél.
Az amazóniai őserdőben találta meg rég elvesztett édesanyját egy amerikai férfi – számolt be a New York Post. David Good gyerekként mindenkinek azt mondta, az anyja autóbalesetben meghalt – haragudott rá, amiért kiskorukban elhagyta őt és a testvéreit, és azt sem akarta, hogy a kortársai megtudják, az ő anyja „pucéran járkál az őserdőben és tarantulát eszik”. Aztán egy osztálykirándulás alkalmával a New York-i Természetrajzi Múzeumban ráismert anyjára egy fotón, és úgy döntött, megkeresi őt.
Anyja egy amazonasi törzsben, egy esőerdei faluban született, ahol apja, Kenneth Good antropológushallgatóként járt egy expedícióval 1975-ben. Annyira lenyűgözte a kőkorszak óta változatlanul élő törzs, hogy többször is visszatért hozzájuk, ők pedig befogadták és felajánlottak neki egy feleséget – az akkor 10 év körüli Yarimát. „A Yanomamik a lányok többségét már az anyaméhben odaígérik a kérőknek. Ott a kulturális életkor számít, a mi társadalmunk viszont a számok megszállottja” – mondta erről Kenneth Good, aki 36 éves volt, mikor elvette a 13 éves Yarimát, aztán hazavitte magával az Egyesült Államokba, sokkolva és megdöbbentve a családját.
„Rendben, hogy tanulmányozod őket, de hogy még be is nősülj hozzájuk? Mit fogsz csinálni egy nővel, aki kettőig tud csak számolni?” – aggódott Kenneth anyja, utalva arra, hogy a yanomamik az egy, a kettő és a „sok” matematikai fogalmakat használták csak. Kenneth ezután távházasságban élt feleségével, ideje egy részét az Államokban, a többit pedig az őserőben töltve. Csakhogy mikor férje hónapokra elutazott, Yarima védelmező nélkül maradt, ezért 20-30 férfi heteken át rendszeresen megerőszakolta – ezután tudta csak rábeszélni őt Kenneth, hogy kövesse az Államokba. Kenneth mindent megtett, hogy Yarima otthonosan érezze magát, ám az őserdőn kívül mást nem ismerő nő számára az amerikai kertváros, a nyelv, a szokások, a ruhák, az ételek mind idegenek voltak, az új dolgok közül egyedül a fánkot és az akciófilmeket szerette. Mikor David fiával vajúdott, felpattant a kórházi ágyról, és a sarokban guggolva akart szülni, ahogy természetesnek érezte.
A házaspárra felfigyelt a People magazin, majd a róluk megjelent cikk után Alan Pakula rendező és Richard Gere is felhívta őket azzal, hogy megfilmesítené a történetüket, ám ebből nem lett semmi. 1991-ben a család Venezuelába utazott, hogy a National Geographic dokumentumfilmet készíthessen róluk, ám ezután Yarima nem akart velük visszarepülni Philadelphiába. Kenneth még évekig könyörgött neki, hogy térjen vissza a családjához. Leültette három gyermeküket is a videokamera elé, hogy kérleljék anyjukat, költözzön haza. Mivel választ sem kaptak, a gyerekek idővel már nem is akartak beszélni az anyjukról.
David 10 éves volt, mikor a múzeumban meglátta Yarima fotóját, és beléhasított a felismerés, mennyire hiányzik neki az anyja, bár gyűlölte azért, hogy elhagyta. 14 éves korára alkoholista lett, részegen mindig az anyja után sírt. 21 évesen végül eldöntötte, hogy abbahagyja az ivást, és megkeresi Yarimát. Három évébe telt megszerezni a pénzt a repülőjegyre, és összeszedni a bátorságát a találkozásra. Mikor 2011 augusztusában megérkezett a Yanomamikhoz, azonnal megismerték egymást, pedig anyja arcából fa botok álltak ki, a törzsi szokás szerint.
„Abban a percben minden értelemben éreztem, hogy a fia vagyok. Szerettem volna megölelni, de túl izgatott voltam, és tudtam, hogy a yanomamik nem ölelkeznek, ezért a vállára tettem a kezem, és azt mondtam: Mama, itt vagyok, hazajöttem. Sokáig tartott, de sikerült.” Yarima erre elsírta magát.
David akkor két hétig maradt, és azóta többször hónapokra visszatért az esőerdőbe, hogy az anyjával együtt legyen és megismerje ősei kultúráját. Ha velük van, ő is termeszeket, tatut, boát és ganajtúróbogárlárvát eszik. Elkapott élősködőket és ételmérgezést, a teste minden négyzetcentijét megcsípték a moszkitók, mégis boldog ott.
„Ez nem happy end, a mi történetünk csak most kezdődött igazán.”
Igazi Maugli
Négyéves volt Marina Chapman, mikor két férfi elrabolta a szülei földjéről, majd sorsára hagyta a kolumbiai dzsungelben. Ám a kislány életösztönének és egy csapat csuklyásmajomnak hála, hét éven át életben maradt a dzsungelben – akár egy igazi kis Maugli. Történetéből A nevesincs kislány címmel könyvet írt. Ebből idézett a Newsweek egy részletet, melyben elmeséli, hogyan mentette meg az életét egy öreg majom.
„Biztos voltam benne, hogy hamarosan meghalok. Fogalmam sem volt miért, de egész testemben éreztem, hogy haldoklom, miközben a földön összekuporodva fogtam a hasamat és tekergőztem a kíntól.
A fájdalom homályán át próbáltam visszagondolni, mit ehettem, ami ezt okozta. Tamarindusz! Hirtelen eszembe jutott, hogy ezt ettem előző nap. A babhoz hasonló formájú, sötétbarna, bolyhos héjú gyümölcs, amelynek belül édes, ragacsos, fügéhez hasonló húsa volt, az egyik kedvenc eledelem volt. De már mikor beleharaptam, éreztem, hogy ez nem a szokásos tamarindusz, sok apró magja volt, és édes volt, akár a datolya. Kábultságomban is belém hasított a szörnyű bizonyosság, hogy a tamarindusz halálos ikertestvéréből ettem. (…)
Miközben a földön fetrengtem görcsök között, és a világ elhomályosodott a szemem előtt, megpillantottam Nagyapó majmot. Azért hívtam így, mert idősebb volt a többieknél, nem játszott a fiatalokkal, lassan mozgott, és a szőre őszes volt, ami az öregekre emlékeztetett, akiket korábbi életemben ismertem. (…)
Leugrott a faágról, ahol mindig üldögélt, és odajött hozzám. Megszorította a karomat és rázni, rángatni kezdett, mintha valahová húzni akarna magával. Olyan határozott volt, hogy nem tudtam ellenállni neki. Ágak sűrűjén és tüskés bokrokon küzdöttem magam keresztül, aztán hirtelen gurulni kezdtem, le a mohás-kavicsos folyópartra. Körülnézve láttam, hogy Nagyapó majom is követett. Megragadta a hajamat és belenyomta a fejem a sekély vízbe. Próbáltam ellenkezni, a kezemmel csapkodtam, mire ő felemelte a fejem és a szemembe nézett. Olyasmit láttam benne, amit korábban nem. A tekintete nyugodt volt. Nem tudtam mit, mégis ettől a perctől fogva bíztam benne. Szót fogadtam neki, és hatalmasakat kortyoltam a sáros vízből, ami közben az orromba is felszökött. Köhögni kezdtem, aztán öklendezni, előbb a vizet, aztán a gyomrom tartalmát, amely savasan égette a torkomat. (…) Ez az élmény nem csak újabb lecke volt a túlélésről.
Az életem a majmok közt ettől a naptól fogva megváltozott, mert Nagyapó majom másképp viszonyult hozzám. Megosztotta velem az ételét, gondoskodón kurkászta a hajamból az élősködőket, és lassan, nagyon lassan enyhülni kezdett a magányom és az elhagyatottságom. Már ritkábban sírtam éjjelente órákig azután, amit elvesztettem, és ahogy az üreges fatörzsdarabkámban feküdtem összegömbölyödve, és a majmok ismerős, megnyugtató hangjait hallgattam, lassan én is közülük valóvá váltam.”
Marinát hét évvel később vadászok mentették ki az őserdőből, ám még ekkor sem került biztonságba: eladták egy bordélynak, az utcán élt, majd egy maffiacsalád rabszolgája lett. 14 éves korában végül egy bogotai család örökbe fogadta, pár évre rá az Egyesült Királyságba, Bradfordba küldték nevelőnőnek. Később itt ment férjhez egy helyi tudóshoz, akitől két gyermeke született, Vanessa lánya segített a könyve megírásában is. Tavaly dokumentumfilm készült arról, ahogy ötven évvel később visszatért Kolumbiába, hogy összerakja történetének darabkáit, A lány, akit majmok neveltek címmel.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!