Ápolónők védőszentje

Ám a helyzet ennél sokkal, de sokkal súlyosabb volt a valóságban. Az 1853–56-os, az oroszok és a török– angol–francia haderő között dúló krími háborúban körülbelül félmillió katona vesztette életét – és nem feltétlenül a csatatéren, hanem a betegápolási hiányosságok következtében. Nem véletlenül jegyzi meg a háborúban önkéntes ápolónői szolgálatot teljesítő Florence Nightingale: „Furcsának tűnhet ezt kijelenteni, de a legelső követelmény egy kórház iránt az, hogy ne ártson a betegnek.”

Kórház a pöcegödör szélén

Az 1820. május 20-án született, módos bankár leánya isteni sugallatra kezdett betegegek ápolásába, mindvégig küzdve szülei, az orvosok és úgy általában a patriarchális társadalom szembenállásával. November 4-én lépett partra a Vectris nevű hajóról Konstantinápoly ázsiai oldalán, harmincnyolc általa kiválogatott társnőjével, hogy eleget tegyen saját elhatározásának és az angol hadügyminiszter, Sidney Herbert felkérésének: teremtsen rendet és tartsa életben a brit katonákat, akik legyekként hullottak. Méghozzá a katonai ispotályok felkészületlensége okán.

Az angol hadtest 1854 júniusában érkezett meg a hadszíntérre, ám a nagy kapkodásban, a rövid kiképzési időt követően éppen csak a felszerelésük maradt otthon: a sátrak, a főzőalkalmatosságok, a kórházi felszerelés – kötszer, sín, pólya, kloroform, morfium –, no és az ágynemű már nem fért a hajókba. S hiába a sikeres csaták, ha a hideg, az élelmiszerhiány és a kolerajárvány tizedelni kezdte a sereget. Már a hadikórházba – egy régi romos, mocskos tüzérségi kaszárnyába – való eljutás sem volt leányálom, a fekete-tengeri betegszállító hajókon zsúfolták össze a sebesülteket, kolerafertőzötteket, akik, miután élve átjutottak a tengeren, még rémisztőbb körülmények közé kerültek. Patkányokkal oszthatták meg a trágyával vegyített szalmaágyukat, közvetlenül a pöcegödrök mellett; az amputációkat érzéstelenítés nélkül hajtották végre rajtuk – holdfénynél(!) egy ajtófélfán, mivel sem gyertya, sem lámpa, sem operálóasztal nem állt az orvosok rendelkezésére. Azon kívül, hogy beszállították őket, senki nem törődött velük, ételt, italt alig kaptak. A brit hadügy kiküldött felügyelőbiztosa beszámolója szerint viszont minden rendben volt… Ám a modern történelem első haditudósítója, William Howard Russel így írt erről a Timesban: „az embereknek azért kell meghalniuk, mert az angol hadseregben elfelejtették, hogy fehér rongyok kellenek a sebkötözéshez”.

S ekkor lépett a képbe Florence Nightingale, aki korábban már megharcolta a magáét, a diakonisszák mellett nővérképzésben vett részt, titkon közegészségügyi tanulmányokat folytatott, s Londonban megengedték neki, hogy a Beteg Úrihölgyek Kórházának (Hospital for Invalid Gentlewomen) főfelügyelő nő- vére lehessen – persze fizetés nélkül.

Tisztaság fél egészség

Első dolga volt, hogy az élelmezést „tisztába tegye” – addig a konyha egész felszerelése tizenhárom 200 literes rézüstből állt, amiket soha nem mostak el, teát, húst abban főztek, mást nem is kaptak nagyon a betegek. Külön főzetett a különféle panaszokkal élő betegeknek, erőlevest, diétás kosztot. Ebbe még az orvosok is belementek, elvégre a nőnek a konyhában jó helye van. Azt, hogy a sebkötözésbe is belekontárkodik, már nehezebben viselték. Ám az Üsküdarba özönlő temérdek beteg kezelhetetlensége miatt nemsokára beadták a derekukat.

Nightingale pedig – miután leveleiben megírta, még sincs oly nagyon rendben itt minden, kizárólagos főfelügyelői megbízással – nekilátott: először is elszállíttatta a hadikórház területéről az állati tetemeket, újrafestetette a falakat, kitisztítatta a lefolyókat – a több mint ezer hasmenéses betegre 20 éjjeliedény jutott mindössze –, tiszta fekhelyeket biztosított a katonáknak. A megfelelő élelmiszer-ellátás (saját jövedelméből vett és szállíttatott húst, gyümölcsöket) és a higiénés állapotok megteremtése (szintén saját pénzen vett takarók, ágyneműk) révén decemberre az addig 42 százalékos halálozási arányt 2,2 százalék alá szorította. (A 3 év alatt így is 60 000 brit veszett oda a háborúban – Nightingale saját bevallása szerint körülbelül 2000 haldokló ágyánál virrasztott összesen.)

Lámpást adott kezébe az Úr

A nagy munkabírású, éjszakánként is talpon lévő ápolónő – a Krímbe (Balaklavába) is átlátogatott több alkalommal, magával hozva onnan krími lázat, hasmenést és reumát, ám vigaszt és jobb ellátást hagyva maga mögött – lámpásával járta a kaszárnya szobáit, hogy a betegek kínjait enyhítse. (A rossznyelvek szerint a szigoráról híres hajadon a nővértársak és a felgyógyultabb katonák szerelmi együttlétének lehetőségét kívánta megakadályozni a vizitjei/őrjáratai alkalmával.) Ez a mozzanat aztán annyira legendássá vált, hogy a 19. század Szent Johannáját már csak így ábrázolták az újságok a képeiken: ő lett „A lámpás hölgy”. (Madame Tussaud panoptikumába is ekként került be.)

Florence Nightingale – miközben kitüntette Viktória királynő, és hazájában éppúgy legenda, mint irigység tárgya lett – fogadalmához híven csak azután tért haza, miután az utolsó angol katona is elhagyta a törökországi kórházat. 1856 júliusában ez megtörtént, így augusztusban Mai nagynénjével, aki kezdetektől vele tartott és a beosztott nővérek közé tartozott, Miss Smith álnéven szállt hajóra Marseille felé, a csuklóján a szultántól kapott értékes karkötővel. Vele tartott egy féllábú katona, egy árva orosz gyermek, egy krími kutya és egy macska is. De ez már egy másik történet.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!